A ROCK MÁSODIK KORSZAKA: A HEAVY METAL SZÜLETÉSE

A további fejlemények a hard rock, illetve a heavy metal stílus/műfaj keretén belül következtek be olyan sok színtéren és oly sok szálon, hogy kénytelenek leszünk egy kissé lelassulnni, hogy „górcső alá tudjuk venni” tárgyunkat. A stílusváltozás alapvetően megváltoztatta a rockzene, sőt a könnyűzene egészét, beleértve az énekstílust és az éneklés technikáját is.

A pszicheledikus forradalom

Jóllehet a kábítószereket az emberiség ősidők óta, folyamatosan használta,^[1] az amerikai ún. beat generáció társaság^[2] és a Psilocybin Project^[3] az 50-es években újra divatba hozta a hallucinogén anyagok — az LSD, a meszkalin és a pszilocibin — élvezetét, amivel egy új mozgalmat hoztak létre, melyet pchychedelia néven kezdtek emlegetni. A pszichedlikus mozgalom maga is egy nagyobb, az 1960-as években feltámadt hippi „ellenkultúra” sajátos vetülete, szubkultúrája volt, mely a zenélést a 60-as évek közepén hódította meg.

A pszichedelikus szubkultúra tagjai — egyben a hozzátartozó életforma hirdetői — a hallucinogének által keltett érzékleteket és élményt — s azzal együtt a fogyasztó elszemélytelenítését (deperszonalizáció-ját) — a zenében is igyekeztek ábrázolni és segítségével felidézni, illetve — a kábítószerélvezettel együtt — felfokozni. Ez egyszerre volt tiltakozás és önfeladás. Eszközei a természetes hangokat és hangélményt, valamint a korábban megszokott zenei szövegeket és szöveteket deformáló, torzító hatások. Legsajátabb zenei műfaja a pszichedelikus rock volt,^[4] mely 1967-68-ra mind az USA, mind Anglia rockzenéjének meghatározó irányzatává vált.

A résztvevők azt tapasztalták, hogy különös látomásaik, élményeik kitágítják művészi látóhatárukat. Dickie Peterson, a Blue Cheer énekes-gitárosa mondta:

„Azt hiszem, hogy a drog-kultúrának volt valamelyes jó hatása, de rosszá vált. (…) Akkoriban kinyitott néhány csatornát a fejemben, mely korábban nem volt nyitva. Megváltoztattam az életemet. (…) Amikor az ember LSD-t szedett, a zene egészen más megvilágításba került, és az egész hang megváltozott. Részben ez az oka, hogy olyan nagy lett.”^[5]

Még érdekesebbnek ígérkezett azonban a kábítószer — pontosabban bizonyos szokatlan illúziók vagy képzetek — hatása alatt való előadás és komponálás. Ez bizonyos mértékig igaz lehet, de a művészethez realitás-érzékre és tudatosságra is szükség van. Állítólag az amerikai The 13th Floor Elevators együttes^[6] tagjai vezették be — már az 1960-as években —, hogy koncertjeiket, sőt stúdiófelvételeiket is, kábítószer (konkréten LSD) hatása alatt készítették. Eric Clapton megvallja, hogy a Cream-mel „jó néhányszor” próbáltak LSD hatás alatt játszani, különösen Amerikában. San Francisco-ban ismerkedtek meg Owsley Stanley hangmérnökkel, ami mellékesen illegális gyógyszerkészítéssel foglalkozott, aki a Ken Kesey által szervezett Acid Test nevű pszichedelikus összejöveteleket látta el LSD-vel.^[7] Ami a komponálást illeti, először Bob Dylan komponált marihuana hatása alatt, majd a Beatles;^[8] mint fentebb láttuk, kissé megmosolyogtató eredménnyel.

A „13. emeletre emelők” úgy népszerüsítették a kábítószerhasználatot, mint egy „magasabb” — mint mondották — „nem-arisztotelészi” — tudatállapotba vezető utat.^[9] Edward Ockham írja a 60-70-es évek kábítószerélvezőinek közösségéről:

„A beszélgető bármely alapvető logikai szempontja annak a füvesnek a lenéző mosolyába ütközött, aki már a „magasabb tudatállapotban” volt: »Öregem, te ezt egyszerűen nem érted.« A valóság az, természetesen, hogy a marihuána oly hatásosan blokkolja a rövidtávú memóriát, hogy a premisszáktól a konklúzióhoz vezető legkisebb lépés — mely megköveteli a premisszákra való emlékezést— lehetetlen.”^[10]

A Fairholt nevű angol rock-együttes tagja, Marrick Gaeafau gitáros így emlékezik:

„Tettem mostanában egy kísérletet, és újra felvettem egy régi dalomat a 70-es évekből (…). Abban az időben hatalmas mennyiségű kábítószert fogyasztottam, és azt kell, hogy mondjam, a régi felvétel egészen jó, a mai játékom viszont sokkal jobb. Rendben, ma már majdnem negyven év gyakorlat van mögöttem, de ettől függetlenül, az hogy harminc éve nem narkózom, megadta nekem a tisztánlátást, aminek, annak idején, híján voltam.”^[11]

Aki úgy gondolja, hogy ez a kis kitérés túlságosan távol esik vállalt témánktól, gondoljon bele, hogyan lehet emlékezet nélkül szöveget írni vagy zenélni. Azt se felejtsük el, hogy Roky Erikson, az együttes alapító gitárosának és énekesének beszéde — a MDT, az LSD, valamint a marihuána és a meszkalin — használata következtében — 21 éves korában zagyvává, értelmetlenné vált, majd paranoid skizofréniával 5 éves kórházi kezelésre szorult.^[12] Fentebb idézett interjújában Clapton egy kérdésre azt választolja, hogy Hendrix távol tartotta magát a kábítószerektől, mert tisztában volt azzal, hogy az szakmailag a halálát jelentené.

Amit maga Lennon mondott, hogy az 1965-ös Ticket to Ride című dal^[13] lett volna „az első heavy metal felvétel, amelyet valaha készítettek”,^[14] nem állja meg a helyét, és az sem, amit a kritikusok állítanak, hogy a dal már a hallucigének hatását tükrözte.^[15] Első psychedelic rock-os lemezük ugyanis egy évvel később jelent meg.^[16]

Az úttörő valójában a san francisco-i A háládatos halott (The Greatful Dead) együttes^[17] volt, 1965-ben, melynek kezdetben úgyszólván mindegy volt, hogy mit játszik; a lényeg az volt, hogy Dimetiltriptamin-t (később marihuanát, heroint stb.) szívtak, és rajongóikat — akiket nemes egyszerűséggel deadheads-nek („tökfejeknek”) neveztek — hosszú és „látványos” hangszeres rögtönzésekkel, afféle „örömzenével” (jams) szórakoztatták. Van azonban olyan számuk is, amivel ők is hozzájárultak a kemény rock, illetve az azt követő heavy metal előkészítéséhez. Tudományosan is igazolást nyert, hogy a rokzenészek mind a kábítószerélvezet legitimálásában, mind elterjesztésében, mind annak áldozattá válásában az „élen járnak”. A közkézen forgó adatok alapján közmondásossá vált, hogy a 27. éves életkor különösen „veszélyes” a rockzenészekre nézve.^[18]

Jerry Garcia, az együttes énekese^[20] Can’t Come Down című dalában —, melyet az együttes 1965-ben vett fel^[21] —, a gitár és a dob két hangon való zakatolása felett egy hangon, rendíthetetlen monotóniával taglalja a sivár életét élő ember panaszát:

A refrén hoz csak színt a zenébe, bár lényegében az sem több egy kétütemes zárómotívumnál.^[22] Hangja a dohányzástól egyre érdesebbé vált.

A hallucigének, illetve a pszichedelikus rokzene divatját azért hoztam itt szóba, mert meghatározó hatással volt a rockzene további alakulására, és már itt kellett beszélni róla. Az alábbiakban azonban a rockzenében általában próbálom vizsgálni a rock éneklés fejlődését, melyben tehát a pszichedelia hatása végig kimutatható.

A) AZ AMERIKAI SZÍNTÉR

A hangerő kényszeres növelése

A fentiekben már megpróbáltam felvázolni a hangerő növekedésének előzményeit. Az 1960-as évek végének egyik sajátos fejleménye az volt, hogy mialatt a rock-együttesek egy része kezdett visszatérni blues-os, lágyabb gyökereihez, az acid- és psychedelic rock egyre keményebbé, agresszívebbé vált.^[23]

A hangerő „új szintjének” egyik képviselőjeként Hendrix a brit Cream együttest említi, s joggal. Jack Bruce basszusgitáros és Ginger Baker dobos egy koncerten telepakolta a színpadot újabb típusú erősítőkkel, hogy elnyomják egymás hangját. Eric Clapton viszont, aki a gitárszólót játszotta, egyszercsak azt vette észre, hogy akár abba is hagyhatja a játékot, senki sem veszi észre.^[24]

Egy interjúban viszont Baker panaszkodik, hogy

„Clapton kiabált velem a színpadon. Annyira hangosra tekerte fel basszusgitárját, hogy már az első koncerten megsüketített.”^[25]

A későbbiekben a nagy hangerő már akkor is „kötelező” volt, amikor igazából sem maga a témaválasztás, sem a szöveg nem indokolta azt meg. Jó példa erre a Burning Love című szám szerzőjének és eredeti előadójának, Arthur Alexandernek az előadása, 1972-ből,^[26] majd Elvis Presley-é, néhány hónappal később,^[27] végül a The 69 Eyes finn rockegyüttes változata, 1992-ből.^[28]

A hiányérzetet a valódi, mélyen átélt érzelmek hiánya okozza. Leginkább talán akkor, amikor magáról a Szenvedélyről énekelnek – ripacskodó arcjátékkal, taglejtéssel és hanglejtéssel.^[29] Egyszer megkérdezték Pierre Boulezt, a zenei világ egyik guruját a Stones-ról. Válasza az volt, hogy „tehetséges fiúk, ambár nem tudom, miért kell mindig, mindennek fortissimo szólnia”.^[30] Matt Mayfield hangmérnök pedig bölcsen kijelentette, hogy „ahol nincs csend, ott nem lehet hangosság sem.”^[31]

Deena Weinstein professzornő véleménye szerint ha a popzenének a dallam-, a house zenének pedig a ritmus adja a lényegét, akkor a heavy metal lényege az erős hang és a hozzá tartozó hangszín.^[32] A heavy metal stílust a „nyers erő stílusának” is lehetne nevezni, ami mindenekelőtt abban tükröződik, hogy szinte kizárólag férfiak művelik.^[33] Jimi Hendrix szerint a Blue Cheer, a Cream és a The Who együttes

„új magassági szintet jelölt ki a hangerőnek”.

A Blue Cheer vezető énekese és basszusgitárosa, Dick Peterson^[34] pedig meg is mondta:

Mi csak egyet tudtunk. Azt, hogy több erőt akarunk.^[35]

Amikor az angol-amerikai rockegyüttes Jimi Hendrix Experience 1967-es Are You Experienced („Tapasztalt vagy?”) című stúdió-nagylemezén^[36] dolgozott, Chas Chandler gyártásvezető így emlékszik vissza a felvétel kezdetére:

„Jimi egy hisztérikus jelenetet rendezett, mert nem akartam engedni, hogy annyira hangosan játsszon. (…) Egy Marshall iker-erősítővel játszott, és a stúdióban olyan hangos volt, hogy különböző recsegő-ropogó hangokat (rattle) és zajokat hallottunk.”^[37]

Mike Ross hangmérnök így nyilatkozott a Marshall Stack-ról:

„Olyan hangos volt, hogy nem tudtam megmaradni a stúdióban. (…) Ilyet még életemben nem hallottam.”^[38]

Érdekes módon, miközben az elektromos gitár már „bőgött”, az ének azonban még normálisnak volt mondható. A stílus jegyei tehát nem egyszerre és nem ugyanazokban a számokban, illetve előadásokban jelentek meg.

Gyakran az az érzésem, hogy sokan azért használják a mikrofont is élő előadásban, mert nélküle „meztelennek” éreznék magukat. Mint amikor – régi felvételeken látható – a falusi lányok és asszonyok nevetés közben a szájuk elé tették a kezüket. Vagy amikor bukott közéleti személyiségek szakállt és sötét szemüveget kezdenek hordani. Nem vállalják korábbi énjüket. A mikrofon és a hangszóró – szemben az élő hangzással – kissé személytelenebbé tesz. Mások elektromos vagy elektronikus erősítés nélkül túlságosan „kevésnek” érzik magukat. Pedig az erősítés nélküli hang teltebb, szebb, mint a felerősített, ráadásul az elektromos erősítés elmossa az előadás hangsúlybeli és frazírozási finomságait. Hangerővel nem lehet a hiányzó mondanivalót pótolni.

Gonda János írja:

„Nem vitás: az akusztikus (vagyis a nem erősített) hangszer szebb, nemesebb, teltebb hangzású. Az is biztos, hogy az elektronikus erősítés elmossa azokaz a frazírozási finomságokat, amelyek a mondern dzsesszben kialakultak. (…) Csakhogy a rock-zenében ilyenfajta frazírozási és hangsúlytechnika nem létezik.”^[40]

„Akusztikus” előadásban^[41] ráadásul a hibák is jobban hallatszanak, melyeket igyekeznek „elrejteni” a hangszóróhang mőgé. Egyébként hasonló a helyzet a zongorajátékban a pedál használatával, mely „jótékonyan” fedi el olykor még a melléütéseket is. A mikrofonhasználathoz abban is hasonlít, hogy „függőséghez” vezet.

Forradalom a gitárjátékban, a dobjátékban és a hangelektronikában

A gitárjáték stílusa valóságos forradalmat élt át. Részben persze sokkal agresszívebb is lett. Jimmy Page, a Led Zeppelin gitárosa, Black Dog című dalukat elektromos gitárjának bemelegítésével indította, amit „a gitárok serege ébredésének” nevezett.^[42]

Ez az agresszivitás félreérthetetlenül és gyakran sokkolóan jelentkezett a hangközlépések olykor szertelenül expresszív gesztusnyelvében, disszonanciákkal terhes harmoniavilágában és mintázatában, mint amilyen az aprózás. Szinte kötelezővé vált a virtuozitás vagy legalább annak látszata, maszkírozása. És nemcsak az erősítés miatt volt hangos, hanem a játékmód révén is, így például az ún. power chord segítségével,^[43] vagy erős torzítások alkalmazásával. Szellemesen nevezték a hangszerek e roppant módon felerősített és eltorzított hangját „ökölcsapás és őrlés” (punch and grind) hangzásnak.^[44] James Cotton 1954-es Cotton Crop Blues című dalát a — szintén memphisi születésű — Pat Hare már elektromos gitáron kísérte, méghozzá reszelős és erősen torzított, csúnya hangon, power-chord hatásokkal tarkítva, úgyhogy joggal tartják az első metál-dalnak. Maga az ének azonban nem ment túl a blues „kötelező” shout-os hangvételén.^[45]

A gitárhang torzítása alapvetően kétféle lehet: mechanikus és elektromos. A gitárosok a keményebb hangzás elérése céljából gyakran használnak pengetőt. Vannak, akik a tenyerük külső részének a húrokra tevésével (palm muting) torzítják a hangot. Az elektromos torzításra áttérve, az 50-es években a gitárosok még csak az ún. humbucker-eket használták, melyek pickup-tekercsei ellentétes irányban vannak mágnesezve, és — a torzítás kedvéért — fáziseltolással használják őket. Ez még — az eltérés mértékét tekintve — nagyjából az énekhang rekedtes változatának felelt meg. Úgy is lehet fogalmazni, hogy az eljárás az énekszólamban alkalmazott torzítás érzetét átvitte a hangszeres szólamra. Ennek dacára „alantas” és „piszkos” hangnak (low-down és dirty) hangnak nevezték.

Kezdték elektromos túlvezérléssel is torzítani a hangot, ami azt jelenti, hogy nagyobb teljesítményt vittek a hangszóróba, mint amennyire azt tervezték (overdrive).^[46] A zenészek sajátos folklórjává vált, hogy a legkülönbözőbb módokon buherálták meg erősítőiket és hangszóróikat, valamilyen zajos vagy zörejes (low-fi) eredmény érdekében. A Rock and Roll Trio^[47] gitárosa, Paul Burlison^[48] a The Train Kept A-Rollin’ szám felvétele közben egyes források szerint szándékosan kimozdította erősítőjének egyik elektroncsövét, más források szerint a hangszóró tölcsére volt törött, aminek következtében sikerült egy olyan kettős hangképet kialakítania, amelyben a hang addig, amíg a magas frekvenciatartományban „tisztán” szólt, a basszusban erősen torzított lett. A könnyűzenei normákhoz szokott felvételvezetők elborzadtak a „kísérteties” (eerie) hangzás hallatán, és le akarták fújni a felvétel közlését. Johnny Burnette, az együttes énekes-akusztikus gitárosa azzal szerelte le őket, hogy a felvételen „a gitár úgy szól, mint egy szép kürt-szekció”.^[49]

Ismét a fém-hangzásnál tartunk.

Az első rock-felvétel^[50] sajátos, fuzzy-nak mondott hangját a kiadó Sun stúdió vállalat alapítója, Sam Philipps alkotói tehetségének, mások viszont annak a prózai körülménynek tulajdonítotják, hogy a lemez elkészítéséhez használt hangerősítő törött volt.^[51]

A zenészek kérésére kiejlesztették az első torzító áramkört,^[52] melyeket újabbak követtek. A legeredményesebb fejlesztő a Marshall Amplification volt. 1962-ben Orville Rhodes elektroműszerész kifejlesztette az első fuzzbox-ot,^[53] és az eszköz már ugyanazon évben kapható is volt.^[54] Az első wah-wah pedált, mely a gitár hangját — a hangszer által keltett elektronikus jel megváltoztatásával — az emberi oaá hanghoz tette hasonlóvá, 1966-ban állították elő;^[55] ezért is hívják őket Vox erősítőknek. Egy évvel később ez is megjelent a kereskedelemben.^[56] Ilyenformán a 60-as évek végére-a 70-es évek elejére megszületett az a technikai háttér, mely a népszerű hard rock zenekarok (Deep Purple, Led Zeppelin, Black Sabbath) kezében egyesítette a hatalmas hangerőt és a nagy torzítások ötvözetét, ami a heavy metal-t végül is azzá tette, ami.

A dobjáték stílusa annyiban változott, hogy kevesebb lett a szinkopálás, de agresszívebbek és bonyolultabbak lettek a ritmusok (poliritmus stb.) Ezen a területen is elterjedt a szólózás,^[57] virtuóz hatás és az állóképesség. A gitáros palm muting hatásának — legalábbis a rezgés lerövidítésének tekintetében — a cintányér-hang tompítása (cymbal choking) felel meg. A hatás növelését tekintve a gitárosok power chord-jának itt a blast beat felel meg.

Mindezt csak azért mondtam el, mert a 60-as évekre olyan fokra fejlődött egyrészt az elektronikus erősítés, másrészt a gitárjáték, hogy az együttesek vezetői úgy gondolták, a zenei anyag és a hangzás károsodása nélkül is lemondhatnak a második ritmusgitárosról vagy a billentyűsökről. Így jött létre a korábbi rock-kvintettből az „erőhármas” (power trio). Frank Hoffmann szerint ennek a felállásnak a prototípusa volt a Cream, Eric Claptonnal (ének és gitár), Jack Bruce-szal (ének és basszusgitár) és Ginger Baker-rel (dob).^[58] Ehhez társult alkalmanként a basszusdobok vagy a pedálok megkettőzése is.

Csakhogy az egyensúly kezdett felborulni

A melodikus anyag — főként az ún. haladó (progressive) és művészi (art) rockban — egyre nagyobb része került a basszusgitárhoz, mely szólózott is. Az „elit csapat” tagjai — mint Eric Clapton, Rory Gallagher vagy Jimi Hendrix — igyekeztek ugyan, de játékukkal nem tudták megnyugtatóan pótolni a hiányzó gitáros és billentyűs munkáját. A „racionalizálás” következtében a hangsúly óhatatlanul a zene hangszeres részére került, a vokális rész pedig — együtt a szöveggel — afféle mostohagyermekké vált.^[60] Az énekesnek — érthető módon — egy terjedelmes és vastag hangfüggönnyel (wall of sound) kellett megküzdenie.

Ismét Deena Weinstein írja:

„Egyfajta konrurrencia-harc dúl az énekszólam és a zenekar, valamint az énekszókam és a szólógitár szólama között.”^[61]

De hiába, mert gitárok magukhoz ragadták a szólózás, a virtuozitás és az improvizálás jogát, az énekszólam pedig lemondott róla.^[62]

A Cream beszerezte a Marshall erősítők legújabb modelljét, ami a hőn vágyott még nagyobb hangerőt jelentette. Az együttes egyik 1968-as koncertjén az énekes-gitáros Jack Bruce még magasabbra állította a hangerőt, amin a dobos Ginger Baker már nem tudott áttörni. Baker nemrég így nyilatkozott:

„Láttam a Cream-et ott és amikor, úgymond, felelős volt a heavy metal létrejöttéért. (…) Utálom és megvetem a heavy metalt. Azt hiszem, ez az abortusz egyik fajtája. Közülük sokan jönnek oda hozzám: „Öregem, a te hatásod alatt zenéltem, ahogyan püfölted a dobokat”. Úgy látszik, nem tudják, azért püföltem, hogy halljam, amit játszom. Harag volt, nem élvezet, — és fájdalom. Attól a rohadt nagy hangerőtől szenvedtem a színpadon. Akkor sem szerettem, és most még kevésbé szeretem. Meg ez az egész Rock’ n’ roll dicsőségcsarnok dolog… A benne lévők legalább felének semmilyen csarnokban sincs helye. Szerintem, legalábbis.”^[63]

Ami számunkra érdekes: jóllehet, az együttest a heavy metal egyik úttörőjének tartják, ez magukon az énekszólamokon nem, illetve csak azok leegyszerűsödésében érződik. Ugyanez jellemző a Black Sabbath együttes Ronnie James Dio előtti szakaszával. Holly George-Warren (Rolling Stone) az együttest később, 2005-ben a 70-es évek „heavy metal királyának”,^[64] Paranoid című lemezét pedig a Time Magazine, 2006-ban, „a heavy metal szülőhelyének” nevezte.^[65]

A VH1 magazin 2008-ban A Black Sabbath („Fekete szombat”) nevű együttes Iron Man („Vasember”) című számát „A 40 legnagyobb metál dal” között az első helyre tette.^[66] Összeségében ez így is volt, és már Osbourne^[67] stílusa is benne volt a hard rock stílusában,^[68] de — véleményem szerint — az együtes az énekstílus tekintetében ekkor még, legalábbis ezeken a lemezeken, nem valósította meg a par excellence heavy metal énekstílust. Ugyanez a helyzet a brit Queen együttes 1973-as, hasonló című albumával,^[69] melynek alapján Gordon Fletcher úgy ítéli meg, hogy később elveheti a heavy metal Led Zeppelin együttes által birtokolt trónját.^[70]

Itt jegyzem meg, hasonló a helyzet a kanadai Steppenwold együttes Born to Be Wild („Azért született, hogy vad legyen”) című, 1968-as számával,^[71] melyet sokan szintén az első heavy metal dalnak tartanak.^[72] És jogosan teszik. Nem beszélve arról, hogy a dal szövege a műfaj afféle kiáltványának számít, és hogy maga a heavy metal kifejezés is először jelent meg a rockzenével kapcsolatban, mindjárt mint heavy metal thunder („heavy metal mennydörgés”). John Kay férfiasan, jól adja elő a dalt, és rekedtsége is hiteles, de énekstílusa még inkább a hard rock-hoz tartozik. De ugyanez mondható el brit Black Widow^[73] együttesről vagy az Iron Butterfly („Vaspillangó”) együttes 1968-as In-A-Gadda-Da-Vida című daláról, melyről a kritika azt írta, hogy abban „az acid rock változott át heavy metal-lá”.^[74]

A 60-as évek nyersebb, agresszívebb hangzású ún. garázs-rock képviselői, — akik már éltek a gitárhang torzításának lehetőségével^[76] —, gyakran tűzdelték tele dalaikat sikolyokkal és visításokkal. Énekszólamait tekintve a new jersey-i Beach Nuts (Tengerparti vagányok”) nevű ún. garázs rock együttes az afroamerikai népszerű zenét — mindenekelőtt a blues-t és a rock’n’roll-t — átvevő-továbbfejlesztő brit rockzenekarok (mindenekelőtt a Beatles és a Stones) egyik amerikai követője volt.

1966-os My Iconoclastic Life („Az én hagyományromboló életem”)^[77] című „daluknak” —, mely időközben a garage rock „klasszikusa” lett —, nincs dallama. A vers halkan prózában megy, a refrént pedig Lowell Stanley rekedten végigüvölti. Ilyenkor a zenekar is nagyon hangos. A sorok után egy rekedtes kiáltás. A strófák után elnyújtott, erősen torz sikoly. A szám végén egy Carolina nevű „hölggyel” való hadakozás képe jelenik meg, ütemes hisztérikus kiáltások és sikolyok formájában.

Lássuk az eddigi leghangosabb zenekarokat, ill. koncerteket!

• Az angol Deep Purple hard rock együttes 1968-ban, a Rainbow Színházban megtartot koncertjén 117 dB hangerővel játszott. A hallgatóságból hárman elájultak.^[78] Az együttes 1972-ben, a világ és az év leghangosabb együtteseként bekerült a Guiness rekordok könyvébe a maga 10 000 Watt kimenő teljesítményű erősítőjével és 117 dB-es hangerejével.^[79]
• Az angol Iron Maden heavy metal együttes egy 1988-as előadásával bekerült a Guniess-be a 118 dB átlagos és a 124 dB csúcs-hangerővel.^[80]
• Az angol The Who rockegyüttes 1976-ban került bele a Guiness-be a maga 32 méterről mért 126 dB-es hangerejével az addig számontartott leghangosabb együttesként.^[81]
• Az amerikai Manowar heavy metal együttes 1984-ben 129.5 dB-lel bekerült a Guiness-be, mint az akkor leghangosabb élő koncerteket adó zenekar. Dobosuk, Scott Columbus számára egyedi acél dobkészletet kellett készíteni, mert az átlagos készleteket egymás után „tönkretette”.^[82]
• Az ír My Bloody Valentine alternatív rock együttes a „You made me Realise” kezdősorú számukba beiktatott, „Holocaustnak” nevezett, fél órás, rendkívül zajos „közjátékának” hangereje 2009-ben elérte a 130 dB-t.^[83] Az együttes „frontembere”, Kevin Shields később megjegyezte, „olyan hangos volt, mint ami egyenértékű volt az érzékeinktől való megfosztással. Jó volt nézni, ahogyan egy bizonyos ponton kicserélődött a hallgatóságunk”.^[84]
• Az angol Motörhead hard rock együttes 1986-ban, a clevelandi Varieté Színházban 130 dB hangerővel játszott.^[85]
• A Led Zeppelin hangereje 1969-ben az Amerikai Beszéd-Nyelv-Hallás Egyesület mérése szerint Heartbreaker című számával elérte a 130 dB-t.
• Az ausztrál AC/DC együttes a maga 132 dB-ével „a világ egyik leghangosabb” zenekara volt. 2009-es müncheni fellépése után még a stadiontól 20 km-re lévő Unterhaching lakói is panaszkodtak a nagy zaj miatt.
• Az angol Gallows punk együttes hangerejét 2007-ben 132,5 dB-ben állapították meg.^[86]
• A KISS együttes az egyik 2009-es ottavai koncertjén 136 dB hangerővel zenélt, és csak az után vettek le a hangerőből, miután a környező lakosok kérésére a rendőrség közbelépett.^[87]
• A Leftfield house-electronica együttes 1996 júniusában a Dél-Londoni Brixton Akadémián megtartott koncertjének hangereje elérte a 137 dB-t, amikor is a mennyezetről a zenélők és a táncolók fejére hullott a vakolat.^[88]
• A Manowar 2008-ban újra be akart nevezni a Guiness-hez rekord-döntés céljából a maga 139 dB-es hangerejével, melyet a Magic Cicrcle Fest-en mértek, de a Guiness elutasította, mert egészségügyi okokból snkit sem akartak a hangerő további növelésére bátorítani.
• A Hanson együttes 2005-ben 140-es dB-es hangerejű koncertet adott.^[89] A svéd Sleazy Joe 2008-ban, a svédországi Hassleholmban 143,2 dB-es hangerővel játszott.

Ehhez még azt lehet hozzátenni, hogy Az Emberi Teljesítmény és Egészség szervezet szerint a rockzene legnagyobb hangereje eléri a 150 dB-t is.^[90] A Sziget Fesztivál zajszintje (ha betartják ez előírást) még a környező kerületekben is 55-65 dB. Ehhez még azt kell tudni, hogy a hang intenzitása a távolság négyzetével csökken.

A heavy metal hangerőmániáját Rob Reiner Ez már gerinc-csapolás című filmje figurázta ki.^[91] A U2 gitárosa, David H. Evans a film megtekintése után azt mondta, hogy amikor megnézte a filmet, nem nevetett, hanem sírt, mert a film összefoglalta azt, ahogyan a nívós rokzene az esztelenség mocsarába fulladt.^[92] Douglas Adams Étterem az univerzum végében című regényében a Disaster Area nevű együttes szó szerint egész bolygókat pusztít el hangos zenéjével. A hallgatóság 50 km távolságból egy különleges beton-bunkerben hallgatja őket, a zenekar pedig távirányítóval vezérli egy a bolygók felett orbitális pályán keringő úrhajóról a koncerteket.^[93]

Jegyzetek

1. A Teremtésbeli alma (szerény véleményem szerint) nem alma volt, hanem valamilyen tudatmódosító növény, melynek hatását valamely közelkeleti társadalom papkirálysága rituális célokra használta, és amelynek emiatt mágikus erőt tulajdonított. E minőségében igyekezett azt a maga fennhatósága alatt tartani, tehát mások általi birtoklását, sőt arról való tudomását tiltani. A „bűnbeesés” eredeti tartalma sem volt tehát más, mint a Bibliában: a papkirály tiltásának megszegése, ill. olyan kísérlet, amely hatalmának megdöntésére irányult. Mivel a legfőbb hatalom az isteni hatalom volt, a büntetésnek is arra kellett irányulnia, hogy a bűnös ne részesülhessen az isteni hatalomban. És mivel az isteni hatalom legfontosabb attribútuma a halhatatlanság volt, a bűnöst is annak elvételével kellett büntetni. ↑

2. San francisco-i írói csoport. (William S. Burroughs, Lucien Carr, Allen Ginsberg, Herbert Huncke, Jack Kerouac stb.) ↑

3. A Harvard Egyetem pszichológusokból álló csoportja (Richard Alpert, Frank X. Barron, David McClelland, Ralph Metzner, Timothy F. Leary), de író is volt közöttük, pl. Aldous Huxley. ↑

4. „A hippik nem egyik napról a másikra tűntek fel, de 1965 volt az első év, amikor megjelent egy jól kivehető ifjusági mozgalom. A legjelentősebb pszichedelikus rock együttesek ebben az évben alakultak meg.” (Barry Miles: Hippie. Sterling, 2005, 26. old.) ↑

5. Jason Ritchie: Interview: Dickie Peterson (Blue Cheer) In: Get Ready to Rock!, 2003. jún. ↑

6. The 13th Floor Elevators: texas-i rock-együttes (1965-1969). Al.: Roky Erickson (ének, gitár), Tommy Hall (elektr. Köcsög) és Stacy Sutherland (git.). — Egy kis névmágia: az Egyesült Államokban (babonából) sok magas épületben nincs 13. emelet, azon kívül az ABC 13. betüje az „M”, ami természetesen a „marihajana”-ra vonatkozik. ↑

7. Tom Pinnock: Eric Clapton on Cream: „I was in a confrontational situation 24 hours a day…”. In: Uncut, 2012. nov. 30., Internet. ↑

8. V. Bogdanov, C. Woodstra, S. T. Erlewine: All Music Guide to Rock: The Definitive Guide to Rock, Pop, and Soul. Woodstra & Erlewine, Milwaukee, 2002, 1322–1323. old. ↑

9. Arisztotelész (i.e. 384-322) érdeme, hogy a logikát a szónoklattan és a dialektika kezdetleges fogalmi megalapozásából kiszakítva tudománnyá emelte. ↑

10. Edward Ockham: Non-Aristotelian states of consciousness. 2011. szept. 27. ↑

11. Válasz a Would Rock N Roll music be boring without drugs? Kérdésre. In: Quora, 2016. szept. Internet. ↑

12. Roky Erickson címszó, Wikipedia, Internet. ↑

13. John Lennon & McCartney: Ticket to Ride (folk rock) prod. George Martin. In: Ticket to Ride Yes It is, Parlophone (UK) & Capitol (US), 1965. ↑

14. John Stevens: The Songs of John Lennon: The Beatles Years. Berklee Press Publications, 2002, 103–111. old. ↑

15. Ian MacDonald: Revolution in the Head: The Beatles’ Records and the Sixties (Second Revised ed.). Pimlico, London, 2005, 143. old. ↑

16. The Beatles: Revolver (pop, rock, psychedelic rock), prod. George Martin, EMI Studios, London, Parlophone, 1966. — Lennon Tomorrow Never Knows c. számának elemzését l. fent. (A szintén psychedelikus Rain c. szám ugyanabban az évben, de csak később jelent meg.) ↑

17. The Greatful Dead: kaliformiai rock-együttes (1965-1995), a Palo Alto nevű köcsög-együttesből (jug band) alakult. ↑

18. „A 27 évesek klubja” szindrómájanak járt utána az ausztráliai Queenslandi Műszaki Egyetem egyik kutatócsoportja, mely 1046 brit rockzenész halálozási adatait vizsgálta meg. Az elemzés kimutatta, hogy a rocksztárok a vizsgált időszakban (1956 és 2007 között) a húszas és a harmincas éveikben kétszer-háromszor nagyobb valószínűséggel haltak meg, mint kortársaik. Az 1970-es és a korai 1980-as években még nagyobb arányban haltak meg fiatal, 20-40 éves zenészek, majd halálozási arányszámuk 80-as évek második felére visszaesett. A kutatók ezt egyrészt a kemény rock visszaszorulásával, másrészt a herointúladagolás eredményesebb kezelésével magyarázzák. ↑

19. Forrás: Billboard, 1970. dec. 5. Creative Commons Attribution/Wikimedia Commons (PD) ↑

20. Jerry Garcia (alias Jerom John Garcia) San Francisco 1942-1995. rock dalszövegíró, énekes. A sokéves kábítószerhasználat után, 44 éves korában diabetikus kómába esett, de mivel továbbra is függő maradt, ismét kóórházba került, majd 53 éves korára meghalt. (https://en.wikipedia.org/wiki/Jerry_Garcia) ↑

21. Szöv.: Jerry Garcia: Can’t Come Down. (psychedelic rock) Ének: J. Garcia, b.gitár: Phil Lash, dob: Bill Kreuthzmann, prod. David Hassinger. Golden State Recorders, 1965. In: Grateful Death: Birth of the Dead (LP), Rhino Records, 2003. ↑

22. Az együttest a Rolling Stones magazin 1994-ben beszavazta a Rock’n’roll Dicsőségcsarnokába. ↑

23. Frank Hoffman: Popular Culture and Libraries. Library Professional Publications, 2004, 1725. old. ↑

24. Id. Music/Cream. In: TvTropes.Org., Internet. ↑

25. Kenneth Lan: (Slowhand) Ginger Baker Interview. 2006. máj. 30. In: Six. Pairlist, 2006, Internet. ↑

26. Dennis Linde: Burning Love előadja: Arthur Alexander. RCA Studios, Hollywood, 1972. — Egy rajongója a felvételről: „Nem popkultúra… igazi művészet.” ↑

27. Dennis Linde: Burning Love előadja: Elvis Presley. RCA Studios, Hollywood, 1972. — Műfaji besorolása az albumon: rock. — Maga Presley később úgy vallott, hogy a dal előadása közben nem érezte igazán jól magát a bőrében. ↑

28. Bump ‘n’ Grind album, Gaga Goodies, Poko Records, 1992. ↑

29. Meggyőző ellenpélda a nagyon öreg, már-már totyogó W. Furtwängler IX. Szimfónia-vezénylése. Minimális erőkifejtéssel, futkosás, előre-hátra hajlongás és ugrálás nélkül hozta ki Beethoven zenéjéből a maximumot. Megjegyzendő: elégséges mondandó hiányában a tanult művészek is gyakron nyúlnak külsőséges, olcsó kifejezőeszközökhöz. ↑

30. Tudvalevő, hogy a dinamikai árnyalás a zenei kifejezés egyik legfontosabb része. ↑

31. Video: The Loudness Wars Exposed: “When there is no quiet, there can be no loud.”. Study Hall. Pro Sound Web. March 30, 2011. Retrieved April 4, 2011. ↑

32. Weinstein: Heavy Metal, i.m. — A hangerő és a hangszín elvileg egymástól független dolgok. Mégis, Fabio Vacchi pl. 1973-as Szvit-jének előszavában így írt: „A darab erősítésére csak akkor van szükség, ha nincs más mód arra, hogy ilyen és ehhez hasonló hangszíneket kiemeljünk. Az erősítés csak a gitár hangerejét növelheti meg, egyáltalán nem szabad megváltoztatnia a gitár hangszínének a jellegét.” ↑

33. A jelen évtizedben nők is vállalkoztak rá, ami csak aláhúzza a mondottakat. (Hiszen azért vállakoznak rá, és maguk is azt csinálják, mint a férfiak.) ↑

34. Dick Peterson (alias Richard Allan Peterson), 1946-2009. Blues/psychedelic rock és heavy metal dalszerző, gitáros, b.gitáros és énekes. Édesanyja zongorán, édesapja harsonán, bátyja fuvolán játszott. ↑

35. Robert Walser: Running with the Devil: Power, Gender, and Madness in Heavy Metal Music. Wesleyan University Press., 1993, 9. old. ↑

36. A Rolling Stone a lemez négy dalát a „Minden idők legnagyobb 500 dala” közé sorolta. ↑

37. John McDermott: Ultimate Hendrix: An Illustrated Encyclopedia of Live Concerts and Sessions. Back Beat Books, 2009, 23. old. — Hendrix azzal fenyegetőzött, hogy ha nem tud olyan hangosan játszani, ahogy akar, visszamegy New Yorkba, mire Chandler beleegyezett, Hendrix pedig beadta a derekát. ↑

38. Sean Egan: Jimi Hendrix and the making of Are You Experienced. Askill, 2013, 104. old. — A zaj megzavarta a stúdió feletti bank számítógépeit is. — Mivel általában közzé teszik a zenekarok által használt erősítők márkáját és típusát, az együttesek sikere általában megdobja az adott erősítők forgalmazását is. Ismeretes pl., hogy a Gibson Maestro fuzzbox forgalmát pl. a Rolling Stones Satisfaction c. felvétele jelentősen megnövelte. (I Can’t Get No Satisfaction. The Rolling Stones. BBC., 2008. dec. 18.) ↑

39. Fotós: ismeretlen. Forrás: e24.se, attributed to Scanpix trelleborgsallehanda.se. Creative Commons Attribution/Wikimedia Commons (PD) ↑

40. Gonda János: Jazz. Történet, elmélet, gyakorlat. Zeneműkiadó, Budapest, 1979, 162-163. old. ↑

41. Az „akusztikus” szó erre a fogalomra nem szerencsés, mert csak azt jelenti, hogy „a hallással kapcsolatos”. ↑

42. Led Zeppelin Database: An online guide to bootleg recordings. 2007.nov. 9. In: Argenteumastrum.com, Inernet. ↑

43. A gitárjátékos az alaphanggal egyidőben annak tiszta kvintjét esetleg még az oktávját is megszólaltatja, aminek következtében nemcsak a két (vagy három) hang külön-külön vett hangereje adódik össze, hanem (a konszonancia miatt) egymást erősítik. Emellett (ha van torzítás) alacsony frekvenciájú hangok is képződnek, ami „lenyűgöző” hangerőt eredményez. Elsőként Pat Hare alkalmazta, az 50-es években. ↑

44. Peter Hodgson: METAL 101: Face-melting guitar tones. iheartguitarblog.com. 2011. ápr. 9. ↑

45. Cotton crop blues. Ének: James Cotton, gitár: Pat Hare, Sun Records, 1954. ↑

46. Pat Hare receptje az volt, hogy „addig csavard a hangerő gombot az erősítődön, amíg nem kezd a hangszóró sivítani”. (Cub Koda: Pat Hare. In: Allmusic. 2010. jan. 25.) ↑

47. The Rock’n’Roll Trio (1951-1957) amerikai rockabilly együttes (Dorsey és Johnny Burnette, valamint Paul Burlison) ↑

48. Paul Burlison (1929-2003) amerikai rockabilly gitáros, a The Rock and Roll Trio alapítója. ↑

49. Distortion (music) címszó, Wikipedia, Internet. ↑

50. Jackie Brenston: Rocket 88. Prod. Sam Philips, (R&B vagy rock’n’roll SP), Chess, 1951. ↑

51. Fred L. Worth & Steve D. Tamerius: Elvis: His Life from A to Z. Outlet., 1992, 153. old. ↑

52. Maestro FZ-1 Fuzz-Tone, Gibson, 1962. ↑

53. A fuzz szó a hang torzítására utal. ↑

54. Gibson: Maestro FZ-1 Fuzz-Tone. — Ezt használta Keith Richards Satisfaction c. számához (1965), melynek népszerűsége érezhetően megdobta az eszköz forgalmát. (Distortion /music/ címszó, u.o.) ↑

55. Bradley J. Plunkett, Warwick Electronics Inc. & Thomas Organ Company. ↑

56. Az egyik híres típust, a Vox AC30-at, a Beatles is használta. ↑

57. Az egyik első rock-dobszólót éppen a fent említett The Who dobosa, John Entwistle mutatta be a My Generation c. nagylemezen (1965). L. később. ↑

58. Frank Hoffmann: Encyclopedia of Recorded Sound. Routledge, 2004, 505. old. ↑

59. Fotó: F. van Geelen, Omroepvereniging VARA. Forrás: Beeld & Geluid Wiki. Creative Commons Attribution/Wikimedia Commons (PD) ↑

60. Tom Larson: History of Rock and Roll. Kendall/Hunt, 2004, 183. old. ↑

61. Weinstein: Heavy Metal, 25. old. ↑

62. A kialakult helyzetre jellemző, hogy a Metal Wiki nevű portál a műfaj jellemzésében részletesen foglalkozik a gitárokkal (gitár és basszusgitár), a dobokkal, a zenei nyelvezettel (hangrendszerek és harmónia), a szövegekkel, a látvánnyal (gesztusnyelv és színpad), az énekszólamra csak egy-két mondatában tér ki, az énekstílussal és -technikával pedig egyáltalán nem foglalkozik. (metal.wiki.com) ↑

63. What I don’t like is the heavy bish-bash, jing-bap, jing-bash bullshit. (lefordíthatatlan.) Jim Clash interjúja Ginger Baker-rel: Cream’s Ginger Baker Opines On Heavy Metal, Led Zeppelin, Beatles. In: Forbes, 2015. jún. 12. ↑

64. Holly George-Warren: The Rolling Stone Encyclopedia of Rock and Roll, 2005 ed., Fireside, 81–82. old. ↑

65. All Time 100. In: Time, 2006, nov, 2. ↑

66. Black Sabbath’s Iron Man Tops „VH1” List As the Greatest Metal Song of All Time. (Mind: Black Sabbath címszó, Wikipedia, Internet.) ↑

67. Ozzy Osbourne (alias John Michael Osbourne, 1948-) blues/hard rock, heavy/doom metal énekes, dalszerző és színész. Egyéb ragadványnevei: Prince of Darkness („a Sötétség Hercege”) és Madman („Őrült”). ↑

68. Tom Morello (a Rage Against the Machine gitárosa) úgy emlékezik, hogy „Osbourne apokaliptikus jajgatásai (wail) a maguk nemében páratlanok”. (The Greatest Metal Bands of All Time. MTV. 2013. nárc.) ↑

69. Brian May: Son and Daughter, ea. Freddie Mercury (é.), prod. Queen, John Anthony, Roy Thomas Baker (heavy metal LP), EMI, Parlophone (Európa) & Elektra, Hollywood (Amerika), 1973. ↑

70. Gordon Fletcher: Queen:Queen. In: Rolling Stone review, 1973. dec. 6. ↑

71. Mars Bonfire: Born to Be Wild (hard rock/proto-metal), ea. Steppenwolf egy., prod. Gabriel Mekler, LP, Dunhill & RCA, 1968. ↑

72. Walser, i.m. ↑

73. Black Widow („Fekete özvegy”) (hard/progressive rock egy.) Al. Leichester, 1969. A Black Sabbath „párja”. ↑

74. Nathan Smith: The Warning: The 10 Heaviest Albums Before Black Sabbath. Houston Press, 2007. ↑

75. Fotó: Atco Records. Forrás: Billboard, page 9, 26 April 1969. Creative Commons Attribution/Wikimedia Commons (PD) ↑

76. A bemenő gitárhang színusz-jelének „szögletesítésével”, melyet egy fuzzbox készülékkel értek el. ↑

77. The Beachnuts: Iconoclastic Life. Pickwick Intern. Inc. 1966. ↑

78. Jasen Ankeny: Deep Purple. Allmusic. — A dB-érték az első sorokban értendő. ↑

79. A koncert színhelye ugyancsak a Rainbow Színház, tehát zárt tér volt. Guinness book of world records, 1975. 242. old. ↑

80. Guinness book of world records, 1990. 155. old. ↑

81. Az előadás színhelye: a londoni The Valley. ↑

82. Manowar — A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából. ↑

83. Tom Ewing: My Bloody Valentine, Features. Pitschfork Media, 2008 jún. ↑

84. Steve Double: Jim DeRogatis: A Love Letter to Guitar-Based Rock Music. Chicago Sun-Times, 2001. dec. 2. — Egyik hallgatójuk a mai napig szenved a fülzúgástól. (Ted Drozdowski: It Might Get Loud: The 10 Loudest Rock Bands of All Time. Gibson.com. 2014. febr. ↑

85. Scott Cohen: Motorhead is the Loudest Band on Earth, Spin 1, no. 10, 1986. febr. ↑

86. Harmonix: Loudest Bands in the World. — A mérést stúdióban végezték. ↑

87. Bluesfest 2009. Bigger, wetter, quieter. Ottawa Citizen. 2009, júl. — Egyik hallgatójuk katonai füldugókat használt, mégis csengett az előadásuk után a füle. “Azt hiszem, lebarnulva távoztam a koncertről” – írja. (Gibson, u.o.) ↑

88. L. Leftfield Interview, 2011. febr. (Loudest band in the world. Wikipedia.) ↑

89. L. Loudest band in the world. Wikipedia ↑

90. Centre for Human Performance, uo. ↑

91. This Is Spinal Tap, rend. Rob Reiner, forg.k.Christopher Guest, Michael McKean, Harry Shearer és Rob Reiner, producer Karen Murphy, USA, 1984. ↑

92. “It Might Get Loud” Movie Review: Documentary Puts Three Guitar Gods Center Stage. New Jersey On-Line. 2010. jún. ↑

93. Douglas Adams: The Restaurant at the End of the Universe (a Hitchhiker’s Guide to the Galaxy tudományos fantasztikus sorozat 3. tagja), United Kingdom, Pan Books, 1980. — Audiobook feldolgozásai is vannak. ↑