A rokzene — azon belül különösen a heavy metal — rajongóit a magas hangok bűvölete jellemzi. Kimutatások, listák készülnek ezeknek az énekeseknek a mesés hangmagasságáról, hogy – mint rajongóik a blogokban írják — mindenkinek, aki látja, „leessen az álla”, és „borsódzzék a háta”.[1] Ezek szerint a férfi énekesek közül a legmagasabb hangot — B6 (1975,53 Hz) — eddig állítólag a német származású William Axl Rose (bassz-bariton),[2] az Egyesült államokbeli Guns N’ Roses („Fegyverek és rózsák”) együttes hevy metal énekese adta ki magából.[3] A nők közül állítólag Mariah Carey (alt) amerikai pop- és rhythm & blues énekes[4] büszkélkedhet ezzel a teljesítménnyel (G7 = 3135,96 Hz).[5] Carey egy alkalommal elmondta, hogy gyermekkora óta csomók vannak a hangszalagjain, és ezért tud magasabban énekelni másoknál.[6]
(London, 2022)[7]
A Concerthotels kimutatása szerint rendkívüli magasságokkal megáldott 52 férfiénekes közül csupán 10 nem képes a „magas C-t” (523,251 Hz) megénekelni, a többi ½, 1 vagy akár 1½ oktávval is meghaladja. Csakhogy — mivel a populáris zenének sem előadói, sem rajongói nem fektetnek nagy súlyt a hangok minőségére, — ezeket az értékeket — a bel canto szempontjából — „bruttó” értékeknek kell tekinteni.
Ha Rose-nál maradunk, legmélyebb valaha kiadott hangja a kontra F (43,65 Hz), mely őt a „mély basszus” hangfajba sorolja. E hangfaj magassága — legalább is az európai művelt zene normái szerint — az Asz3 (207,65 Hz); szélsőséges esetben pedig a Desz4 (277.18 Hz), tehát — legalábbis operai hangképzéssel — a B6 (1864.66 Hz) magasság — mely egyébként a „magas szoprán” hangfajba esik bele — Rose-nak elérhetetlen.[8] Rose Desz4 feletti hangjai tehát – a klasszikus éneklés normái szerint – nem számítanak énekhangnak.[9]
A magas hangok bűvöletében viszont – hogy provokatív legyek – a nyárspolgárság ízlésétől viszolygó fiatalság osztozik a nyárspolgárság bornírt ízlésében. Ismét forduljunk Pavarottihoz; őt legalább mindenki elismeri:
„Szomorú és kissé nevetséges a probléma a tenoristák magas hangjai körül. Nem baj, ha egy teljes estén át rosszul énekelnek,[10] mert amennyiben a ’magas cék’ jól sikerülnek, a közönség mindent megbocsát (…) Nem tudom, hogy vált ilyen mohóvá a közönség. Azt hiszem, van valami tagadhatatlanul izgalmas abban, amikor egy énekes minden erejét beleadja ezekbe a bizonyos nehéz, természetellenes magas ’cékbe’. Valamilyen vad, szinte állati izgalmat kelt a ’mutatvány’. A hirtelen halál közelségének izgalmát látom benne, olyasfajta veszélyt, mely a bikaviadalokra jellemző.”[11]
Nos, hogy le ne maradjanak, a heavy metalosok a „magas cét” újból és újból megéneklik, hogy ily módon is bizonyítsák, semmivel sem hitványabbak a „nagy” tenoroknál. Csakhogy a nagy tenorok elektromos hangosítás nélkül is be szokták tölteni az operaházakat; ők viszont egy percre sem emelik el szájuktól a mikrofont. Úgy járnak el tehát, mint azok a bokszolók, akik patkót helyeznek a boxkesztyűjükbe. Az is előfordul, hogy a hangtechnikus emeli meg a hangot. Például a Lucy in the Sky with Diamonds-ban Lennon hangját felgyorsítással emelték meg (very-speed technique). Egyúttal amolyan „túlvilági” hangszínt kölcsönöztek neki.[12]
Amikor a Motown lemezkiadó vállalat gyártásvezetője, Norman Whitfield[13] Marvin Gaye-jel készítette el az I Heard It Through the Grapevine című rhythm & blues dal felvételét, azt kérte tőle, hogy a saját hangfekvése felett egy egész hanggal énekelje magasabban. Jóllehet Gaye hangterjedelme igen nagy volt, a vállalat alapítója, Berry Gordy mégis megakadályozta a lemez kibocsátását.[14]
De azért a heavy metalosok is jól érzik, hogy a rendkívüli magasság rendkívüli hőfokot idéz. Mint ismeretes, a valaha leírt legmagasabb énekhang Mozart Varázsfuvola című oprerájában[15] az Éj Királynője áriájának a legfelső szoprán hangja: F6 (1396.91 Hz). Alkalmazása korántem véletlen: Mozart pontosan akarta visszaadni a gonosz királynő szövegét: „A pokol bosszúja forr szívemben.”[16] Az ária hangterjedelme két oktáv. Emlékezetes, hogy Mozart halálos ágyán feküdt, amikor a darab már ötödik hete ment az operában. A halála előtti utolsó este odasúgta feleségének:
„Pszt, pszt! A sógornőm, Hofer éppen most fogja a magas f-et… most énekli a második áriát: Der Hölle Rache … milyen erősen fogja, és tartja meg a bét: ’Halld meg, halld meg, halld meg!’… Az anyai eskü!”[17]
A feladat annál nagyobb, mert — mint ismeretes — az énekhang hangereje oktávonként kb. 12 dB-lel csökken.
A Pavarotti-nyilatkozatból kitűnik, hogy az énekvirtuóz még a nagy erőt igénylő „magas cét” is „természetellenesnek” és kockázatos vállalkozásnak tartotta. Nos, a rockerek olykor jóval a „magas C” fölé mennek, s közben megfeledkeznek arról, hogy a bel canto-ban az 523,251 Hz. frekvencia mellett volt volt még egy elengedhetetlen követelmény — amiről ugyan senki sem beszélt, de mindenki természetesnek tartotta —, hogy az a bizonyos hang ne akármilyen, hanem zenei hang legyen.[18] Továbbra se felejtsük el, hogy a hangerősítés a nem zenei hangok nemkívánatos részhangjait is felerősíti.
(Egy további szemfényvesztő megoldás) a két stílus összebútorozására. Híres rock-sztárok több alkalommal is meghívták magukhoz a bel canto-istent, Pavarottit, hogy közös produkciókkal vele egy képbe hozzák és mellé emelhessék magukat. A versenyek — csakúgy, mint a párbajok — múlhatatlan feltétele, hogy a teljesítmények azonos feltételek között kerüljenek elbírálásra.
[3. Mikroanalízis.] E megfontolások alapján a Manowar („Hadihajó”) heavy metal együttes énekese, Eric Adams, — kinek legmagasabb hangja a B5 (987.77 Hz)[19] — Pavarottit egyik legnépszerűbb „slágere”, a Nessun dorma közös előadására hívta ki.[20]
Adams hangja már az ária kezdetén sem volt „fokuszált”; nem volt “magja”, súlya, tartalma, ami rossz jel volt. A Ma il mio mistero szövegrésztől nem fokozatosan jutott a tetőpontra, hanem hirtelen fortissimóra váltott. Nem a rezonanciára támaszkodott, hanem végig “erőből énekelt”. Ezt szó szerint is lehet érteni. A csak majd ha ajkam ajkadon, füledbe súgom ma hajnalon szövegrész közben ugyanis jobbkarjának bicepszét mutogatta.[22] Trunkos András kissé csalódott szavai jutnak még eszembe:
„Ma már a szemével hallgat koncertet a közönség.”[23]
A produkció ismertetése szerint Adams “mindent megold, amit meg kell oldania”, és “magas szinten adja elő a nehéz darabot”. A heavy metal-rajongóknak is tetszett az előadás, bár élek a gyanúval, hogy inkább csak drukolttak kedvencüknek, és a „fricska” gesztusát értékelték. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a tetszés és az ízlés borzasztó bonyolult dolog. Mindazok, akik már ismerték a Pavarotti-féle „eredetit“, kénytelen-kelletlen belehallották abba, amit ott és akkor hallottak. A kritikai halláshoz sajátos gyakorlatra van szükség.
Ezzel szemben Pavarotti a Ma il mio mistero e chiuso in me szövegrésznél kezdte felerősíteni hangját, és az ezt követő tua bocca szövegre eső tetőpontot érezhetően nem erővel, hanem hangjának fokozott áradásával érte el. A splendera szóra eső részt, majd később a che ti fa mia szövegrészt viszont „merte” piano énekelni. A tramontate stelle szövegrésznél halkított, és csak az első vincero-nál kezdett újra erősíteni. Figyeljük meg, a rock-énekesek átmenetileg sem mernek halkítani, mert attól félnek, hogy azzal maguk ismernék be „férfiatlanságukat”.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a rock-zenészek — vagy/és impresszárióik — azért találták ki a Pavarottival és Domingóval (tenor) való együtt éneklést, hogy maguk felé tereljék — vagy éppen elhódítsák — a bel canto rajongóit. Ők tudják a legjobban megbecsülni, mekkora hasznot termeltek ki például „a három tenor” szuperprodukciói. Ha sikerül elhitetni Pavarottiék közönségével, hogy tőlük is ugyanazt kapják, megsokszorozhatják keresettségüket és bevételeiket.[24] Az is elgondolkoztató, hogy nem Wagnerrel kísérleteztek, — akivel pedig kevésbé sülnének fel —, hanem a bel canto-val. Népszerűsége miatt a bel canto az igazi ellenfél.
Addig, amíg a rockerek operaelőadása az operarajongókban viszolygást kelt, addig a rock-rajongók számára maga a boldogság, mivel fentartásokkal kezelt ízlésük igazolását látják benne. Egy George Michael (tenor/bariton)[25] Pavarotti szerepléséről írta valaki:
„Sohasem gondoltam volna, hogy Michael ezt egy ikonikus operaénekessel fogja elénekelni. A duett azt jelzi, hogy sokakat le fog pipálni.”
Mint a bejegyzésekből kitűnik, sokan csak azt hallják, hogy Bolton (vagy valaki más) hangosan, erővel énekel, és teljes hanggal kiénekli a magas hangokat.[26] Az azonban, hogy valakire rámegy egy másvalakinek a kabátja, még nem jelenti azt, hogy jól is áll rajta.[27]
Megjegyzés. A rituálissá vált verseny szemtől-szemben is lezajlott, 2001-ben és 2003-ban,[28] ahol Ian Gillan (tenor), a Deep Purple együttes heavy metal énekese[29] kvázi duettben, felváltva énekelte Pavarottival a Nessun dormát. A vállalkozás igen kockázatos volt, mert a darab határozottan kijelöli a követelményeket, és Gillan — legalábbis Pavarottihoz képest — nem tud énekelni. Mindazonáltal teljes mellszélességgel felvállalta a belt-et és a rekedtes hangképzést, s ezzel olyan pályára hívta ellenfelét, amelyre a tenor-fejedelem nem is kívánt rálépni.[30]
[4. Mikroanalízis.] Mark Boals-nak (tenor), az amerikai heavy/power metal-énekesnek,[31] 2010-ben két célja volt az örökzöld „versenydal” előadásával. Egyrészt jelezni akarta, hogy számára — számukra — az olasz romantikus opera már „semmit sem jelent”. Ami valamennyire érthető is, hiszen minden stílus önmagát tartja igazán fontosnak és hitelesnek, nem beszélve arról, hogy a bel canto a „komolyzene” oldaláról ennél nagyobb „pofonokat” is kapott. Az első frázis — Nessun dorma! Nessun dorma! szöveggel — szándékosan hamis intonálása azonban egy “övön aluli” ütéssel ért fel, hasonlóképp a speranza szóig tartó rész minden kifejezés nélküli előadása.
A Ma il mio mistero szövegrésztől azonban — és ez volt a másik célja — Boals meg akarta mutatni, hogy — úgymond — „fél kézzel” is „hozni tudja” Pavarotti teljesítményét. „Látjátok, hogy visz a hangom!” sugárzott Boals arcáról és mozdulatairól.[32]
De amikor Boals a befejező Dilegua, o notte! (…) Vincerò! Vincerò! szövegrészhez ért, kiderült, hogy abból a lekesült, hősies hangvételből — amely egyébként a rock-énekesek egyik legfőbb büszkesége — megbukott. Mert ha az általa megszólaltatott hangok rezgésszámuk szerint az előírt hangmagasságok voltak is, előadásából mindazon — egyébként a szerző által is előírt — előadási hatások kimaradtak, amelyek szervesen hozzátartoznak a zenéhez. Így a lelkesült (con anima) hangvétel, a drámai zárlati hangsúlyok, valamint bizonyos hangok kissé hosszított előadása (az ún. tenutók). Velük együtt a “csoda” is elmaradt, részben azért, mert nem is tanult soha énekelni. Viszont a közönség most is elégedett volt, mert a polgárokat sikerült „kipukkasztani”, és ezért a különbséget nem is akarta meghallani.
[5. Mikroanalízis.] Ha valaki valóban különleges élményben akar részesülni, hallgassa meg Chester Bennington (tenor) Leave Out All The Rest című dalt saját előadásában, egy hagyományos kamarateremben, egyetlen csengő-bongó preparált zongora kíséretében.[34] És persze elektromos hangerősítéssel, mert ma már enélkül még kis térben sem lehet gondolni semmilyen előadásra.
A dalszöveg művészi tekintetben első rangú; a klasszikusok sem igen használtak nívósabb szövegeket. Bennington hangvétele mélyen átélt és meghatott. Ha nem ismernénk a műsort, a helyszín és Bennington összpontosított és komoly magatartása alapján azt gondolhatnánk, hogy Brahms vagy Schubert dalokat fogunk hallani. A gyakorlott koncertlátogatót viszont megdöbbenti a pontatlan (leginkább alacsony) intonáció és a vibrato nélküli, “egyenes” hangok. Az uralkodó hangszínt olykor megmagyarázhatatlan, teljesen elütő, kirívó hangok bontják meg. A magasabb fekvésekben — pontosan a refréntől — Bennington hirtelen üvölteni, hangindításkor olykor recsegtetni („torzítani”) kezd. A recsegés-ropogást akár szó szerint lehet venni: itt már nem két stílus, hanem két civilizáció több tonnás kamionja csapott össze.
[6. Mikroanalízis.] Ugyanez azonban fordítva is igaz. Egy alkalommal, 2000-ben, Pavarottit vették rá arra, hogy ránduljon ki a „túlsó oldalra”, és énekelje el Sir Elton John Don’t Let The Sun Go Down On Me című slágerét, melyet azóta tizenkét énekes szintén műsorárra tűzött.[35] A jótékonysági célból megtartott előadáson — hogy „mindenkit” betereljenek — a dalt George Michael és Paravotti együtt, „felemás” duettben adta elő a dalt, amivel sikerült lerontani egymás teljesítményét.[36]
A szerelmes panaszdal első részének legszembetűnőbb vonása közvetlen, bizalmas hangvétele, ami beszédszerű szalonstílusában, konkréten abban nyilvánul meg, hogy hivatott előadói — akár John, akár, Mihael — egyetlen hangot sem énekel ki teljes hangon. Mivel a bánatos ember nem sokat beszél, inkább csak sóhajtozik, a dal ezen részének mind dallamát, mind dinamikáját az jellemzi, hogy a félsoros, rövidke frázisok aránylag kevés levegővel indulnak, és a nem túl magas csúcspontról azonnal visszahanyatlanak, miközben egy — a melankolikus hangulatot még jobban kiemelő — melizmatikus díszítést kapnak.
Pavarotti azonban nem hajlandó átvenni az „ellenfél” harcmodorát, és a „sóhajdinamikáról” tudomást sem véve, a darabot egy minden tekintetben „jól lecövekelt” operaáriává szabja át. A hangokat — a bel canto előírásai szerint — jól megtámasztja és jól kitartja, a melizmákat bő hanggal kiénekli, amire partnere, Michael, harsány gospeles folytatással felel.
Megteheti, mert a 3. strófában a dal maga is kilép a blues-os hangvételből, és — ahogyan eredeti előadójától, Elton John-tól is hallható — már a 4. strófától gospellessé válik. Az utolsó strófa már a nónán indít, előkészítés nélkül, és a felső kvartig megy fel. Ebben a hősies hangvételben mindketten megállapodnak, az amerikai ízlés szerint túlhangszerelt kíséret pedig — szimfónikus zenekarral, vegyes- és gyermekkórussal — végképp a mennyekbe emeli — akarom mondani, agyoncsapja az előadást. Egyesek GEORGE WE LOVE YOU, mások BIG LUCIANO molinókat tartanak a magasba.
Pedig ha Pavarotti háborítatlanul végigénekelhette volna egyedül a dalt, nyilvánvalóvá vált volna, hogy pusztán az előadói stílus révén egy egészen más mű jön lére. De még érdekesebb lett volna, ha Pavarotti a szalonstílust próbálta volna meg magasabbra vinni. Biztosan volt ehhez is énektudása. Így viszont ki lehet jelenteni, hogy G. Michael táncosabb, levegősebb előadása hitelesebben képviselte a műfajt.[39]
Jegyzetek
-
„Hallgasd meg, és aztán próbálj meg 10 másodperccel tovább énekelni, mint Rob. Lehetetlen!” Más: „Plant a szív és a tüdő keveréke volt”. Más: „Matt Shadows hihetetlenül magas hangokat ér el, és az összes metalcore közül neki vannak a legjobb sikolyai”. Más: „Egyaránt jól énekel és sikoltozik.” Más: „Már 10 éve sikoltozik, és a hangja még mindig elbűvölő” stb. ↑
-
William Axle Rose (ifj. William Bruce Rose, Indiana, 1962-) Blues/hard/industrial rock, heavy metal énekes-dalszerző, prod. – Az Axl név Az Axel név eltorzítása. (V.ö. Barbra Streisand.) ↑
-
Az Ain’t It Fun c. punk rock dalban. (Szöv. Peter Laughner & Gene O’Connor. Forrás: The Vocal Ranges of the World’s Greatest Singers. In: Concerthotels.com. Internet. A You Tube szerint „minden idők legnagyobb énekese”. ↑
-
Mariah Carey (Nw York, 1970-) énekes-dalszerző, színész, prod. ↑
-
Az Emotions c. disco számban. (Szöv.-zene: M. Carey, Columbia, 1991.) — Egy kommentelő: „Próbáltam elérni a magas hangjait. A szomszédok átjöttek, és panaszkodtak.” ↑
-
Willis, Andrew (November 18, 1998). “Higher and Higher”. Vibe. ↑
-
Fotó: „own work”. Forrás: Kreepin Deth (PD). Creative Commons Attribution/Wikimedia Commons (PD) ↑
-
Ne feledjük, a valaha leírt legmagasabb énekhang Mozart Varázsfuvola c. oprerájában az Éj királynője áriájának a legfelső koloratur szoprán hangja: F3 (1396.91 Hz). Azt sem árt észrevenni, hogy a hozzátartozó szöveg: Der Hölle Rache kocht in meinem Herzen (a pokol bosszúállása forr szívemben). Maga az ária 2 oktávára trerjed ki. ↑
-
Hasonló a helyzet Carey-jel. Hangfaja, mivel legmélyebb hangja a nagy F (87,307 Hz), csak kontraalt lehet, melynek legfelső magassága — a bel canto normái szerint — legfeljebb Asz2 (830.609 Hz) lehet, tehát normális hangképzéssel a G4 (3135,964 Hz) magasság elérhetetlen. Különben is, a legmagasabb opera énekesnői énekhang (mint láttuk) „csak” a C3 (1046,502 Hz). ↑
-
Tehát a bel canto-énekesek között is vannak rossz énekesek. ↑
-
William Wright: Pavarotti. Zeneműkiadó, 1983. ↑
-
Ethan Hein hangmérnök közlése. In: Quora, 2015. júl., internet. — A bizarr hangot két dolog indokolja: a dal L. Carroll Alice csodaországban c. regényére és a kábítószer-élvezetre utal. Felhívom a figyelmet a cím kezdőbetüire: LSD. ↑
-
Mellesleg ő volt a dal egyik szövegírója is. Barrett Strong & Norman Whitfield: I Heard It Through the Grapevine (R&B). Tamla, prod. N. Whitfield (SP), 1968. ↑
-
Gerald Posner: Motown: Music, Money, Sex, and Power. Random House, 2002. 224–225. old. ↑
-
Libr.: Emanuel Schikaneder, z.: Wolfgang A. Mozart, Bem. Bécs, 1791. ↑
-
Ném. Der Hölle Rache kocht in meinem Herzen. ↑
-
Ignaz von Seyfried közlése. In: Die Verdienste des Herrn Schikaneder. Hamburger Abendblatt 1994. jan. 3. ↑
-
A Wikipedia óvatos meghatározása szerint nem a hangok énekléséről, hanem megszólaltatásáról van szó (ang. vocalizing). ↑
-
A Blood of the Kings, Hatred, Death Tone és Hail and Kill (live) dal előadásában. (In: The Range Place 2.0 Eric Adams, Internet) ↑
-
A Nessun dorma kezdősorú ária Puccini Turandot-ja III. felvonásának 1. képéből való, ahol a herceg, Kalaf, biztos győzelméről énekel. ↑
-
Fotó: „own work”. Forrás: Firestormmd (PD). Creative Commons Attribution/Wikimedia Commons (PD) ↑
-
Live Milano, 1999, Warriors of the World album, 2002. ↑
-
Trunkos András a Rolls Frakció egykori basszusgitárosa, majd az Omega szövegírója és menedzsere. — Erről pedig Sir Henry Wood véleménye jut eszembe a múlt század elejéről: „A modern közönség nem tud disztingválni, és inkább a szemével, mint a fülével akar élvezethez jutni.” ↑
-
Nem mellesleg „a három tenor” producerei szintén hoztak egy-két döntést a zeneileg műveletlen közönség meghódítására, amivel viszont maguk is kockára tették azt a bizonyos „művészi tökélyt”. ↑
-
George Michael (alias Jeórjosz Kiriákosz Panajótu, 1963-2016) kétszeres Grammy-díjas angol pop énekes-dalszerző. ↑
-
Megjegyzem, az egyik Bolton felvétel tanusága szerint az áriát egy fél hanggal lejjebb (tehát nem D-, hanem Desz dúrba transzponálva) adták elő. ↑
-
Hasonló helyzet áll elő akkor, amikor a rögtönző gitárjátékos (vagy hegedűs stb.) gyorsan pergeti a hangokat, közönségének pedig fel sem tűnik, hogy „értelmetlen” zenét hall. Mint már utaltam rá, az sem biztos, hogy ilyenkor technikailag nehéz szólamról van szó. ↑
-
Pavarotti & Friends, In: Rai Uno, TV, 2003. május 27. ↑
-
Ian Gillan (Anglia, 1945-) angol hard/blues/progresszív rock, heavy metal, fúziós jazz énekes. ↑
-
Michael Bolton is vállalkozott a dologra, de ő (erejétől telhetően) utánozni próbálta Pavarottit. (Sony Music Studios, New York, 1997, CD, Ausztria, 1998.) ↑
-
Mark Boals (Ohio, 1958-) amerikai hard rock, heavy/neoclassical/power metal énekes-dalszerző. ↑
-
Most se feledkezzünk meg az elektronikus hangerősítésről. Pavarotti hangja erősítés nélkül is ki tudta tölteni a színház- vagy koncerttermeket. ↑
-
Author: Thaiskzs. Creative Commons Attribution/Wikimedia Commons (PD) ↑
-
Szerzők: Chester Ch. Bennington, Robert G. Bourdon, Brad Delson, Dave Farrell, Joseph Hahn, Mike Shinoda. Evening of Environmental Excellence, Linkin Park Live at UCLA 2014. Chesterchaz Publishing stb. You Tube, Internet. — Elsőként Delage és Cowell preparálta a zongorahangokat a múlt sz. 10-20-as éveiben. Ettől függetlenül a preparált zongora („mint olyan”) feltalálását John Cage zeneszezőnek tulajdonítják (1938). Aztán kiderült, hogy az afroamerikaiak kezdettől „kísérleteztek” azzal, hogy újságpapírt tömködtek a húrok közé, hogy a kívánt hatást elérjék. (Evans, i.m., 26. old.) ↑
-
Sir Elton John & Bernie Taupin: Don’t Let the Sun Go Down on Me. kislemez, MCA DJM Rocket Phonogram, 1974. ↑
-
Luciano Pavarotti, Biagio Antonacci, George Michael, stb. & Orchestra Sinfonica Italiana. In: Pavarotti & Friends for Cambodia and Tibet, DVD, 2000 Decca Music Group Limited, 2000. ↑
-
Fotó: http://digital.lib.uh.edu/u?/p15195coll6,268. Forrás: File:George Michael 02.jpg. Creative Commons Attribution/Wikimedia Commons (PD) ↑
-
Forrás: Stade_Pavarotti_2b. Eng.: Creative Commons Attribution/Wikimedia Commons (PD) ↑
-
Egy bejegyzés: „Egy katyvasz volt… Mintha egy nagy tálba csokoládétortát és Marsala borral készített csirkepaprikást tettünk volna, majd összekevertük volna, és azt ettük volna meg.” ↑
