Régi közhely: az énekesek hangja éppúgy különbözik egymástól, mint az arcuk. És az éneklésük? Jószerével magunk sem tudjuk, mi tetszik — vagy mi nem tetszik benne. Zenei ítéletünket átszínezhetik vagy „felülírhatják” vizuális benyomásaink és innen-onnan összeszedett információink. Az énekesek testalkata és mozgása, arca és mimikája, szépsége vagy vonzereje, származása vagy önként vállalt identitása, emberi minősége vagy fellépése — mind-mind kibogozhatatlanul összefonódik hangi adottságaival és technikai tudásával, hangja színével és terjedelmével; nem beszélve kifejezőkészségéről, stílusáról és személyiségének kisugárzásáról.

Fordítva is feltehetjük a kérdést: szoktunk-e a hangból következtetni tulajdonosára? Mivel úgy vagyunk megalkotva, hogy mindenről eszünkbe jut valami, és önkéntelenül is mindenből következtetéseket próbálunk levonni, bizonyára igen. De nem biztos, hogy helyesen járunk el.

Egy kaliforniai vizsgálat kimutatta, hogy az emberi hangból — különösen a férfihangból — következtetni tudunk tulajdonosának fizikai erejére és küzdőképességére. Annak tehát, aki „macsó” élményben akar részesülni, jól teszi, ha „kemény rock” (hardrock) vagy „nehézfém” (heavy metal) énekeseket hallgat. De őt is érheti csalódás, mert — mint a vizsgálat szintén kimutatta — a magasság vagy a testsúly tekintetében hallásunk gyakran cserben hagy.^[1] Hasonlóképp: ha egy szép hangú nőről kiderül, hogy nem szép, meglepődünk. És egy csúnya nő énekelhet akármilyen szépen — nem hisszük el neki. Az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben tehát nem bízhatjuk rá magunkat a fülünkre vagy a szemünkre.

Ugyanakkor a „hangok” – persze jó esetben – szorosan összekapcsolódnak a zenei kifejezéssel, amely, ha ihletett és következetes, félreérhetetlen. Az érzékenyebbek persze jobban, a „taplók” kevésbe reagálnak rá.

Előfordul aztán, hogy az ember kénytelen mások társaságában olyan zenéket is meghallgatni, amelyeket magától sohasem hallgatna meg. Bosszankodik, és igyekszik túlélni. Csakhogy a zenei stílusok és műfajok beépülhetnek azonosság-tudatunkba, ami már „súlyosabb” eset. Ismertem egy zenész házaspárt, akik azért váltak el — így mondták —, mert majd’ megőrültek attól, hogy a párjuk az ízlésüktől homlokegyenest ellenkező felfogásban játszotta és gyakorolta a darabokat.

Egy kommentáló egy bizonyos zenével kapcsolatban megjegyezte:

„Nem szeretem azokat, akik ezt a zenét nem szeretik.”

És hányan vannak, akik valamely műfajjal vagy stílussal kapcsolatban ezt gondolják magukban:

„Nem szeretem azokat, akik ezt a zenét kedvelik.”

Egy-egy stílus kapcsán olykor váratlan hevességgel ütköznek össze a mentalitásbeli, etnikai vagy politikai ellentétek —, melyek persze addig is ott lappangtak a mélyben. Amikor például az amerikai „fehér” fiatalok az afroamerikai népzene és populáris zene hatása alá kerültek, a „fehér” szülők körleveleket írogattak, amelyekben könyörögve kérték a többieket: nehogy eszükbe jusson gyermekeiknek megvenni “a négerek” felvételeit. „Ezeknek a lemezeknek az ostoba szövege és sikító, vad zenéje — írták kétségbeesve —, aláássa itt, Amerikában, gyermekeink erkölcsét.”^[2]

Emlékezetes, hogy Kovács Kati^[3] (mezzoszoprán) az 1962-es Ki mit tud? döntőjébe azért nem került bele, mert az elődöntőben a zsűri az afroamerikai Little Richard egyik dalának interpretációját úgy értékelte, hogy

„amit csinál, az nem éneklés, hanem ordibálás”.^[4]

Hát még ha tudták volna, hogy annak idején magát Richardot is kitiltották a templomi kórusból, mert „torka szakadtából sikított (scream) és ordított (holler).” Ott és ekkor kapta a „Harci sólyom” (War Hawk) gúnynevet.^[6]

Hát még ha tudták volna, hogy “a Rock & Roll építőmesterének” első s egyben legsikeresebb dala, a Tutti Frutti eredeti szövege így szólt:

Tutti frutti, jó kis segg…
Nem passzol? Ne erőltesd!
Olajozd be: könnyítsd meg!^[7]

(Az amerikai producernek rutinos mindenesével, Dorothy LaBostrie-val kellett tisztára mosdatnia a szöveget, hogy szalonképes legyen.^[8])

Hát még ha azt is tudták volna, hogy a „barbár zseni” nemcsak a Tutti Fruttit, hanem még két másik, később világslágerré vált dalát is még otthon, Georgiában, a Grayhound buszvállalat egyik maconi buszállomásának edénymosogatójaként „komponálta”:^[9]

“Nem szólhattam vissza a főnökömnek. Mindig visszahozta nekem azokat az edényeket, hogy mossam el őket, és egy nap azt gondoltam magamban: »Csinálnom kell valamit, hogy ez az ember ne hozza nekem mindig vissza ezeket az edényeket, hogy újra mossam meg«, és azt mondtam magamban:

»Avap bop a lup bop a vop bam búm, vedd ki őket!«

És erre gondoltam akkoriban. És így írtam a Tutti Fruttit a konyhában, a Good Golly Miss Mollyt a konyhában és a Long Tall Sallyt, ugyanabban a konyhában.”^[10]

Hát még ha azt is tudták volna, hogy a stúdiófelvétel a három alkalommal mindössze 15 percet vett igénybe!^[11]

És még ha azt is tudták volna, hogy a dalt 1955-ben — tehát hét évvel Kovács Kati meghallgatása előtt — az USA Kongresszusi Könyvtára felvette a Hangfelvételek Országos Nyilvántartásába. A könyvtár által arra érdemesített minden alkotásra érvényes indoklás szerint

„kulturális, történelmi vagy esztétikai fontossága, ill.
az Amerikai Egyesült Államok életét tükröző”

mivolta miatt.

MÁS. Egy fiatalember tudakozódik a neten, milyen tanárnál tanuljon, milyen technikával énekeljen. Mindegy, hogy milyen, csak „a szép ének”, azaz a bel canto ne legyen. Furcsa kérés, amilyen az elmúlt évszázadokban nemigen merülhetett volna fel. Lehetséges, hogy az amerikai zenés színház és a rock sajátos, harsogó énektechnikája, a belting iránt érdeklődik, ami hangos éneket jelent az összes regiszterben.

Ezzel szemben Marty Heresniak — az amerikai Énektanárok Országos Szövetségének tagja — kerek perec kijelenti:

„Én nem tanítom a beltinget. Viszont segítséget adok a tanulónak, hogy megszüntesse a beltingtől való függését. (…) Értelmes ember tudatosan nem korlátozza magát. Mindazt, amire a belting képes, még nagyobb hatásfokkal lehet elérni a korlátozás nélküli, jól kiművelt hanggal.”

Növendéke, egy rhythm & blues-, rock- és dzsessz-énekesnő, Shauna Guidici, így vall:

„Fél éve járok az óráira, de, sajnos, valamilyen meghatározhatatlan makacsság miatt nem voltam hajlandó megfogadni a tanácsait. /Később mégis/ Elkezdtem jazz-sztenderdeket énekelni a szoprán hangterjedelmemmel, és nagyobb erőre és több szép felületre tettem szert, mint amit valaha elértem a belttel.”^[12]

Egy leány énekesnövendék így viaskodik magával blogbejegyzésében:

„Miközben pusztító énektechnikám kiborít,
teli torokból ömlő beltezésem elbűvöl engem.”

George Gershwin — a szimfonikus dzsessz megteremtője — írt egy musicalt, melynek címe: Girl Crazy („Az őrült lány”). Amikor a zenés vígjáték későbbi „vitathatatlan First Lady-jét”, a huszonkét éves Ethel Mermant, felkérte Kate Forthergill szerepére, szinte térden állva könyörgött neki:

„Sohase engedje meg senkinek, hogy énekórát adjon magának. Tönkreteszi magát…”^[13]

Ezzel szemben Colleen A. Jennings A belting szép! című értelezésében leszögezi, hogy a belting alapvetően más, mint a bel canto, majd mellé — ha ugyan nem fölé — emeli, kijelentvén, hogy

„a belting a szép ének új mértékét fejlesztette ki.”^[14]

Jennings azt sejteti, hogy a bel canto ideje lejárt, és a belting vette át szerepét. A vokális zene esztétikai megítélése történelmi fordulópántjához érkezett. Ugyanakkor Samuel Tomeček énekes-elméletíró, — aki maga is a rock-zene elkötelezettje —, kifejti, hogy az amerikai belting-iskola alapja — az ún. mix technikának köszönhetően — továbbra is a klasszikus bel canto technika.^[15]

Úgy tűnik fel, eléggé nagy a zavar. Amíg a funkciós-tonális zenében a “keserű igazság” kifejezésének is “szépnek” kellett lennie, a rockzenében az Igazságot jellemzően a Szépség ellenében, a beltinggel kell kifejezni. Aztán vannak, akik túlságosan egyoldalúnak látják a rockzene viaskodását az “igazsággal.” Egy rajongó például így nyilatkozik:

„Mintha úrrá lenne a mesterkéltség a rockzenén. A rockerek úgy gondolják, ha egy dalnak nincs komoly mondanivalója, nincs joga a létezéshez. Pedig néha szórakoztatónak kell lennie, néha komolynak. Néha olyasmikről kellene szólnia, mint a megszerelmesedés vagy egy fájdalmas szakítás. Persze foglalkozhat néha társadalmi kérdésekkel is.”^[17]

Amikor a rock feltűnt, még a zenetörténetben amúgy jártas ember is összezavarodott: a „könnyű zene” ugyanis egyszerre jelentett „könnyen érthető” és „kellemes, dallamos” zenét. A rockzene viszont a hagyományos „könnyű” zenéhez képest bizony „komoly” zene volt, és a komoly zenén vagy a hagyományos könnyűzenén nevelkedett hallgató — ha nem volt a „fülében” a gospel és a spirituálé, a blues, a jump blues és a rhythm & blues, a rock & roll és a rockabilly, szóval, ha más kultúrában nőtt fel—, a rockzene kissé „érthetetlen” is lehetett számára.

És akkor mit szóljanak a „komolyzene” (ang. classical music) kedvelői, akik nagy valószínűséggel azért járnak pop-, rock- vagy dzsessz hangversenyekre, mert túl „komolynak” találják a komolyzene mai kínálatát? Az angol színész és rendező, Peter Usztyinov mondta egy alkalommal:

„Nem tudom elképzelni, hogy valaki Stockhausent fütyüli a fürdőszobában, hacsak nem egész kivételes zenei antitalentum, és véletlenül ráhibázik.”^[18]

Márpedig a fürdőszobai önfeledt éneklés és fütyülés élvezetének jogát senkitől sem lehet megtagadni…

Aztán vannak, akik azt mondják, korlátolt és ízléstelen, de legalábbis tapintatlan dolog a műalkotásokat és stílusokat minősíteni. Hiszen ezek a dolgok, jelenségek önkéntelenül, szinte akadálytalanul tűnnek fel — és tűnnek el, megfoghatatlanul. Ugyanők azonban — mint szerzők vagy előadók, kiadók vagy hangmérnökök, hangversenyrendezők vagy forgalmazók, tanárok vagy zsűritagok, politikusok vagy mecénások — nap mint nap döntenek művek és stílusok támogatásáról, szerzők és előadók alkalmazásáról és honorálásáról, reklámról és példányszámokról. Egy kis fondorlattal elvileg bármilyen „terméket” sőt modort vagy stílust el tudnak fogadtatni. Persze ügyesen, rejtve, és mindig hangsúlyozva a vásárló szabad választását…

Az ismert bölcsesség szerint

„Ízlések és pofonok különbözőek”.

Ezt a Top Tens weblap is tudja, és éppen ezért „100 ezer felhasználó ajánlása alapján” vezet egy „Minden idők legjobb énekesei” listát is.^[19] A lista jelenleg így néz ki:

Az ízlésvita ingoványát elkerülendő, lássuk az adatokat!

A „minden idők legjobb énekesei” közül csak három nem él; a legrégebben Presley halt meg, 1977-ben.^[20] Pedig — tudtommal — előttük is énekeltek. Mintha a „minden idők” a 20. század közepén kezdődött volna. Nem túl korszerű megközelítés. Csak a szóbeliségben élő, kezdetleges társadalmakra volt jellemző, hogy a legrégebbi események is úgy tűntek fel számukra, mintha csak apáik, nagyapáik idejében estek volna meg… Menjünk tovább.

Az énekesek közül 6 amerikai,^[21] 4 angol.^[22] Tudtommal más népek és nemzetek is tudnak — illetve tudtak — énekelni. 8 énekes énekel rock-, 2 popzenét. Tudtommal más műfajok is léteznek, ill. léteztek ezeken kívül. A kegyes csalás tehát abban van, hogy a lista nem a „minden idők legjobb”, hanem a „jelenleg legnépszerűbb angolszász pop-rock” énekeseinek listája. Ugyanakkor egy ilyen lista — és hány van ilyen! — nemcsak regisztrálja a népszerűséget, hanem óhatatlanul befolyásolja az érdeklődést és ízlést is. Éppen ezért csinálják. Most látom. A listába a „túloldalról”, a „komoly zenéből” egy név se került a listába.^[23]

Egy latin közmondás szerint

Az ízlésről nem lehet vitatkozni. (De gustibus non est disputandum.)

Mint láttuk, nem azért, mintha nem volna miről, hanem mert az emberek — még ha furdalja is őket a kíváncsiság — általában igyekeznek leegyszerűsíteni és „röviden lezárni” a kérdéseket.^[24] Márpedig az ízlés rendkívül összetett dolog. Ez a tanulmányt voltaképp a magam számára írtam, hogy egy kicsit tisztábban lássak. Ha valakit érdekel, tartson velem. Bárkinek lehetnek olyan szempontjai vagy gondolatai, melyeket érdemes továbbgondolni. Abban reménykedem, hogy még nekem is.

Hasonlóan az általában vett „könnyü” és „komoly” műfajokhoz, a hozzájuk tartozó énekstílusokkal kapcsolatban sem alakult ki szakmai, érdemi véleménycsere. Ami pedig a nyilvánosság egymást elkerülő felületein elvétve előforduló diskurzusokat illeti, a modern pop-rock és musical éneket szinte kizárólag az egykor mértékadó „szép énekkel”, a bel canto-val szembeállítva szokták tárgyalni.

Ami a stílus kérdését illeti, hol úgy tűnik fel, hogy két összeegyeztethetetlen világról van szó, hol úgy, hogy bizonyos keverék (ún. eklektikus) stílusokban a modern „komolyzene”, valamint a pop- és rockzene együttesen jött ki győztesen. Ami pedig az éneklés technikáját illeti, hol úgy látszik, hogy a két technika összeegyeztethetetlen, hol meg úgy, az ellentét álprobléma, mert „aki jó technikával énekel, mindent meg tud oldani”.

Másképpen közelítve a dolgot, egyrészt eltávolodásról, másrészt szembenállásról lehet beszélni. A 20. század második felében meginduló rockzene egyrészt időben esik távol a bel canto-nak a 20. század első harmadában befejeződő korszakától. A bel canto szó hallatán sokan — nemcsak a rock-rajongók — elhúzzák a szájukat: „Elavult.” Ennek fényében teljesen indokolatlannak látszik — itt, e tanulmányban— a bel cantóval foglalkozni. Csakhogy a bel canto korunkban— meglehetősen ellentmondásos módon — egyszerre „muzeális” és mindenki számára érthető és élvezhető, jelenvaló ízlés. Mondhatnánk: „közhasználatban lévő muzeális tárgy”.  

Aztán kétszeresen is „a hajánál fogva előráncigáltnak” tűnik fel a bel cantónak a rockzenével „egy képben” tárgyalása, amely annak ízlésbéli és magatartásbéli ellentéte. A felmerülő aggály meggyőző cáfolata, amikor a legmenőbb rockénekesek a legnépszerűbb operaénekesekkel próbálják „erejüket” összemérni, vagy operaáriák előadásával kísérleteznek, vagy amikor a műsorszerkesztők operaénekesekkel pop- vagy rock alkotásokat énekeltetnek. Ilyenkor érdekes élményben van részünk: a különbséget két olyan ízlés „összeütközéseként” érzékeljük, amelyek mindegyikét értjük – de csak egyiküket szeretjük.  

És — mivel minden korszaknak „természettől adott joga” a maga stílusát uralkodóvá tenni, és mivel az új stílusok gyakran nemcsak egymásból, hanem a régivel szemben fejlődnek ki, a „modern” zene is — legyen szó akár a „komoly” vagy a „könnyű” zenéről —, a bel canto-val szemben igyekezett meghatározni magát. A műfaj egyik véleményformáló honlapja, a magyarországi Hardrock így nyilatkozik:

„A rockzene valamilyen szinten mindig is a szabályok megszegéséről, a formabontás és kísérletezés zenei formába öntéséről szólt, (…) és ez alól általában a rockerek sem húzzák ki magukat. A klasszikus éneklés, illetve az operai színtér sztenderdjei jelentik a minőségi etalont.”^[25]

BEVEZETÉS

A bemutatott művek mindegyike dal, melyek legnagyobb részének elemzéséhez okvetlenül szükséges szövegüket is tekintetbe venni. Ezeknek csak a nyersfordítását adom meg, mert csak így lehet pontosan visszaadni értelmüket. A zene hangzását természetesen csak az eredeti szöveggel lehet értelmezni. A leggyakrabban az előadók saját lemezeit vagy koncert-felvételeit vettem alapul. A szerkesztett video-klipek képanyaga viszont olyan sok kutatás-módszertani problémát vet fel, hogy elemzésükre már nem vállalkoztam.

Csak angolszász vonatkozásban vizsgálódtam. Egyrészt azért, mert a rajta kívül fekvő nemzetek és régiók kultúrája — így a magyar is — oly sok tekintetben különbözik tőle, hogy önálló vizsgálatot igényel. A rap-zene bevonásával, — mellyel kapcsolatban már jelent meg írásom;^[26] — ugyancsak túlméretezetté vált volna a tanulmány, ezért lemondtam róla.

Elsősorban szempontokat, viszonyítási pontokat kívántam nyújtani, hogy érdemben tudjunk gondolkodni, beszélni a művészet, a zeneművészet e nehezen megfogható jelenségeiről. Ugyanakkor az a szándék vezetett, hogy megpróbáljak áttörni azon a felfogáson, amely abszolutizálja az ízlés viszonylagosságát, ami lemond a jelenségek megértéséről, és tiltó falat emel elé.

Ehhez a „kutyaharapást szőrével” népi bölcsességet kell követnünk, azaz arra kell törekednünk, hogy minél pontosabban írjuk le az egyes ízlés-típusokat, melyek a résztvevők szemében megkérdőjelezhetetlennek, abszolútnak, mások szemében pedig viszonylagosnak, relatívnak tűnnek fel. Csak a felmerülő problémák őszinte feltárása és sokoldalú, komplex bemutatása teremt lehetőséget ahhoz, hogy az ingoványos talajon fogódzókat találjunk. Az esztétikai ítéletek elhallgatása vagy misztifikálása helyett tehát elégedjünk meg egy-két olyan megállapítással, melyeket nem valamely tekintéllyel, hanem kétségbevonhatatlan, valódi érvekkel tudunk alátámasztani.

Ami engem illet, a 60-as években — korosztályom többi tagjához hasonlóan — elemi erővel vonzódtam az angolszász rhythm and blues-hoz és a rock’n’roll-hoz. Annak ellenére is, hogy a dalok szövegéből szinte semmit sem értettem. Maga a zene, annak tempója és ritmusa, az ellentmondást nem tűrő énekmód, valamint a hozzá kapcsolódó életforma — mindenekelőtt a házibulik megtűrt és széles körben elterjedt intézménye — elegendő volt. A fentebb mondottakkal kapcsolatban említem, hogy annak dacára, hogy akkoriban már rendszeres hangszeres és zeneelméleti képzésben vettem részt, — a zeneművészetisek körében akkoriban a barokk zene volt a legnépszerűbb — eszem ágában sem volt „komolyzenei” ismereteimet és ízlésemet a rock’n’roll-lal szembesíteni. A két „preferencia” párhuzamosan futott egymás mellett, akár a „többszörös személyiséggel” rendelkezők egymást kizáró képzetei és kívánságai.

Most érkeztem el oda, hogy kísérletet tegyek a kérdés tisztázására. Voltaképp nem kellett mást tennem, mint azt, hogy egy egységes koordináta-rendszerben próbáljam megérteni a kétféle attitűdöt és ízlést, – valamint mindkét énemet. Ha Einsteinnek sikerült a különböző inercia-rendszerek egyazon rendszerben való tárgyalása, hátha nekem is megy.

Ehhez viszont lélekben fel kell készülnie a Kedves Olvasónak arra, hogy – a kérdés természetéből következően – olyan szempontokkal is találkozni fog, amelyek szokatlanok, és olyan megállapításokkal, amelyekkel nem tud maradéktalanul egyetérteni. Könnyű belátni azonban, hogy ezek egy újszerű látásmód kialakításához elkerülhetetlenek. Különben nem hiszek a „végső” és abszolút ítéletekben, és meggyőződésem, hogy végső soron minden kultúra közös tevékenységgel és kölcsönös véleménycserével alakítja magát a „kultúra piacán”. És hogy teljes legyen a kép: sohasem árt egy csipetnyi önreflexió sem…

Tárgyunk, a modern pop-ének megítéléséhez azonban elengedhetetlenül szükséges előzményeinek áttekintése.