A hangutánzó angol twang szó köznapi értelemben fémes „pengést” és „orrhangot” jelent, melyet a lant vagy a hárfa megpendített húrjára éppúgy lehet vonatkoztatni, mint az énekre vagy a beszédre, az utóbbi esetben esetleg a rosszallását kifejező ember „zsörtölődő” hanghordozására. A hangszín további jellemzői: „világos”, „rezes”, „nazális” és „átható”. Krzysztof Izdebski klinikai fül-orr-gégész szerint a valódi hangszalagok feletti aryepiglotticus tér méretének a kannaporc záróizma (aryepiglottic sphincter)[1] segítségével való változtatgatása nagymértékben befolyásolja a hang világosságát és erejét.
Jo Estill szerint a twang a torok (pharinx) felett, valamint a glottis és az epiglottis között lévő terület (supraglottis) egyik részének, az epilarinx-nak a szűkítése révén keletkezik a kannaporc záróizmának szűkítése vagy összehúzása segítségével.[2] A kannaporc záróizmának alapvetően két állapota van: széles, tág és keskeny, szűk. Az előbbi esetben az epilaryngeális tér nagyobb, aminek következtében a hang „meleg” és „kerek”; az utóbbiban kisebb, és ezért hangos, valamint világos és csengő, a kacsahápogáshoz hasonló twang-et eredményez.[3]

A hangrésfeletti üreg (supraglottal vagy orinasal cavity) két részből áll. Az egyik a hangrés és az ajkak közötti üreg az orrüreg kivételével (oral cavity), a másik a lágy szájpadlás mögötti nyílástól (velopharyngeal port) húzódik, melyet a lágy szájpadlással (soft palate vagy velum) lehet lezárni (nasal subcavity). Estill szerint a twang hangzása attól függően orális, vagy nazális, hogy a velopharyngeal port zárt, vagy nyitott.[5]

Izdebski szerint a twang a 2,5-3,5 kHz között spektrális intenzitás-növekedést mutat a kannaporc záróizmának (aryepiglottic sphincter) szűkítésének, illetve szűkülésének következtében. A 2,5-3,5 kHz közötti frekenciatartomány az „énekes formáns”, illetve „szónoki formáns”.[7] A hangszalagok feletti epilaryngeális tér a valódi hangszalagokat megnövekedett kilengésre, rezgésre (oszcillációra) készteti a hangkeltés „forrás- és szűrő” sajátosságai közötti dinamikus kölcsönhatás következtében.[8]
A twang-nak nevezett nazális hangot a húr pengéséhez szokták hasonlítani, mint ahogy a szó magyar megfelelője, a „peng” szó is ezt a hangot utánozza. Mind „szónokok”, mind énekesek használják. Színezete miatt sokan nazálisnak tartják, — s valóban, angolban a nasal twang orrhangú beszédet jelent —, jóllehet a hangképzés tudományos vizsgálata szerint a „twang” jellegű hang éppúgy távozhat a szájon, mint – az orrnyítás megnyitásakor – az orron át. Viszont vannak, akik „rezesnek” (brassy) mondják.
Ismét a fém-hangzásnál tartunk.
Éppen ezért — jóllehet, nem azonos a belt-tel —, gyakran nehéz a kettőt különválasztani. Donna Soto-Morettini angliai elméletíró és énektanár szerint
„a belt magas fekvésben való megtartása gyakran nagyon nehézzé válik, és ezért az énekesek legnagyobb része itt leáll, és átvált a semleges „vékony-hangszalag” hangra (amit általában fejhangnak neveznek), vagy pedig — ha túl sok rock vagy gospel zenét hallgattak, önkéntelenül benne maradnak, és a twang hangminőségre váltanak.”[9]
Izdabszki arra mutat rá, hogy az alacsonyabb regiszterben nehezebb a twang képzése, és mindig hangos.[10]
A twang képzésekor a gégefő ugyanolyan magasan áll, mint a beltnél. Viszont ahogyan a bel canto-ban sem valamilyen további erő hozzáadásával növeli meg a hangosságot az énekes, úgy a twang képzéséhez sem kell hozzáadott erő, mivel a kannaporc záróizma (ang. aryepiglottic sphincter), az ún. „twanger”, amellyel képezik, a hangszalagok felett foglalnak helyet. [11] Éppen ezért csak akkor veszélyes a használata, ha a normálisnál nagyobb erőfeszítéssel akarjuk a hangot képezni.
A „pengésre” az éneklési stílustól függetlenül is szükségünk van, de csak olyan kicsi mértékben, hogy azt a gyakorlatlan fül alig észleli. Ilyenkor a gégefedő alsó részének, „szárának” (ang. epiglottic petiole) a kannaporcokhoz (cartilagines arytaenoideae) való közelítésével a gégefedő-tölcsér, vagy kürt (ang. epiglottic funnel) vége összeszűkül. És mivel a hangszalagok — szemben a beltinggel — jobban összezárulnak és a hangcsatorna lerövidül, a hang kivilágosodik és magvas (ang. non-breathy) lesz, és nagyobb lesz a rezonanciája is. És — ami szintén fontos — a rendes énekelt hanghoz képest a twang hangenergiája 2,5 és 4 kHz-re, a hangerőérzet pedig 6-ról 20 dB-re nő.[12]
Ha viszont fokozzuk a hatást — azaz a gégefedőt még jobban közelítjük a kannaporcokhoz —, egy minőségileg más, éles és átható hangot kapunk (ang. distinct twang); afféle haragos, „fogvicsorító” morgást, ill. hápogást vagy gágogást. Minél jobban összenyomjuk a gégefedő tölcsért, annál élesebb hangot kapunk. Aki túlzásba viszi, arra azt mondják, „láncfűrész-hangja” van.[13] A 2,5 és 4 kHz között szóló twang a normál hang nyomásszintjét 6-20 dB-lel növeli meg. Ez a gospel-énekesek és a hard rock– ill. heavy metal-énekesek kedvelt hangszíne.
Vannak, akik — hogy hangszalagaikat kíméljék — a twang-gal „váltják ki” a belting technikát, mégpedig úgy, hogy összehúzott hangszalagokkal énekelnek, és a twang-effektusból adnak többet.[14]
A twang-technika négy forrásból táplálkozik
Egyrészt az amerikai angol déli tájszólásából, ahol is a magánhangzók egy részét ezzel a „technikával”, illetve hangszínnel ejtik (pl. at and, a see, a sit vagy stay szavakban). E minőségében az utcai árusok kedvelt hangképzése volt, éppen hangossága miatt.[15]
A technika másik forrása a kelta és az ír folklór, ahonnan a déli államokba bevándoroltak ún. hillibilly zenéjében fejlődött tovább (ún. texasi nazális twang). Legjobb példái Wayne Hancock[16] vagy Willie Nelson,[17] akik alapjában véve twang technikával énekelnek. Mivel a belső halláson keresztül „minden mindennel összefügg”, a hatás az elektromos gitárjátékban is felismerhető mint élesen vibráló hang. (Nálunk a 60-70-es években a rádióban „könnyűzene” címszó alatt gyakran hallható játékstílus volt.)
A hagyomány harmadik forrása a néger folklór, ahonnan a spirituálék és a gospelek közvetítésével jutott a pop- és a rock-zenébe. Mindenekelőtt különös, pikáns hangszíne miatt, és persze mert hangos, és magasabb hangokat lehet vele elérni, mint a torokból kiinduló (ún. gutturális) hangképzéssel.
Párhuzamként megemlíthető – a Kokovocals szerint – a „klasszikus” olasz operai ének chiarója („tiszta”, „világos”) – szemben a chiaroscuróval („árnyékolás”) –, melynek felerősített másodlagos rezgéseit az énekes az orrmelléküregek mögött érzékelt. Dans la masque, ahogy viszont a franciák mondják.
A beszélt nyelv szerepe
A nyelv — illetve a nyelvben és a beszédben hagyományozott artikuláció — nagyobb szerepet szerepet játszik, mint gondolnánk. Jacques Urlus, a legandás Wagner tenorista egy alkalommal megjegyezte:
„Az évek során volt alkalmam megállapítani, hogy még a legjobb olasz énekesek is 30%-ban csődöt mondanak, amikor idegen nyelven kell énekelniük”.[18]
És fordítva: az angol (vagy francia) anyanyelvűek valószínűleg hasonló százaléka jön zavarba, ha egy bel canto stílusú darabot a saját bel canto stílusában kell elénekelnie.[19] Debra Lynn elmondja, miért:
„Az angol nyelv magánhangzóinak rendszertelen eloszlása és a kettőshangzóknál történő összeolvadásuk megnehezíti a tiszta intonációt, ezzel szemben a bel canto nyelve, az olasz nyelv magánhangzó-eloszlása kifejezetten elősegíti a hangok tiszta intonálását és ragyogását.”[20]
Az angol nyelvben igen sok a szó közben „kihagyott” magánhangzó vagy „elharapott” szóvég, ami könnyen elbizonytalanítja az énekest a hangok kiéneklésében. Emiatt sokszor próbálják ezeket az „elharapott” magánhangzókat – kicsit rossz lelkiismerettel — kiénekelni.
Az angol (anya)nyelvű énekesek az a /ei/, i (ai), o /ou/, u /ju/ kettőshangzók (diphtongs)[21] második hangján leviszik a hang magasságát, az olasz — gyakran látható fogakkal — elöl képzi ezeket egyes hangzókként (monothings), és azonnal tisztán megszólaló, világos színezetű hangokat képez. Márpedig — mist ismeretes — itt, az arc elülső részében lehet a legjobban rezonáltatni a hangokat.
Emiatt az angol anyanyelvűek — amennyiben a bel canto-val kísérleteznek — azzal próbálkoznak, hogy a kettőshangzók második tagján is fenntartják a hang intenzitását, ami viszont ellentmond egész életük tapasztalatának, amely szerint ilyenkor a hang — vagy a szó — nincsen „befejezve”. Ettől függetlenül a technika számukra is megtanulható, és — ha elsajátították —, a bel canto számukra is természetessé válhat. De akkor is furcsán érezhetik magukat, ha egy olyan olaszt hallanak angolul énekelni, aki — a mediterrán ízlést követve — a kettős hangzók mindkét tagját külön-külön énekli meg. Számukra ugyanis ez ugyancsak „akusztikus abrakadabra”.[22]
Alan Gray angol orgonista a múlt század elején őszintén és reészletesen megírta, mekkora kudarc volt az olaszországi énektanulás az angol anyanyelvű énekesek — és persze az olasz énektanárok számára. Az angol anyanyelvűeknak mindenekelőtt a hangképzés és az énekhangnak a magasabb hangokra való felvitele volt nehéz, ami az olaszoknak különösebb erőkifejtés nélkül ment, akárcsak a beszéd. Mint írta, a tapasztalat szerint a bel canto technikájának átadása az angolszászoknak meglehetősen nehéz, és a kísérlet gyakran vezet erőtetett hangképzéshez és kiabáláshoz.
„Gondolják meg a dolgot, és tanuljanak a víznek ezen a partján, hogy ne szenvedjenek és valljanak kudarcot a másikon, mert az átkelés az Atlanti Óceánon semmiképp sem a királyi út a sikeres énekléshez.”
Gray külön kiemelte, hogy az olaszok ugyanazzal a könnyedséggel éneklik a bavúráriákat, mint a félig beszélt, félig énekelt recitativókat; mi több, ugyanazzal a tónussal, anélkül, hogy bármilyen törés lenne közöttük.[23] A négerek hasonló képességről adnak bizonyságot a gospel-éneklés terén. Ők persze nem a bel canto-t, hanem a belting-et éneklik. Ez azonban annyira sajátjuk, hogy a szertartások alatt szinte észrevétlenül lépnek át – még csak nem is a recitativo-ból, hanem a beszédből — az énekbe.
Pedig az angol anyanyelvűeknek két okból is „fekszik” az újabbkeletű populáris stílus. Az angol kettős- és mássalhangzók (diftongusok és triftongusok) például remekül kapcsolódnak a néger folklór ún. dirty tone– és blue note-jellegű hajlításaihoz és a különböző csúszásokhoz. Angolul „csúszó magánhangzóknak” is nevezik őket (gliding vowels), mivel két vagy három magánhangzó követő egymást egyazon szótagon belül. Mort Dixon Bye bye Blackbird című dalának[24] refrénjében a ye betükapcsolat voltaképp egy hármashangzót jelöl: b + (a + i + e), amitől máris dzsesszesebb hangzású lesz az ének.
A másik, hogy az angol nyelvben a majdnem nyitott, elöl képzett, nem ajakkerekítéses [æ] magánhangzó (írásmódja „a”, pl. cat), az [ei] kettőshangzó (írásmódja ugyancsak „a”, pl. A.B.C.) vagy az „ay” (pl. obey) és a [nja:] (írásmódja nyah) különösen kedvező a belting számára, ugyanis ezek elöl képzett, nagy rezonanciával rendelkező hangok. Ezért az énektanárok úgy próbálják angol nyelvű növendékeiket rávezetni a beltingre, hogy az összes többi magánhangzót is ezek mintájára képeztetik velük.[25]
Annak, aki „twangosan” akar énekelni, Soto-Morettini — fentebb ismertetett elemzésének megfelelően — azt ajánlja, hogy próbáljon hangosan énekelni, és egy-egy hangot hoszan kitartani, mert így lehet a legkönnyebben rátalálni. Az irányadó az érzés: addig, amíg a belt a mellkas felső részén, a twang a fejben érződik. A twang-ot ugyanakkor helytelenül, túlságos erőfeszítéssel is lehet képezni; ilyenkor a gége — a nyeléshez hasonló mozgást végezve — összehúzódik. A kedvezőtlen feszítés egy elfojtott nevetés markírozásával állítólag feloldható.[26]
Annak, akinek a twang nem tartozik az anyanyelvéhez, azt szokták ajánlani, hogy próbálja a gyermeksírást, a csúfolódó gyermekek, a kacsahápogást, a dühös macska vagy a kaján boszorka hangját utánozni. Vagy mély hangon zümmögjön, és közben vigye föl-le a hangját, és figyelje, hol találkoznak össze a hangszálai. Ha megvan, az érzést nyakon kell csípni, a hangot pedig egyre magasabbra vinni.
Jegyzetek
-
A gégefő 3 gyűrűalakú izma: valódi hangszalag, álhangszalag és aryepiglottic sphincter. ↑
-
Gillyanne Kayes: Singing and the Actor. A & C Black, London, 20042, 158. old. ↑
-
Tongue címszó. In: Krzysztof Izdebski: Emotions in the Human Voice,Volume 2: Clinical Evidence, 91. old. ↑
-
Forrás: https://nci-media.cancer.gov/pdq/media/images/716231.jpg ↑
-
McDonald Klimek, Mary (2005a). Estill Voice Training System Level One: Compulsory Figures for Voice Control. Think Voice Series. With Kerrie Obert and Kimberly Steinhauer. Pittsburgh: Estill Voice Training Systems International, LLC., 95. old. ↑
-
Forrás: Blausen.com staff (2014). Medical gallery of Blausen Medical 2014. WikiJournal of Medicine 1 (2). DOI:10.15347/wjm/2014.010. ISSN 2002-4436. Creative Commons Attribution/Wikimedia Commons (PD) ↑
-
Tongue címszó. In: Krzysztof Izdebski: Emotions in the Human Voice,Volume 2: Clinical Evidence, 91. old. ↑
-
I. R. Titze & B.H. Story: Acoustic Interactions of the Voice Sorce with the Lower Vocal Tract. In: Journal of the Acoustical Society of America, 101(4), 1996, 2234-2243. old. ↑
-
Soto-Morettini, i.m., „Belt quality”. ↑
-
Tongue címszó. In: Krzysztof Izdebski: Emotions in the Human Voice,Volume 2: Clinical Evidence, 91. old. ↑
-
Chalfiin, i.m., u.o. ↑
-
V.ö. Dane Chalfiin: Extreme Singing. In: Voice Council Magazine., 2011. márc.. 13. Internet. ↑
-
Twang, pros and cons. In: Vocaltechniquetips, Advanced Techniques. Internet. ↑
-
Henny de Snoo-van Breugel: Belting. In: Vocal Technique Tips, Internet. ↑
-
G. Paul Moore: Voice Disorders Organically Based. In: Handbook of Speech Pathology an audiology, ed. L. E. Travis, Englewoodcliffs, 1971. 539.old. ↑
-
Pl. Southbound c. western swing dala, Deja Disc, 1965. ↑
-
Pl. Bloody Mary Morning c. country dala, Atlantic, 1974. ↑
-
Idézi Bloem-Hubatka, i.m., 86. old. ↑
-
Weldon Whitlock szerint „A francia nyelvet egy bizonyos módon beszélik, és egy másikon éneklik.” Idézi Maggie Teyte-t, aki elmondta, hogy De Reszke azt tanította neki, hogy „mind a francia, mind a német nyelvet másképpen kell énekelni, mint ahogy beszélik.” (The Bulletin: The Official Magazine of the National Association of Teachers of Singing. 1959, 4. old.) ↑
-
Ebben a tekintetben a magyar, az orosz és az olasz nyelv hasonló. ↑
-
Lynn az e /í/ hangot is ide sorolja. ↑
-
Debra Lynn: Sing Like an Italian. In: The Harmonizer, 2010. I. rész. ↑
-
Alan Gray: The Vocal Student Abroad. In: The musician, The Hatch Music Company, Philadelphia, 1901. ↑
-
Szöv. Mort Dixon, zene: Ray Henderson: Bye bye Blackbird, Sam Lanin’s Dance Orchestra, 1926. ↑
-
Pamelia S. Phillips: Exploring Different Vowels in Song Belting. In: Art Center, Internet. — Phillips azt mondja, ha a növendék elsajátította a technikát, az eredeti hangokkal is tud beltingezni. ↑
-
Mivel a belting-nél és a twang-nál a gége magasan áll, az ásítás, ill. sóhajtás trükk nem alkalmazható. (Chalfin: i.m., u.o.) ↑