BEVEZETÉS

Amikor, korábban, az ember az ellenzéki pártok belső és egymás közti marakodását nézte, és látta, hogy sem országos, sem nemzeti programmal nem rendelkeznek, – miközben a konzervatív kormányzat kiválóan teljesít –, joggal gondolhatta, hogy ennek a mind politikai, mind szakmai, mind kulturális tekintetben igénytelen és morális tartás dolgában silány emberekből álló pártoknak semmi esélyük sincs arra, hogy a Fidesz-KDNP koalíció kormányát leváltsák. Még akkor sem, ha tekintetbe vesszük, hogy a szavazópolgárok jelentős része ugyanolyan igénytelen és felelőtlen, mint ők maguk. Csakhogy a 2019-es önkormányzati választások, melyeken jelentős sikereket értek el, a dolgokat más megvilágításba helyezték.

Sikerüket korántsem a konzervatív kormányzat sikertelenségének, hanem elsősorban annak a radikális nemzetközi baloldali közösségnek köszönhetik, amelyet egyetlen szenvedély fűt: Európát egyetlen állammá, Európai Egyesült Államokká kovácsolni. Méghozzá egy kommunista totalitárius állammá. Az utópiát ők is ki akarják próbálni, és már most diktatórikus teljhatalomra törnek. Mindenekelőtt arra, hogy a szövetségben ne legyen egyetlen egy olyan ország sem, amely akár tettel, akár szóval megkérdőjelezi ideológiájukat és az EEÁ-t, és amely már puszta létével azt bizonyíthatná, hogy számtalanszor megbukott ideológiájuk és politikájuk nélkül is lehet létezni és prosperálni Európában.

Legfőbb törekvésük ezért arra irányul, hogy minden nemzet szuverenitását megtörjék, amit gyenge kormányokkal és erős ellenzékekkel lehet a leghamarabb elérni. Az önkényuralomra törő globális pénzhatalom és az EU, valamint keresztény-konzervatív kormányunk gyenge ellenzéke ily módon egymásra volt – és van – utalva, és ennek megfelelően egymást segítette. Nem „összeesküvés” ez, hanem egy jól működő, nyílt érdekszövetség, melyben a mindig „éhező” globális plutokrácia is megtalálja a maga számítását.

A nemzetközi radikális baloldali közösség a hazai ellenzéknek egyrészt morális, másrészt adminisztratív, harmadrészt anyagi, negyedrészt hatalomtechnikai segítséget nyújt. Ez az tanulmány azokat a hatalommegragadási módszereket, praktikákat mutatja be, amelyekkel a radikális amerikai baloldal már a 19. század közepe óta folytatja harcát hol a konzervatívok és kormányzatuk, hol a gyűlölt Rendszer: a képviseleti demokrácia és intézményrendszere, sőt a civilizáció és a jogállamiság ellen. Ez az anarchisták és a kommunisták; ha úgy tetszik, az anarcho-kommunisták célja.

Árulkodó, hogy 2012 után már nem csak az „Orbán-kormány”, hanem az „Orbán-rendszer” legyőzéséről beszélnek. Márpedig az nem más, mint a „polgári demokrácia rendszere”, mely – helytelenül – még az anarchisták féktelenségét is tolerálja. Az anarchizmus egyik vezető egyénisége, Emma Goldman az anarchizmust így határozta meg:

„Egy a szabadságon (liberty) alapuló új társadalmi rend alapelvei, melyeket emberalkotta törvények nem korlátoznak; az az elmélet, amely szerint a kormányzás minden formája erőszakon nyugszik, és ezért téves és káros, valamint felesleges.”^[1] (Kiem. T.A.)

Ez a mentalitás nyilvánul meg abban, hogy most, a 9. választás előtt, az egyesült anarchista baloldal – az EU hallgató beleegyezésével – már azt tervezi, hogy esetleges győzelme esetén, még szűk többség birtokában is – tehát jogellenesen – hatályon kívül helyezi a 2011-ben kétharmados többséggel megszavazott alaptörvényt. Most bújik ki a szög a zsákból: az EU demagóg országbírálata, amely évek óta azt sulykolja, hogy az Orbán-kormány „felszámolta a jogállamot”, nemcsak a konzevatív szavazókat büntetné az országot illető járandóság vagy az uniós szavazati jog megvonásával, hanem hamis jogalapot szolgáltat az anarcho-komunisták diktatúrájához. Ha ugyanis sikerül a hazai és az EU-választók többségével elhitetni, hogy Magyarországon diktatúra van, annak forradalmi felszámolása ugyanolyan törvényes eljárás volna, mint a monarchikus társadalmi rend felszámolása volt a polgári forradalmak idején, vagy a „létező” szocializmust felváltó legutóbbi rendszerváltáskor.

Egyébként – ultraliberális világrendünknek hála –, mára már a politikai zavarkeltés és kormánybuktatás know how-ja is árucikké vált, melyet hozzávetőleg 8000 speciális kutatásokat végző „agytröszt” bocsát megrendelőik rendelkezésére. Ez a titkosszolgálatokkal elvileg felderíthető tevékenység, de nem tudok arról, hogy ilyen ügyekben ítéletek születtek volna.

A hatalomért folyó ádáz küzdelemben egyes művészeti ágak teljes egészükben a legdurvább politizálás és ízlésrombolás áldozatává váltak. Ezen a területen tehát nemcsak az „ember”, hanem a művészet felelősségének és méltóságának tisztelete is alapvető követelmény. Tekintettel arra, hogy ezeket szinte kizárólag a radikális baloldaliak tartják a kezükben, a konzervatívok mind a bennük folyó sértő, provokatív politizálás, mind a produkciók művészi igénytelensége miatt joggal érzik, hogy ki vannak zárva e művészetek élvezetéből.

A hazai baloldali ellenzék – már szeméyi összetételéből következően is – természetes örököse a kommunizmus anarchikus hagyományának. Jelen tanulmány abban szeretne segítséget adni a hazai állampolgároknak, hogy ismerjék meg – és hazai ellenségeik módszereiben és akcióiban ismerjék fel – az Egyesült Államok boszorkánykonyháiban kifőzött és kisütött módszereket, melyekkel úgy akarják elcsenni tőlük a hatalmat, hogy érezzék úgy, higgyék azt, hogy éppen most, – az ő hatalmuk által – lettek még szabadabbak. És legyen az az érzésük, hogy mindez oly spontán, természetes módon zajlott le, mintha másként nem is történhetett volna.

Így csinálták és csinálják ezt mostanában Amerikában, és Amerika nyomán szerte a világon. A baloldali forradalmárok akciói – melyeket az általuk félrevezetett és mozgósított fiatalok segítségével visznek sikerre –, számos országban kormánybuktatáshoz, majd érdemtelen politikusok kormányra kerüléséhez, egy bábkormány felállításához, és az ország függetlenségének elvesztéséhez vezettek.

Ha valaki azt mondaná, hogy a tanulmányban rosszhiszeműen szerepeltetem a McKinley elleni merényletet, annak azt mondanám, hogy egyrészt logikusan következik az anarchizmus világnézetéből, másrészt folyamatosan napirenden tartják Orbán miniszterelnök meggyilkolásának szükségességét, lehetőségét. Az üzenet: ha annak idején Tisza Istvánnal megtették, vele is megtehetik.

Emlékezetes a 2001-es Frei-interjú, melyben a riporter a néző szeme láttára és füle hallatára tesz ajánlatot egy állítólagos orosz bérgyilkosnak, és az is tipikus, hogy nem mutat semmilyen megbánást, hanem újra és újra visszatér a témára, így pl. egyik regényében. 2015-ben két idős magyar férfi került képbe, terrorcselekményre való felkészülés vádjával – a változatosság kedvéért szélsőjobboldali motivációval, a részletek feltására nélkül. A lehallgatott telefonáló szövege azonban jellegében nem illik bele két ember bizalmas beszélgetésébe, különösen annak fényében nem, hogy amióta van telefon, ismeretes, hogy a rendőrség vagy a titkosszolgálatok lehallgathatják. Sokkal inkább egy tipikus anarchistának a nagyközönségnek szánt, tankönyvszerű hitvallása:

„Meg kell győzni a mostani vezetőket, hogy adják fel a hatalmukat. A meggyőzés lehet persze egy darab ólom formájában, a fejbe (…) Végre fegyvert fogunk, kinyírjuk az összes rohadék alacsonyrendű génhulladékot magunk közül, együtt a kormányokkal, akik ma hatalmon vannak.”

Aztán 2013-ban mindenki láthatta, ahogy a Magyar Szolidaritás Mozgalom egyik tüntetésén Pityinger Péter (alias Dopeman) a Miniszterelnök agyagszobrának letört fejével futballozott. Az újrarendezett produkciót egy másik, egykori miniszterelnök, Bajnai Gordon 2014-ben újra eljátszotta. Egyelőre csak a gondolatal játszadoznak el…

A rendszerváltozás után azzal áltattuk magunkat, hogy szuverének lettünk. Valójában gazdaságilag kiszolgáltatottabbak lettünk, mint korábban, és – mint változatlanul kis területtel és alacsony lélekszámmal rendelkező ország, katonai szempontból sem voltunk tényezők. Mindenki – még a törvényalkotó elit is – abban az illúzióban ringatta magát, hogy a demokratikus berendezkedés tekintetében a Nyugatról mindent – illetve csak jót – kaphatunk –, és ezért gondolkodás nélkül, örökre megszavaztuk az EU-ba való belépésünket is, jóllehet azóta se kérdezte senki, hogy továbbra is bent akarunk-e maradni, vagy sem. Időközben a Nyugat egésze hatalmas ultraliberális nyomás alá került.

Ebbe tartozik bele az 1992-ben ratifikált Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Védelméről Szóló Egyezmény, amelyet az 1993. évi XXXI. törvénnyel fogadtunk be, és amellyel az az egyik legnagyobb probléma, hogy azt az egyoldalú, ultraliberális felfogást kodifikálja, amely csak az egyéni szabadságjogokat hajlandó tudomásul venni és védelmezni. Így pl. a „közérdek” vagy az „egyéni felelősség”, vagy „az egyén veszélyessége a társadalom számára”, vagy a „rendkívüli állapot” nem sorolható az Egyezmény által védett egyik jogszabály körébe sem. A kialakult helyzet hátterében egy ultraliberális filozófia áll, amely „emberen” mindenekelőtt „egyént” ért, holott mind a biológiai egyed, mind az Emberiséget alkotó egyén a társadalomtól elszakítva merő absztraktum. Tekintve, hogy egy Marx Károly nevű anarchista már 180 évvel ezelőtt kristálytiszta logikával kifejtette egyén és társadalom dialektikus viszonyát, tanítványainak szociológiai iskolázatlansága megengedhetetlen. (Azok számára, akik felkapták a fejüket: Marx életműve sokrétegű, és sokat tanulhatunk belőle marxizmusa ellenében is.)

Ugyanakkor az Egyezmény arra az előítéletre épül, hogy minden állam despotikus, és az „egyén” vele – és a mögötte álló „többséggel” szemben – mindig „kiszolgáltatott”. Egy másik érvelési rendszerben azonban akár ugyanezen egyéneket – mint „kisebbségeket” – csoportként tartja számon abból a célból, hogy – az egyenlőségre hivatkozva – előjogokkal ruházza fel őket. Ezzel szemben a többség és annak intézményei sérthetetlen, abszolút hatalomnak vannak beállítva, melyeket semmilyen jogi védelem nem illet meg. Abban a tévhitben, hogy egyének vagy kisebbségek nem árthatnak a „többségnek”, vagy hogy kisebbségek nem uralkodhatnak felette, ugyanolyan szociológiai iskolázatlanság nyilvánul meg, mint a társadalom egyének merő összességeként való értelmezésében.

Azt is észre kell venni, hogy mivel a társadalom számára veszélyt jelentő csoportok tagjai az ultraliberális jogalkotás számára csupán különálló egyénekként jelennek meg, a belőlük álló csoportok a jog számára láthatatlanná válnak. Hogy éprthetőbb legyek: jelenleg egy többmilliós muszlim vallású tömeg vándorol be Európába úgy, hogy – üldöztetésre hivatkozva – mindegyik individuálisan kéri bebocsáttatását, és – miután bent van –, kollektíve élvez a befogadó „többséggel” szemben előjogokat. Az Egyezmény másik problémája, hogy keletkezése után 43 évvel, kész „törvénycsomagként” írtuk alá, eleve lemondva arról, hogy részt vehessünk kialakításában.

Az Egyezmény azonban nem puszta ajánlás, hanem nemzetközi törvénykönyv, melynek paragrafusait az Emberi Jogok Európai Bírósága hajtja be a nemzetállamokon és azok hatóságain, éspedig nemcsak a sértett egyének védelmében, hanem egyben elmarasztalva, büntetve az alperes államokat is. És mivel a precedenseken nyugvó törvényalkotás alapján állnak, esetről-esetre felülírják a nemzetállamok alkotmányát és törvényeit is. Ezzel megvalósult az anarchisták évezredes álma: egy kisebbség törvényesen érvényesítheti nézeteit és akaratát egy egész kontinens nemzetállamaival szemben a gyűlölt többség felett.

Az anarchisták évszázadokon át titkon, vagy valódi céljaikat leplezve harcoltak törvénytelen eszközeikkel az államok ellen. Ne felejtsük el, hogy a marxizmus klasszikusai is az állam megszűnését vizionálták! Ami újabb bizonyíték társadalomtudományi analfabétizmusukra vagy lopakodó diktatúrájukra. De csak üldöztetés várt rájuk. Most azonban elérték, hogy egy legális, nemzetközi Bíróság minden egyes valamely nemzetállamot elmarasztaló döntésével tovább szűkíti a már eredetileg is megszűnésre ítélt törvényes államokat. Mindezt „demokráciaként” fogadtatják el, holott a liberális alapokon álló demokráciafelfogás ellen már Platon is fellépett Állam c. „többkorszakos” tanulmányában.

Amikor láttam, hogy az ellenséges magyarországi ellenzék a kormányt és a kormányzat minden döntését „csípőből”, rutinszerűen támadja, arra gondoltam, hogy szellemtelen, dilettáns módszer, amivel csak leleplezik magukat, és hatástalanok lesznek. A durva, „átlátszó” hazudozás kontraproduktív dolognak látszott. Hiszen ha valakit egyszer is hazugságon kapnak, hitelét veszti, és sohasem fognak elhinni neki semmit. Nem így a nagynyilvánosságban, ahol más szabályok érvényesülnek. A legutóbbi önkormányzati választások azt valószínűsítik, hogy a rágalmak tömege – elsősorban a bizonytalanok körében, és belőlük van a legtöbb – termékeny talajra talált.

A negatív kampány anarchista módszerét Ron Werbernek köszönhetően ismerhette meg a magyar közélet, aki ugyan izraeli illetőségű, de módszerét az Egyesült Államokban dolgozták és próbálták ki. A tanácsadó „mágus” valószínűleg elmagyarázta megbízóinak, hogy a lehető legtöbb erőt koncentrálni kell, hogy a bevehetetlennek látszó erődöt eltakaríthassák az útból. Erre a hagyományos módszer azért alkalmatlan, mert az ellenzéki pártok programjai megosztják az erőket. Egy olyan választási koalíciót kell tehát alkotni, amelynek két megfogható programja van. Az egyik, hogy a hatalmon levő kormányt bármi áron meg kell buktatni. A másik, hogy be kell azután vezetni a totális diktatúrát, hogy meg tudják „őket” büntetni. (A saját diktatúra a Szabadság kiteljesedése.) A legkülönbözőbb elemeknek az „elégedetlenek szövetségébe” való becsatornázása valójában a 18. század óta ismeretes sratégia. Ha annak idején nem tetszett nekik az Orbán Viktor által felajánlott NER, most azzal kampányolnak, hogy – hatalomrakerülésük esetén – a lakosság 95%-ának igényeit fogják a legmesszebbmenőkig kiszolgáni – „nemzeti együttműködés” nélkül. Az Orbánellenesség tehát szorosan összekapcsolódik a (magyar) nemzetellenesség gondolatával.

A „negatív” üzenet az, hogy a kormány minden tekintetben alkalmatlan, és tovább nem tűrhető. A kampány két alapegysége a rágalom és a gyűlölet. A kampánynak egyik ciklustól a másikig, megszakítás nélkül kell folynia. „Lassú víz partot mos.” Éjjel és nappal hazudni, rágalmazni és vádaskodni kell, Égen és Földön, papíron és képernyőn, hanggal és képpel. Mindig, mindent bírálni kell, hogy az ellenségnek állandóan védekeznie kelljen, és hogy minden választó megkapja azokat a hatásokat, amelyekre a legfogékonyabb.

A vád hihetetlenségének, abszurditásának kockázata bőven megtérül a rágalom meglepetésszerűségével és szuggesztivitásával. Aki abban reménykedik, hogy a rágalom leleplezésével helyreáll az egyensúly, téved, mert a rágalmazó mindig lépéselőnyben van. A hamis információ is információ, és csak az esetek egy részében lehet hitelt érdemlőn cáfolni. Különben is van egy régi szólás, – ami a tisztességes társadalmakban még bölcseségnek számított –, hogy „nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja”. Azonkívül az áldozat hitelességét gyengíti, hogy „mindig magyarázkodnia kell”. Az állampolgárok belefáradhatnak abba, hogy megpróbálják kiszűrni az egymásnak homlokegyenest ellentmondó információk közül a dezinformációt.

A sejtetések és gyanusítgatások, a hazugságok és rágalmak, a vádak és ijesztgetések a fejekben egyetlen összefüggő, koherens mozaikká állnak össze, azt a benyomást keltve, hogy a valósággal is koherenciában vannak. A szónokok műfelháborodást mutatnak. Érzelmileg túlfűtött, nagy hangerővel előadott vádaskodásuk sokakkal hiteti el, hogy személyes meggyőződésük készteti őket ágálásra, és az igazság beszél belőlük. Az a céljuk, hogy tapintható legyen a belőlük kiáradó „szent” gyűlölet, mely olyan ragályos, mint a fertőző betegségek. Az irigység, a gyűlölet, az agresszivitás és a kíméletlenség húrjain játszó negatív kampány szívhez szólóan szólítja meg a csőcseléket, amivel előkészíti a társadalom „forradalmasodását”: az utcai erőszak kitörését, ami – a szakadatlan negatív kampány segítségével – az adok-kapok láncolatában óhatatlanul a politikai helyzet destabilizációjához vezet.

Balzac A falusi Orvos c. regényében hatalmas tudásának birtokában írta meg (az orvos szájába adva), hogy szerinte milyen az ideális államférfi. Nem ismerhette Orbán Viktort, és ezért nem lehet elfogultsággal vádolni. Annál megrendítőbb, milyen pontosan illik Orbán Viktorra és politikájára:

„Mindenesetre csak józan ész kell ahhoz, hogy valaki megjavítsa egy község, egy járás vagy egy kerület helyzetét; tehetségre annak van szüksége, aki már egy megyét irányít. E négy közigazgatási egység csupán korlátozott látóhatárt nyújt, amelyet a közönséges szem könnyen áttekinthet, hiszen a helyi érdekek látható szálakkal kapcsolódnak az állam nagyarányú mozgásához. A felső körökben minden megnövekszik: az államférfinak helyzete magaslatán kell állania. Ha az ember sok jót akar tenni egy megyében, egy kerületben, egy járásban vagy egy községben, elegendő tíz évre előre látnia tettei következményeit, de ha egy nemzetről van szó, akkor sorsa alakulását egy évszázadra előre kell éreznie, mérlegelnie.

A Colbert-ek és Sullyk lángelméje mit sem ér, ha nem párosul a Napóleonokat, Cromwelleket teremtő akarattal. Egy nagy miniszter, uraim, minden esztendejébe beírja magát évszázadának, melynek fényét és jólétét ő készítette elő. Az állhatatosság erényére van a leginkább szüksége. Vajon nem az állhatatosság-e minden emberi dologban az erő legmagasabb fokú megnyilvánulása? Egy idő óta túl sok az olyan ember, aki hivatalnoki gondolatokkal foglalkozik nemzeti gondolatok helyett, hogy ne kelljen csodálnia az igazi államférfit, a legnagyszerűbb emberi költészet megtestesítőjét. Mindig túllátni a jelen pillanaton és megelőzni a sorsot; a hatalom fölött állani és csak azért ott maradni, mert hasznosnak érezzük magunkat, anélkül, hogy félreismernénk erőnket; levetkőzni a szenvedélyeket és minden alantas becsvágyat, hogy képességeink urai maradhassunk, hogy szüntelenül előrelássunk, akarjunk és cselekedjünk; igazságosnak és ellentmondást nem tűrőnek lenni; fenntartani a rendet, csendet parancsolni a szívnek, és csak az észre hallgatni; arra törekedni, hogy ne legyünk se bizalmatlanok, se bizakodók, se kétkedők, se hiszékenyek, se hálásak, se hálátlanok, hogy ne kullogjunk az események mögött, de ne is lepődjünk meg valamely gondolaton; végül a tömeg együttérzését birtokolni, mindig uralkodni fölötte szellemünk szárnyalásával, hangunk zengésével, tekintetünk átható erejével, miközben a részleteken túl mindennek a következményeit is látjuk — vajon nem haladja-e meg ez kissé egy ember képességeit? Így hát e nagy és nemes honatyák nevének örökké élnie kell a nép szívében.”

A nemzet ellenfelei tisztában vannak azzal, hogy Orbán Viktor személyében olyan ellenféllel állnak szemben, akinek a szellemi kisugárzásával a nemzetközi hadszíntéren is számolni kell, és ezért a legtöbb rágalmat az ő fejére szórják. (Ha őket bírálja valaki, fölényes sértettséggel „karakergyilkosságnak” nevezik.) A nemzetéért vállalt felelőssége „hatalmi ambíció”; állhatatossága „gátlástalan hatalomvágy”; nemzetét egybentartó akarata „zsarnokság”; koncepciózussága „koncepciótlanság”, őszintesége „hazugság” és „manipuláció”, meggyőzőereje „kommunikációs trükk”, hitelessége „hiteltelenség”, demokratikus elkötelezettsége valójában „antidemokratikus” (rasszista, náci, fasiszta) jellemet takar, országa nem demokrácia, hanem diktatúra, állama nem jogállam, hanem korrupt, nepotista maffia. Magabiztosságával kisebbrendűségét palástolja, rendíthetetlenségét bosszúvágy táplálja, határozottsága önimádatából ered, az ellenség tisztelete valójában az empátia hiánya, hatalmas integratív képessége valójában gyűlöletkeltés, uszítás.

A parlamenti közvetítésekben feltűnt, hogy a baloldali szónokok „kifelé”, és nem ellenfeleikhez beszélnek. Érthető, hiszen úgy nem lehet párbeszédet folytatni, hogy a hazudó azt is tudja, hogy áldozata tudja, hogy hazudik, meg azt is, hogy áldozata azt is tudja, hogy ő tisztában van azzal, hogy áldozata tudja, hogy hazudik. Hogyan lehet a hazudozás szűk körben való bevallását „igazság-beszédnek” mondani? A parlamenti viták ilyen módon a „süketek párbeszédének” dramaturgiáját követik. Az ellenzék folyamatosan hazudik az adás nézőinek, a kormányoldal pedig – ugyancsak a nézőknek – folyamatosan cáfolja őket. Az ellenzéki szónok gyakran nem is hallgatja meg a koholt vádjára adott választ, amivel viszont bavallja, hogy érvei nincsenek, de fenntartja a vádat.

A „negatív kampány” jól illeszkedik ahhoz az anarchista törekvéshez, amely a parlamentnek és a parlamentarizmusnak a felszámolására irányul. Az anarchistáknak mindig is „bögyükben volt” a parlamentarizmus. Most csak az történt, hogy a hazai balaldali radikális pártok maguk is megélték azt, amit elődeik. Hatalomvágyukban türelmetlenek és frusztráltak voltak. Gyors felfutásra, majd azonnali kormányzásra számítottak. Ezzel szemben látniuk kellett, hogy – gyenge támogatottságuk miatt –– belatható időn belül nem fognak hatalomra kerülni. Marx írta valahol, hogy a „meddő” parlamenti csatározások késztették forradalmi cselekvésre. Ők is levonták a következtetést: egyrészt be kell vinni a parlamentbe az utcai politizálást és a médiát, másrészt ki kell vonulniuk a parlamentből az utcára és a médiába, és forradalmasítani kell a lakosságot, az országot.

Parlamenti tevékenységüket akcióművészeti színházzá változtatták, melyet maguk rendeztek és fotóztak, majd szerkesztettek. Vagy vulgáris utcai politizálássá vált, és a kiabálás és lökdösődés, a molinózás és zajongás színvonalára süllyedt. Mindezt kiegészíti a civilizált társadalmak által már régen levetett, útszéli beszédstílus, amivel régen csak az utcán és ott is csak a kocsisoknak volt szabad megszólalni. Az sem véletlen, hogy éppen az amerikai Demokrata Párt egyik képviselőnője, Rashida Tlaib, fejezte ki magát ily módon 2019 januárjában a nagy nyilvánosság előtt: „Esküszöm, hogy vád alá helyezem ezt a motherfucker Trumpot!”.

A jelek arra mutatnak, hogy – ha így megyünk tovább –, a parlamentben nemcsak a hazudozó és trágár beszédmodor, hanem az utcai harc is átveszi a civilizált politizálás és döntéshozatal szerepét. Lehet, hogy a jövőben azokat választják meg képviselőnek, akik hangosabban tudnak ordítani, és korábban valamely küzdősport dobogós bajnokai voltak? Márpedig az emberek morálját és „jogérzékét” nemcsak a Btk. szorgos tanulmányozása, hanem a szokások és a mintakövetés is alakítja. Nincs olyan abszurd magatartás, amelynek – aránylag kevés példa nyomán is – ne akadnának lelkes követői. Ha ezek a forradalmi eszközök „polgárjogot nyernek”, a parlament intézménye már a látszatát sem tudja megőrízni a civilizált együttműködésnek. A civilizált konzervatívok egyedül nem tudják biztosítani a parlamentáris működést. Megvalósul az anarchisták álma: az aktuális parlament és a parlamentarizmus intézményének demoralizálása. „Több, mint kormányváltás”: a demokrácia leváltása.

Könnyű belátni, hogy a ránézésre is tisztességtelen magatartás – mely évek óta „mértéktelen mértékben” valósul meg, ügydöntő módon befolyásolja a választópolgárok véleményalkotását, és a jelöltekhez való érzelmi viszonyulását, végső soron választási magatartását. Ezzel viszont kimeríti a hatályos 2012. C. törvény a Büntető Törvénykönyvről „A közigazgatás rendje elleni bűncselekmények” (XXXIV.) fejezet „A választás, népszavazás, és európai polgári kezdeményezés rendje elleni bűncselekmény” alfejezet 350. § (1) e) jogszabályának megsértését:

„(1920) Aki a választási eljárásról szóló törvény vagy a népszavazás kezdeményezéséről, az európai polgári kezdeményezésről, valamint a népszavazási eljárásról szóló törvény hatálya alá tartozó választás, népszavazás és európai polgári kezdeményezés során (…) e) arra jogosultat a választásban, a népszavazásban, a népszavazási vagy az európai polgári kezdeményezésben akadályoz, vagy erőszakkal, fenyegetéssel, megtévesztéssel, vagy anyagi juttatással befolyásolni törekszik, (…) bűntettet követ el és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” (Kiemelés – T.A.)

Arról a bizonyos mértékről természetesen folyhatnak viták, de az összefüggést már csak azért sem lehet letagadni, mert a szervezett diffamálásból, diszkreditálásból mindenhol, évszadok óta hasznot húznak a különböző érdekcsoportosulások. A félrevezető, hazudozó magatartás büntetése két okból is kívánatosnak látszik. Az egyik, hogy az állampolgárok a tények alapján tudjanak a jelöltek programjai és a jelöltek között dönteni, és ne csaphassák be őket. A másik, hogy elriassza az embereket és a szervezeteket a köztudatot és közéletet mérgező magatarástól.

A KIBONTAKOZÓ HAZAI ANARCHIZMUS AMERIKAI ELŐKÉPEI

AZ ELŐZMÉNYEK (1895-1920)

• Az anarchizmus az USA-ban 1917 előtt
• A Haymarketi Forrongás
• A William McKinley elnök elleni merénylet
• A kommunista anarchizmus 1917 után
• Az első vörös pánik
• Az 1919-es év
• 1920-tól a II. Világháborúig

Az anarchizmus az USA-ban 1917 előtt

Az anarchizmus az Egyesült Államokban európai szellemi importcikk volt: ír, német, olasz, orosz, és zsidó bevándorlók anarchista csoportjai működtek egymással párhuzamosan, és a legtöbb anarchista lap jiddisül, németül, olaszul, oroszul, és ritkábban angolul jelent meg. Akit érdekel ez a világ, kendőzetlen leírását kapja Hugo Bettauer izgalmas szociografikus regényében, mely Egy világváros mélységeiből címmel jelent meg 1907-ben.^[2]
Proudhon hatása – Stephen P. Andrew, William Green és Lysander Spooner munkásságában már 1848-tól kimutatható.
Jóllehet az I. Internacionáléban (IWA, 1864-1876) kezdettől voltak anarchisták, amerikai anarchisták nem vettek részt benne. Az IWA-ból kivált anarchisták által 1881-ben megalapított Fekete Internacionálé (Nemzetközi Munkás Népszövetség) azonban már elsősorban az USA-ban és Mexikóban rendelkezett befolyással.

Az amerikai anarchizmus kialakulására hatást gyakorló európai anarchisták közül ki kell emelni a német Max Stirmert, az angol Herbert Spencert, William Godwint, Robert Owent és a francia Charles Fourier-t.

Az első amerikai anarchistákat „individualista” anarchistákként tartják számon. Közéjük tartozott Josiah Warren is, az első amerikai anarchista; hetilapja, a „The Peaceful Revolutionist” (1933) pedig az első anarchista folyóirat volt. Egyik legkedvesebb témájuk a szabad szerelem népszerűsítése volt, és a szabadkőművesekhez hasonlóan állam- és keresztényellenesek voltak. Mint a The Journal of Libertarian Studies írja: „az egyházra mint az állam megszokott szövetségesére és önmagában is mint elnyomó erőre tekintettek.”^[3] Ne feledjük, hogy külföldi származásúak voltak.

Warren és Proudhon tanítását Benjamin Tucker vitte tovább. Az Ogyesszából San Franciscóba kivándorolt Abraham Isaak által 1895-ben megindított The Firebrand („A zsarátnok”, 1895–1897) c. hetilap, mely a nők egyenjogúsítását és a szabadszerelmet propagálta. Többek közt közölte Walt Whitman Egy asszony vár rám c. obszcén versét, amivel sikerült megvalósítania a „civil engedetlenség” tényállását a magánélet erkölcsiségének megóvását célzó 1873. évi Comstock törvénycsomag vonatkozásában. De nem adta meg magát: miután kiengedték a börtönből, San Franciscóban újraindította a lapot Free Society néven. („Szabad Társadalom”, 1897–1904) Az első szabadszerelmet népszerűsítő amerikai lap egyébként a Lucifer the Lightbearer („Lucifer, a Fényhozó”),^[4] a The Word („A Szó”).^[5] (A Lucifer címlapja.)

Anarchista terrorcselekmények a 19. sz. közepétől fordultak elő az USA-ban. 1901-ben egy lengyel bevándorló meggyilkolta McKinley elnököt. Még az 1917-es év is bővelkedett efféle cselekményekben. Miután az Egyesült Államok április 6-án hadat üzent Németországnak, 10-én vagy német szabotőrök, vagy orosz kommunisták felrobbantották az Eddystone Fegyvergyárat, mert az abban működő Baldwin mozdonygyártó vállalat az oroszországi Fehér Hadseregnek szállított gránátokat (133 halott). (Minden gyárban és üzemben rengeteg bevándorló dolgozott.) 27-én a Hastings-i Victor-Amerikai Üzemanyaggyártó Vállalatban (121 halott); június 8-án a Granite Mountain rézbányában volt egy-egy robbantás (168 halott). November 20-án egy nagy puskaporos bomba robbant fel a Milwaukee Rendőrörsön (9 halott), melyet egy horvát galleanista készített. (A galleánusok az olasz anarchista Luigi Galleani követői voltak, és 1914-1932 között tevékenykedtek.) A terrorizmusnak ez a fajtája – legalábbis a végrehajtásban – a magányos vagy kis csoportokban tevékenykedő terroristák mikrokultúrájához tartozott.

A Haymarketi Forrongás

Az 1880-as években megerősödött anarcho-kommunista munkásmozgalomban két cél és két mentalitás fonódott össze szétválaszthatatlanul. Az egyik az üzemi (fizikai) munkások életszínvonalának, életminőségének javítása volt, – amihez a jogos önvédelem és a szolidaritás őszinte érzése tapadt; a másik: a munkásság tömegességének, munkája nélkülözhetetlenségének, valamint elégedetlenségének felhasználása távolabbi utópikus céljaik elérése érdekében, – amihez egy jó adag cinizmus is kellett. Másképpen fogalmazva: kívülről nézve egy szakszervezeti alapokra épülő kollektivista mozgalom, indíttatásában és vezetésében viszont egy viszonylag kisebb, – jóllehet, megosztott – csoport politikai akaratának érvényesítése volt.

Anarchista és ún. forradalmi (social revolutionary) klubok 1881-ben, Londonban, megalapították a Dolgozók Nemzetközi Szövetségét (International Working People’s Association, IWPA) a Nemzetközi Munkásszövetség (International Workingmen’s Association, IWA, I. Internacionálé) helyett, melyben a szocialisták voltak túlsúlyban, és amelyből az anarchistákat kiakolbólintották. A kongresszuson részt vett egy New York-i szociális forradalmi csoport is, amely Amerikába visszatérve a forradalmi csoportok Chicagóban való összejövetelét szorgalmazta. Az 1881-es chicagói egyezmény ezt követően elfogadta a Forradalmi Szocialista Párt (Revolutionary Socialist Party, RSP) nevet, és jóváhagyta a kommunista elveket követő szakszervezetek létrehozását sürgető programot, amely csak a „haladó” szakszervezeteknek volt hivatva támogatást nyújtani. A nyilatkozat elutasította a titkos választás intézményét arra hivatkozva, hogy „a választások a burzsoázia találmánya, és a munkások becsapására szolgálnak”. Helyette a munkások fegyveres szervezetei hivatottak megakadályozni az esetleges jogsértéseket.

A NYOLCÓRÁS NAP. Az anarchista Robert Owen filantrop textilgyáros 1810-ben fogalmazta meg először a 10, majd 8 órás munkanap szükségességét, amit New Lanark nevű vállalkozásában meg is valósított. Ezt átvették a chartisták és a korai szakszervezetek, majd az ausztráliai munkásmozgalom.

Kétféle szabadkőműves rendről beszélünk: operatív és spekulatív szabadkőművességről. Addig, amíg a spekulatív kőművesek már páholyokba szerveződnek, már szimbólumokkal és metaforákkal bánnak, és már nem kőfaragók, a középkori operatív kőművesek még céhekbe szerveződtek, még kővel és kőműves szerszámokkal dolgoztak, és csodálatos katedrálisokat építettek. A „szabad” kőművesek tőlük örökölték szellemi fejlődésük alapelveit. Szaktudásuk megszerzése során újabb és magasabb fokozatokba léptek, amíg nem váltak szabadkőműves mesterekké.

A modern korban ilyen társaságok az 1850-es években kezdtek alakulni az ausztráliai Új Dél-Velszben és Viktóriában,^[6] ahol a szakképzett kőfaragók és kőművesek, ácsok és vakolók, valamint asztalosok 1855-ben kampányt indítottak a 14 órás munkanap helyett a nyolcórás munkanapért. A nyolcórás pihenés és nyolcórás szabadidő lehetővé tenné a munkavállalók számára a továbbképzést és az önfejlesztést. A kampányt az Új Dél-Wales-i Operatív Kőfaragók Baráti Társasága (Friendly Society of Operative Stonemasons of New South Wales) vezette, és a Garrison Templom és a Tengerészek Templomainak (the Rocks) építésén dolgozó „kőművesek” céljaik elérése érdekében sztrájkokat kezdeményeztek. 1856-ban keményen léptek fel; szétzúzták a munkaeszközöket, és más építőipariszakszervezetekkel együtt a parlamenthez vonultak. A sztrájkok – ha közben bércsökkentéssel jártak is – később sikerrel jártak. A történelmi sikert a „Nyolcórás Menettel” ünnepelték meg Victoriában, 1856. május 12-én.^[7] Angliában, 1884-ben, Tom Mann – mint a Szociáldemokrata Szövetség tagja – felhívott a nyolcórás munkanap törvénybeiktatására, és létrehozta a Nyolcórás Szöveséget (Eight Hour League). Az IWA a genovai konkresszuson, 1866. szeptember 8-án, felvette követelései sorába.

Történetünk helyszínén, Chicagóban, az 1873-79-es „hosszú válságot” követő fellendülést a munkaerő kínálatának és keresletének állandó hullámzása, valamint a munkaadók és a munkások közötti bérharc jellemezte. Az egyensúly kialakulását alapvetően két tényező befolyásolta: az üzemek kínálatának a piac általi és a szüntelenül beáramló – Chicago esetében német és cseh – szakképzetlen bevándorlók tömegének az üzemek általi mindenkori befogadóképessége. Mindkét fél rendelkezett a „megsemmisítés” sajátos eszközeivel, végső soron a sztrájkkal és a fizetéscsökkentéssel, adott esetben az elbocsátással, ugyanakkor mindkét oldal abban volt érdekelt, hogy az üzemek működjenek. Nem így az anarchista szakszervezetek, amelyek képesek voltak arra is, hogy a munkásokat is fanatizálják, és adott esetben az üzemeket működésképtelenné tegyék.^[8] Ha Ausztráliában az építőiparban, Bostonban a hajógyártásban, itt, Chicagóban, a vas- és acéliparban volt a legnagyobb zsarolópotenciál. A követelés 1864-ben a munkásmozgalom központi igényévé vált. A kongresszus már 1868-ban elfogadott egy nyolcórás törvényt a szövetségi alkalmazottak vonatkozásában,^[9] melyet Andrew Johnson elnök ugyan megvétózott,^[10] de – hála a demokráciának – a parlament elfogadta. Más kérdés, hogy mivel még nem volt elég akarat a törvény betartatására, a munkaadók 20%-kal csökkentették a béreket.^[11] Ulysses Grant elnök 1869-ben kihirdette az Országos Nyolcórás Törvényt.^[12] A munkások a követelést a 70-es években továbbra is napirenden tartották. 1872-ben 100 ezer New York-i munkásnak – főként építőipari munkásoknak – sikerült kiharcolniuk a 8 órás munkanapot. A Szervezett Szakmák és Szakszervezetek Szövetsége (FOTLU) 1884 októberében, Chicagóban megtartott értekezletén az Ácsok és Asztalosok Testvériségének tagja, Gabriel Edmonston azt a javaslatot tette, hogy

„a törvényes munkanap nyolc órából áll 1886. május 1-jétől és az után, és hogy ezen joghatóság által javasoljuk a munkaügyi szervezeteknek, hogy azok úgy igazgassák törvényeiket, hogy megfeleljenek ezen határozatnak a megnevezett időpontra.”

Chicagóban, 1867-ben, már egyszer sikeres volt a kampányuk, de nem tartott sokáig. Most Edmondston abban reménykedett, hogy egyszer már elért eredményüket véglegesíteni tudják.^[13] A javaslatot elsöprő többséggel elfogadták. 1885 decemberében tértek rá vissza, amikor a szakszervezetek elsöprő többsége szintén elfogadta, a New-York-i küldött, Henry Emrich pedig abban reménykedett, hogy a megállapodás eléréséhez elég lesz a sztrájkkal való fenyegetés. Ezt osztotta a többi jelenlévő személy és szervezet is,^[14] még a Chicagói Központi Szakszervezet is (Chicago Central Labor Union, CLU), mely a német és cseh anarchisták kezében volt. 1885 augusztusában a The Alarm közölte a határozatot, melyet Parsons úgy kommentált, hogy a

„a nyolcórás nap tekintetében még a tömegakció is hatástalan, mert a dolgozók valódi felszabadítása nem történhet meg addig, amíg nem kapcsolódik össze „annak az oknak az eltávolításával, ami a munkát a tőke rabszolgájává teszi”.

Szeptemberben még határozottabban kifejtette, hogy a nyolcórás mozgalom eltávolít a „valódi” kérdésektől, és az anarchisták számára csak idő- és energiapazarlás. (63) A CLU vezetők októberben úgy döntöttek, hogy megragadják az alkalmat (seize the momentum), és támogatják az akciót, mivel szervezetük erősödését várták tőle. (A seize the momentum fordulat rejlik a magyar Momentum párt névadása mögött.)

Miután szétküldték tervüket tartalmazó körlevelüket 11 tagszakszervezetüknek, összehívták azokat, és a megjelent 600 munkásnak elmagyarázták politikájuk megváltozásának okait. August Spies mondta:

„Noha szkeptikusak vagyunk a haszon tekintetében, amelyet a nyolcórás munkanap bevezetése hajthat a bérmunkásoknak, elkötelezzük magunkat, hogy minden segítséget és támogatást megadunk felebarátainknak ebben az osztályharcban mindazzal, ami erőnktől telik; feltéve, hogy nyílt és dacos kiállást mutanak közös ellenségünknek, az arisztokratikus semmiekellők munkafaló osztályának”.^[15]

Miután az anarchista vezetők szolidaritásból leküzdötték a nyolcórás mozgalom iránti ellenszenvüket, és csatlakoztatták a CLU-t a FOTLU-hoz, a CLU IWPA vezetése – tartva a rendőri felépéstől -, szintén olyan határozatot hozott, hogy a munkások fegyverkezzenek fel önvédelemből. A chicagói anarchisták ily módon félreérthetetlen antikapitalista és internacionallista jelleget kölcsönöztek a tüntetésnek.^[16] A 1-jei 40 ezres felvonulás békés volt, de feszült; hangulatában a harcosság keveredett az ünnepélyességgel.

A szakképzetlen bevándorló munkaerő korlátlan kínálata olcsóbb forráshoz és átmeneti lépéselőnyhöz juttatta a vállalatokat, és hátrányba hozta a letelepülteket,

amit az anarchisták úgy értelmeztek, hogy a vállalatvezetők „szembeállították egymással az etnikumokat”. Az anarchista szakszervezetek – hogy tovább feszítsék a húrt – arra bátorították a képzetlen bevándorlókat, hogy ők is szálljanak harcba a magasabb bérekért, amivel „szembeállították egymással az etnikumokat”. A sztrájkolók terrorizálták – konkréten agyba-főbe verték – azokat, akik elégedettek voltak a munkájukkal és a fizetésükkel, és nem vettek részt a sztrájkban.^[17] Mivel pedig szükség volt a gyár termelésére és a munkájukra, a város akár 400 rendőrrel védte őket.

A társadalmi béke alapján álló Munka Lovagjai (Knights of Labor), mely magáévá tette a Szervezett Szakmák és Szakszervezetek Szövetsége (FOTLU) 8 órás munkahét követelményét, az 1882-1886 közötti gazdasági lelassulásban 700 ezer főre növelte tagságát.^[18] Velük szemben álltak a bevándorló munkások, akik a német nyelvű anarchista Arbeiter-Zetung mögött álltak. A harmadik az anarcho-kommunista csoportosulás volt, mely az ipari központok erőszakos, forradalmi elfoglalását szorgalmazta a kapitalizmus lerombolása és a kommunizmus felépítése céljával. Robbanóanyagokkal is rendelkező, fegyveres részleggel is rendelkeztek. A vállalatvezetőknek most már a szocialista és anarchista szakszervezetekkel is meg kellett ütközniük, és – mivel a nagyobb társadalom is megszenvedte a háborút – a városvezetés és a hatalmon lévők sajtója is beszállt a harcba.

Mivel az FOTLU május 1-jét nevezte ki a 8-órás követelés napjának, erre a napra országos sztrájkot hirdetett, melyen csak Chicagóban 30-40 ezren vettek részt. Az akcióhoz tiltakozó felvonulások társultak, így egy 10 ezres felvonulás a chicagói fatelepeken, és egy, amelyet az anarchista Albert és felesége, Lucy Parsons vezetett a Michigan sugárúton.^[19] A sztrájk 3. napján a McCormick üzem sztrájkolói a rendőrség tiltása elenére – és az Arbeiter Zeitung – pontosabban az anarchista laptulajdonos, August Spies uszítására^[20] – megrohamozták a sztrájkfelhívásnek eleget nem tevőket, mire a rendőrök a tömegbe lőttek, és két munkást megöltek.^[21]

Az anarchisták a német származású Louis Lingg (1864-1887) lakásán már 4 évvel a terrorcselekmény előtt, 1882-ben valóságos bombagyárat rendeztek be,^[22] és a készítők becslése szerint aznap 26-50 bombát készítettek.^[23] Lingg egy militáns ács-szakszervezet „fegyveres szárnyához” tartozott.^[24] Amikor, merénylet után, a rendőrség kiszállt a lakására, Lingg revolvert rántott, és dulakodni kezdett két rendőrtiszttel, hogy elkerülje letartóztatását.^[25] A bombákat egy anarchista központba, a Neff-féle kocsmába szállították. Anarchista védőügyvédjük, Moses Salomon, a bíróság előtt így védte őket:

„Furcsának tűnhet, miért készített (Lingg) bombákat. Erre az a válasz, hogy joga volt ahhoz, hogy a háza tele legyen dinamittal.” [A vádlott tervei nem] “egyetlen egyén életének [kioltására irányultak] bármikor és bárhol”, és nem is szövetkeztek Mathias Degan tiszt vagy akárhány rendőr meggyilkolására, “kivéve az önvédelmet”.^[26]

Kifejtette, hogy ügyfelei arra szövetkeztek (conspire), hogy erőszakot alkalmazzanak azzal a szándékkal, hogy

„ha egy általános forradalmat vagy általános sztrájkot életbe léptettek, és megtámadták őket, akkor aztán ténylegesen, – miközben annak a sztrájknak vagy forradalomnak a tervét végrehajtják -, akkor dinamitot kell használniuk; addig azonban nem.”^[27]

Az eseményen felháborodott anarchisták azonnal nagygyűlésre hívták a munkásokat másnapra a Haymarket térre, és „igazságszolgáltatásra” hívták fel őket. A későbbi vádlottak közül 9 német, 2 pedig brit származású volt.^[28] A tanúk szerint a merénylet előtti éjszakán a Greif’s Hall alagsorában dekkoltak a bomba elvetésének 1. sz. gyanusítottjával, Rudolph Schnaubelttel együtt.^[29] A merényletbe csak egy szűk kör volt beavatva.^[30]

Az első szórólap címe ez volt: BOSSZÚ!” a szöveg pedig: „Dolgozók! Fegyverezzétek fel magatokat, és teljes erővel jelenjetek meg!”^[31] A szórólapot zárt körben terjesztették.^[32] 4-én, este, a Dolgozók Nemzetközi Szövetségének (International Working Men’s Association) tagja, Samuel Fielden, a Forradalmi Szocialista Munkáspárt tagja, és az anarchista Dolgozók Nemzetközi Szövetségének (IWPA) alapítója,^[33] A. Parsons és Spies beszélt a tömeghez,^[34] rendőri felügyelet mellett. A New York Times másnap arról számolt be, hogy Fielden beszéde „egyre vadabb és erőszakosabb lett.^[35]

A New York Times május 4-i száma „tizenkét halott vagy haldokló rendőrről” számolt be, 6-án pedig „Az anarchia vörös keze” c. cikkében így írt:

„Az anarchisták gyalázatos (villainous) tanításai ma este véres gyümölcsöt termettek Chicagóban, és napkelte előtt legalább egy tucat rendíthetetlen ember fog életével tisztelegni Herr Johann Most tanítása előtt.”

A cikk a jelenlévő munkásokra utaló „munkások” szót idézőjelbe tette, és „csőcseléknek” (mob) titulálta. A rendőrség fél tizenegy órakor felkérte a rendezőket – pontosabban az utolsó szónokot, Fieldent –, a gyűlés feloszlatására,^[36] aki biztosította, hogy a gyűlés „békés”. Csakhogy a szó – németül Ruhe – éppenséggel az összeesküvőknek a rendezvényre egyeztetett jalszava volt „fegyverre!” jelentéssel.^[37] Ekkor valaki – minden bizonnyal Rudolf Schnaubelt,^[38] mondhatnánk, „mintegy vezényszóra” – meggyujtotta egy házikészítésű, dinamittal törtött bomba kanócát, és a bombát a felvonuló rendőrök elébe dobta, ahol a repülő fémszilánkok megölték Mathias J. Degan rendőrt, és további 6 tisztet halálosan megsebesítettek.^[39] Ekkor a tüntetők lövöldözni kezdtek a rendőrökre, akik viszonozták a tüzet.^[40] A Chicago Historical Society szerint 8 rendőr és legalább (?) 4 munkást öltek meg.^[41] Mintegy 60 rendőr sebesült meg. A chicagói rendőrség történetében ilyen sok rendőrtisztet még nem öltek meg szolgálat közben. Mivel igen nagy a politikai tét, a vélemények nagy szóródást mutatnak.^[42] A kommunistáknak természetesen igazuk volt a 8 órás munkahétért folytatott harcukban, de a terrorcselekmény egészét a maguk javára akarták felhasználni, és ebben a harcukban sem hagyták magukat a tények által sem megzavarni.

A kortárs anarchista Dyer Lum azt írta, hogy Spies „azt üzente a militánsoknak május 4. délutánján, hogy ne vigyenek magukkal fegyvert. Egy ember viszont nem engedelmeskedett a parancsnak.” Közben ő volt az, aki arra bíztatta Parsons-t, hogy utasítsa el a kegyelmet, mert a többi anarchistával azt tervezte, hogy robbantásokkal kimenti őket a Cook megyei börtönből.^[43] A terrorista A. Parsons nyilván sokak vágyálmának adott hangot, amikor azt írta, hogy a bombát maguk a rendőrök, vagy a Pinkerton ügynökség dobta a rendőrtisztek közé, hogy aláássa a munkásmozgalmat.^[44]

Az anarchisták két rendőrkapitányt is rávettek arra, hogy a számukra kedvező szakértői értékelést adjanak. Michael Schaack rendőrkapitány^[45] állítása szerint

„A pillanatnyi zavarodottság után a tisztek lecsaptak az ellenségre, és körbe-körbe tüzeltek. Mivel jó mesterövészek voltak, azért lőttek, hogy gyilkoljanak, és sok forradalmár biztosan hazament elvtársaik segítségével, vagy anélkül olyan sebekkel, amelyek végzeesek voltak, vagy egy életre megnyomorízozzák őket (…) „A megsebesült dolgozók száma nagy mértékben haladta meg a rendőrség oldalán lévők számát”.^[46]

A II. Internacionálé 1. kongresszusa 1889-ben az univerzális nyolcórás munkanapra és a Haymarket téri terrorcselekmény 1890-től kezdődő megörökítésére helyezte a súlyt, melynek értékelése három szálból tevődik össze. A gyűlés politikai célja – a nyolcórás munkanap követelése – bátor és jogos követelmény volt, és az ma is. A négy munkás halála azonban – akikkel kapcsolatban viszont nem merült fel, hogy egymást lőtték volna –, a megtámadott rendőrők és a rendőrség jogos önvédelmének következménye volt, és az anarchisták felelősségét terheli, csakúgy, mint a rendőrök halála.

Azok tehát, akik „erőt merítenek” a zavargásból, csak úgy tehetik, ha a hét anarchista bűntelenségéből és mártíromságából indulnak ki, tehát maguk is az anarchia és az anarchikus forradalom stratégiáját tartják üdvözítőnek. Márpedig, – mint egy általánosan tisztelt anarchista megállapította –, „a tények makacs dolgok”. E. Goldman úgy nyilatkozott, hogy az esemény és a kivégzések „szellemi születését és növekedését inspirálták”; a mártírok „a legmeghatározóbb hatást gyakorolták életére”.^[47] Szintén anarchista férje, Alexander Berkman a heymarketi anarchistákat ugyancsak „erőteljes és életbevágó (vital) hatású inspirációnak” nevezte.^[48]

Az Arbeiter Zeitung német-amerikai anarchistái 1887-ben a Francia Forradalomoz hasonlították, és azt írták, hogy az első május 1. forradalommal volt terhes, és hogy „egy új korszak kezdete” volt. Az Alarm szerkesztője, Dyer Lum, felszólította anarchista honfitársait, hogy harcukat folytatva hódoljanak a mártírok anarchiába vetett hűségének, és hogy igazolják az emberek/férfiak halálát az anarchia születésének meggyorsításával.^[49]

John Peter Altgeld, Illinois kormányzója, maga is német bevándorló, 1893-ban úgy ítélte meg, hogy az ítéletre a tömeghisztéria nyomta rá a bélyegét: az esküdteket „koncepciósan válogatták össze” (packed), a bíró pedig elfogult (biased) volt, és ezért az elítéltek mártírok voltak. Még a bizonyítékokat is kétségbe vonta. Nyomatékként kegyelemben részesítette Fieldent, Neebét és Michael Schwabot.^[50] Ugyanakkor Timothy Messer-Kruse történész a per egész anyagának áttekintése után megállapította, hogy – azon történelmi konszenzus dacára, hogy a per paródia (travesty) volt -, a kor mértékével mérve tisztességes volt.^[51]

Számunkra tehát az a másik tanulság, hogy az anarchisták több évszázados szisztematikus hazudozását ugyanolyan komolyan kell venni, mint amilyen erővel és elszántsággal művelik. A napi események hazug beállítása egyrészt eltorzítja – még az egyébként törvényes megmérettetésen is – a valódi erőviszonyokat, egyben pedig a történelemhamisítás kezdete is. A szemünk előtt zajlott a „taxis blokád” néven elhíresült puccskísérlet „civil kurázsiként” való dicsőítése és az önleleplező őszödi beszéd „igazság-beszéddé” hazudása; mindkettő a mai napig tartja magát. Ha az anarcho-kommunisták kerülnek hatalomra, így kerülnek be a tankönyvekbe is. Ilyen volt a nagy Francia Forradalom, vagy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, vagy a magyarországi 1947-es „kékcédulás” választások nevű puccs, melyek „polgári”, illetve „népi demokratikus forradalomként” kerültek a történelemkönyvekbe.

Lássuk most Albert Richard Parsons (1848–1887) és felesége, Lucy tevékenységét, egyúttal pedig megismerkedünk a fontosabb anarchista szervezetekkel.

A. R. PARSONS 1875-ben belépett az Amerikai Szociáldemokrata Pártba (SDP; később Szocialista Munkáspárt), a rákövetkező évben a Munkás Lovagrend Nemes és Szent Rendjébe (Knights of Labor). 1877 júliusában lelkesítő beszédet tartott a chicagói vasúti sztrájk tömeggyűlésén, melyen a tömeg kövekkel és rakétákkal támadta a rendőröket, majd kifosztott egy fegyverüzletet, továbbá puskákat és revolvereket zsákmányolt. (Számos felkelő és rendőr halt meg, sok volt a sebesült.) Az ekkor még szociáldemokrata elvek alapján álló A. R. Parsons a munkásság jogainak parlamentáris orvoslásában hitt. De miután a rendőrség kiparancsolta a városból, az anarchizmus mellett döntött, és 1878-ban belépett a 8 órás munkaidőt követelő Chicagói Nyolcórás Szövetségbe is.^[52] Mivel a Szocialista Munkáspárt taglétszáma csökkenni kezdett, a párt anarchistái – A. R. Parsons közreműködésével – 1881-ben létrehozták a Forradalmi Szocialista Munkáspártot (RSLP), mely szívós agitációs munkával „forradalmi klubokat” hozott létre. Két évvel később, 1883-ban, – ugyancsak személyes részvételével – megalakult az anarchista Dolgozók Nemzetközi Szövetsége (IWPA), más néven a Fekete Internacionálé. A szervezet 1884-ben indította meg a The Alarm anarchista újságot, melynek szerkesztőjévé A. R. Parsons-t nevezték ki. Így írt visszaemlékezésében:

„Azzal vádoltak minket, hogy a “törvényes rend” (law and order) ellenségei, valamint a viszályok és zűrzavarok előidézői vagyunk. A hatalom szerelmesei, valamint a szabadság (freedom) és az egyenlőség gyűlölői minden elképzelhető módon sértegettek minket, és mindenféle gonosz tervet tulajdonítottak nekünk. Még néhány dolgozót is megfertőztek, és közülük sokan csatlakoztak a tőkésekhez, akik lármás üldözést folytattak az anarchisták ellen. (…) Anarchistákként kezdtünk utalni magunkra, és a nevet, amely eleinte becstelenségnek számított, kezdtük büszkén dédelgetni és védeni.”

1887-ben, a híres-hirhedt chicagói Haymarketen kialakult zavargásban, melyben 7 rendőr és négy civil halt meg, és amelyet a Hatalom arra használt fel, hogy az anarchistákkal „végre” leszámoljon, bűnrészességgel vádolta meg, és kivégezték.

LUCY PARSONS 1892-ben létrehozta a Freedom: A Revolutionary Anarchist-Communist Monthly folyóiratot, valamint egy másik anarchista lapot, a Liberatort; 1905-ben pedig részt vett A Világ Ipari Dolgozói (IWW) szervezet megalapításában. (Tagjaikat a radikálisok a wobbly, azaz „ingadozó” gúnynévvel illették). L. Parsons 1915-ben ezzel a marxista jelszóval rendezte meg a chicagói éhségtüntetéseket:

„Nem sztrájkolni és éhezni kell, hanem sztrájkolni kell és bennmaradni, és birtokba venni a termelési eszközöket”.

A chicagói egyezményt követő 1882. év decemberében Amerikába érkezett Johann Most, a németországi Szociáldemokrata Párt egykori parlamenti képviselője, aki az anarchizmus felé fordult. De még előtte le kellett töltenie 16 hónapos börtönbüntetését, amiért dicsőítette II. Sándor orosz cár meggyilkolását, és Freiheit (ném. „Szabadság”) című újságjában sürgette a dicső tett követését. „A tett propagandájának” amerikai propagandistája magával vitte újságját, és kinyilvánította:

„a fennálló rendszert képviselőinek megsemmisítésével lehet a leggyorsabban és radikálisan megdönteni. Ezért meg kell indítai a nép ellenségeinek lemészárlását”.

Ami őt illeti, 1883 elején körútra ment Amerika főbb ipari városaiba, ahol számos anarchista csoportot sikerült megalapítania. Továbbá elment New Jersey-be, ahol munkát vállalt egy robbanóanyag-gyárban. 1885-ben meg is jelentetett egy kézikönyvet A forradalmi hadviselés tudománya címmel, melyben ismertette a robbanóanyagok beszerzésének és alkalmazásának politikai „tudományát”, melyre New Jersey-ben tett szert. Az államhatalom elleni, kompromisszumok nélküli harc hangoztatásával tovább növelte a szakadékot a választási orientációjú Szocialista Munkáspárt (Socialist Labor Party, SLP) és a „társadalmi forradalmárok” növekvő tábora között. Nagy hatással volt az anarchista Emma Goldmanra és Alexander Berkmanra is. (A Science of Rev. Warfare címlapja)

Az Orosz Birodalom területén fekvő Vilnából származó Alexander Berkman – akinek nagybátyját Oroszországban halálra ítélték forradalmi tevékenysége miatt – 18 évesen vándorolt ki New Yorkba és kapcsolódott be az anarchista mozgalomba. A még angolul nem beszélő fiatalember csatlakozott az Államokban élő zsidók első anarchista csoportjához, a Pioneers of Liberty-hez, mely egyike volt a haymarketi zavargások letartóztatottjainak kiszabadításáért harcoló csoportoknak. Kapcsolatban állt az IWPA-jel, és részt vett a város első zsidó szakszervezeteinek megalakításában. Berkman 1892-ben – az anarchisták „a tett propagandája” alapelvét követve – gyilkossági kísérletet hajtott végre a Carnegie Steel Company elnöke, Henry Clay Frick üzletember ellen, ami miatt 22 évi fegyházra ítélték.

Felesége, a hírhedt Emma Goldman, ugyancsak az Orosz Birodalomból, Litvániából érkezett, és őt is a Haymarketi Forrongás tette anarchistává. Többször is bebörtönözték amiatt, hogy „felforgató tevékenységet” folytatott, és hogy – ugye, milyen meglepő? – a fogamzásgátlást népszerűsítette. Ugyanakkor férjével együtt részt vett a Homestead sztrájkban – más néven homesteadi tömegmészárlás ––, mely 9 sztrájkoló és 7 őrző-védő személy halálához vezetett.

Az SLP, valamint a forradalmi szociálisták és az anarchisták elválása 1883-ban véglegessé vált, amikor a csoportok külön egyezményeket kötöttek a marylandi Baltimore-ban és a pennsylvaniai Pittsburgh-ben. Az utóbbiak októberi, Pittsburghben megtartott konferenciáján 26 város csoportjainak képviselői vettek részt, köztük Johann Most, August Spies és Albert R. Parsons. Megerősítették, hogy mind a szakszervezeti munka, mind a terrorizmus területén folytatni foglyák tevékenységüket. A tagok száma 5000 volt, és főleg németországi bevándorlókból kerültek ki. Az anarchizmus és a szindikalizmus ezen keverékét „chicagói eszmének” nevezték.

A William McKinley elnök elleni merénylet

A KÖZÁLLAPOTOK. Az angol és skót-ír származású republikánus William McKinley (1843-1901) az USA 25. elnöke volt (1897-1901). Családja Pennsylvania legrégebbi telepeseinek egyike volt; mindét ágon vasgyártással foglalkoztak. Metodisták és abolicionisták voltak. Ő maga is metodista volt. Elvégezte az Allegheny College-ot, a Mount Union College-ot és az Albany Law School-t. A Republikánus Párt tagja volt. A polgárháborúban önkéntesként megalakította a 23. Ohioi Gyalogságot, mely 1861 szeptember 14-én elsőként ütközött meg a konföderációs csapatokkal a South-Mountain-i csatában. Később másodhadnaggyá, végül főhadsegéddé nevezték ki. 1886-ban – másokkal együtt – megírta a 12 kötetes „Ohio állam katonáinak hivatalos beosztása a lázadás háborújában, 1861–1866” c. könyvet. Az érdekesség kedvéért: a Sigma Alpha Epsilon testvériség tiszteletbeli tagja volt, és a polgárháború vége felé Winchesterben (Virginia) belépett a szabadkőműves rendbe.

Korábban az USA képviselőházában Ohio Állam képviselője (1877-1891), majd az adóügyi és társadalombiztosítási bizottság (CWM) elnöke (1889-1891), később Ohio Állam kormányzója (1892-1896) volt. Törvényes úton került az elnöki hatalomba, és első ciklusában (1897-1900) annyira sikeres volt, hogy másodszorra is fölényesen nyerte meg a választásokat (1900 nov.). Jóllehet befolyásos személyek majdani támogatásukért cserébe felajánlották segítségüket, McKinley nem élt a lehetőséggel.^[53]

Az elnök sikeresen vezette ki az országot mind az 1893-as gazdasági válságból, mind a spanyol-amerikai háborúból. Támogatta az 1897-es ún. Dingley Díjszabást, hogy megvédje a gyárosokat és a gyári munkásokat a külföldi versenytől, és – hosszas belföldi és külföldi tárgyalások után – 1900-ban támogatta az Arany Szabvány Törvény (GSA) elfogadását. A képviselőházzal felállíttatott egy bizottságot az Ázsiával folytatható kereskedelem lehetőségeinek vizsgálatára, és meghirdette a Kínával való szabad kereskedelem programját (Open Door Policy). Tárgyalásokat folyatott Nagy-Britanniával egy Közép-Amerikán átvezető csatorna megépítéséről. (A szerződést alá is írták, de már csak McKinley halála után.)

Arra törekedett, hogy konfliktusok nélkül biztosítsa a függetlenségi háborút folytató Kubának a függetlenséget. Amikor azonban ez nem sikerült, átadta az ügyet a kongresszusnak. Jóllehet, nem akarta minden áron tovább folytatni a háborút, a kongresszus megszavazta azzal, hogy az Egyesült Államok nem fog törekedni Kuba annektálására. A hadüzenetet tehát aláírta. Az Államok győzedelmes előrehaladása közben viszont – annak dacára, hogy beavatásakor úgy nyilatkozott, hogy „Nem akarunk hódító háborúkat. Kerülnünk kell a területi agresszió kísértését” -, úgy határozott, hogy az országnak mégis igényt kell tartania a Fülöp-szigetekre, mert a lakosság bizonyára elvárja azt jóvátételi díjként a háborúért. Az Államok ellenőrzése alá helyezte Kubát, valamint – a Fülöp-szigeteken kívül – magához csatolta Puerto Ricót, Guam szigetet és a Hawaii Köztársaságot.

Az afroamerikaiak jogos reményeket tápláltak McKinley-vel kapcsolatban a tekintetben, hogy újabb lépéseket tesz jogaik egyenlősítése irányában. Ez egyrészt úgy valósult meg, hogy lépéseket tett a területi szegregáció (szekcionalizmus) megszüntetése irányában, aminek érdekében 1898 végén bejárta a Délvidéket, ahol felkereste még a Tuskegee Intézetet és a feketék híres tanítóját, Booker T. Washingtont. Másrészt úgy, hogy – ha alacsonyabb szintű pozíciókba is – jó néhányukat kinevezte kormányzati beosztásokba. Jóllehet nem elégíthette ki a feketék – és jogvédőik – minden követelését, az afroamerikaiak – Clarence A. Bacote történész szerint – „a spanyol-amerikai háború előtt az addigi legmegbízhatóbb hívüknek tekintették”.^[54] Ha a fekete politikusok kérésére tette is, felszólította a Hadügyminisztériumot arra, hogy a jövőben hadnagyi rendfokozat fölé is nevezzen ki afroamerikai katonákat.

A merénylet évében, március 4-én tartott beszédében elmondta, hogy előnyös kereskedelmi megállapodásokat kíván kötni más országokkal. Az embereknek elkötelezett és kétségbevonhatatlan jellemű; méltóságteljes és mégis megközelíthető, kedves és mégis határozott ember volt. Országjáró körútján rajongó fogadtatással találkozott a Távol-Nyugaton, ahol még sohasem láttak a saját szemükkel elnököt.

Fölényes győzelmével megkezdődött az ún. Négypárt Rendszer Korszaka (FPS, 1896-1932), amely a Demokrata Párt 8 éves uralmát kivéve – a Republikánus Párt 28 éves dominanciáját jelentette, és amely az ún. „progresszív korszakkal” kezdődött. „Úgy tűnt fel – írta 1900-ban Eric Rauchway -, hogy a jólétnek elkötelezett McKinley-kormány további négy évig békésen és töretlenül fogja folytatni munkáját”.^[55]

A REAKCIÓ. Czolgosz Leon anarchista (1873-1901) minderről annyit tudott, hogy McKinley az USA legmagasabb vezetője, és valószínűleg úgy gondolta, hogy kényére-kedvére használja a világ legerősebb államát és hadseregét, tehát pusztulnia kell. Többek között azért is, hogy tettét majd mások is kövessék. Így volt ezzel ő maga is. Az anarchisták korábban fél tucat tisztviselő és királyi ház-tag ellen kíséreltek meg vagy követtek el merényletet; köztük két amerikai elnök: Abraham Lincoln (1865) és James A. Garfield (1881) ellen, és mindenki jól emlékezett még az 1886-os chicagói Haymarket-merényletre is.^[56] És I. Umberto olasz királyt 1900 július 29-én, 13 hónappal korábban gyilkolta meg Gaetano Bresci olasz-amerikai anarchista, aki az USA-ból Olaszországba visszatérve követte el a merényletet.

Czolgosz lengyel bevándorló családban született; az anarchisták jelentős része – mint már említettem -, friss bevándorló volt, aki még nem tudott, vagy nem is akart asszimilálódni; az államhatalmat tehát nemigen tudta sajátjának érezni, és elvből különben sem ismerte el. Magának való gyermek volt, akit – gyengeségét érezve – kortársai gyakran zaklattak, és később sem voltak sem fiú-, sem leánybarátai.^[57] „Elvtársai”, akikkel kapcsolatban volt, szintén bevándorlók voltak. Azt mondják, hogy „az 1893-as gazdasági pánik idején elvesztette munkáját, és az anarchizmus felé fordult”.^[58] Több kísérlete után a Clevelandi Hengermű munkása lett.

Ez még Grover Cleveland elnöksége idején volt, amikor a gyárakban polgárháborús állapotok uralkodtak. A válság egyik oka a kiterjedt, általános válság volt, mely az „1882-1885-ös depresszió” néven ismeretes, és elsősorban a vasútépítést és a vas- és acélipart érintette. Csak az 1929-1941-es „nagy gardasági világválság” múlta felül. A másik a bevándorló anarcho-kommunisták aknamunkája volt, mely az osztályharc világméretű elterjesztésére, ill. a polgári hatalom megdöntésére irányult. A parlament 1882 áprilisában fogadta el „a kínaiak kizárásának törvényét”, hogy megakadályozzák kínai munkások bevándorlását. Ezt követte augusztusban az „immigrációs törvény”, melynek célja az volt, hogy általában visszafogja a bevándorlást.

1882 nyarán az Egyesült Vas- és Acélipari Szakszervezet brit származású munkásai teljesíthetetlen munkabér követeléssel álltak elő, és sztrájkba léptek, a vállalat szakképzetlen cseh és lengyel bevándorlókat volt kénytelen alkalmazni. Amikor a hengermű ismét megnyílt, a brit sztrájkolók megkövezték mind a szláv bevándorlókat, mind a rendőröket, ami a város közvéleményét a szakszervezet ellen fordította. Mivel azonban a város megtámogatta a vállalatot, a munka ismét folytatódott. Később a drótgyártó részleg lengyel és cseh bevándorlói – a korábban bevándorolt angolok tiltakozása dacára – megtámadták a többi üzemrészleget. A „polgárháború” az egész társaságot újra bezárásra kényszerítette. Amikor a gyár tulajdonosa figyelmen kívül hagyta 1500 munkás követelését, akik kivonultak az irodájához, az 1000 szláv szakképzetlen munkás ismét sztrájkba lépett, amivel további két vállalatot bezárásra kényszerített. Később ismét megindult a munka, de a szlávok ismét megtámadták az üzemeket, mire a polgármester arra utasította a tulajdonost, hogy vonja vissza a korábbi bércsökkentést. Ez 1885-ben meg is történt, viszont a tulajdonos az agresszíven fellépő szláv munkavállalók felvételét visszautasította.^[59]

CZOLGOSZ INTELLEKTUÁLIS ÉS MORÁLIS „FEJLŐDÉSE”. Czolgosz belépett az Arany Sas Lovagjai (KGE) szocialista klubba. De elégedetlen volt vele, és a radikálisabb Sila (lengy. „Erő”) Klubot kereste fel. Itt irányult figyelme az anarchizmusra; egyidejűleg pedig elfordult – nagy valószínűséggel lebeszélték – a katolikus vallásról.^[60] 1898 után Cleveland közelében élt, és „keveset dolgozott”; az anarchistákat mentegető baloldaliak szerint azért, mert idegösszeroppanása volt.^[61] Valószínűleg ezért is használta a Fred Nieman álnevet. Közben – valamilyen módon – a clevelandi vállalat sztrájkjához hasonló más sztrájkoknak is „tanúja” volt, melyek közül sok erőszakkal végződött.^[62] Arra a meggyőződésre jutott, hogy az amerikai társadalom nagyon igazságtalan, mert a gazdagok kizsákmányolják a szegényeket, aminek az oka a kormány. A rendőrségen a merénylettel kapcsolatban tett nyilatkozata szerint

„A szívemben volt; nem volt számomra menekvés. Akkor sem győzhettem volna le, ha az életem lett volna a tét. Kedden több ezer ember volt a városban. Hallottam, hogy «az elnök napja» lesz. Úgy tűnt fel, hogy mindenki fejet hajt a nagy uralkodó előtt. Elhatároztam, hogy megölöm azt az uralkodót.”^[63]

Merő kötelességtudatból – ő legalábbis így hitte – kétszer hasba lőtte McKinleyt 1901 szeptember 14-én, a Zene Templomába tett látogatása során, aminek következtében az elnök meghalt. Miközben a biztonsági emberek megmotozták, hangosan kijelentette:

„Remélem, meghal. Azért lőttem le, mert ez volt a kötelességem. Aki követi, annak a tőke rabszolgájának kell lennie, vagy neki is el kell pusztulnia”.^[64]

Utolsó szavai pedig a következők voltak:

„Megöltem az elnököt, mert ellensége volt a jó embereknek – a jó dolgozó embereknek. Nem bánom bűncselekményemet. Sajnálom, hogy nem láthattam apámat.”^[65]

A merénylet után Loran L. Lewis védőügyvéd és társa nem hívott meg tanúkat, amit Lewis – mint záróbeszédében elmondta – annak tulajdonított, hogy Czolgosz nem volt hajlandó együttműködni velük.

AZ INSPIRÁCIÓ. Czolgosz 1900 nyarán tudomást szerzett az olasz király elleni merényletről. A merénylő, Gaetano Bresci, a sajtónak elmondta: „úgy döntött, hogy az egyszerű emberek érdekében saját kezébe veszi az ügyeket”.^[66] Czolgoszt a hírek valósággal lázba hozták, és szenvedélyesen bújni kezdte az anarchista lapokat.^[67]

1901 májusában, Cleveland-ben, meghallgatta Emma Goldman egyik gyújtóhangú beszédét, akinek szavai – saját bevallása szerint – valósággal „lángoltak a fejében”.^[68] Az újságok „az anarchisták főpapnőjének”, a kortárs Solon Laurer pedig „a merénylő Czolgosz inspiráló angyalának” nevezte Goldmant. Az előadás után odament hozzá, és „szakirodalmat” kért tőle az anarchizmusról, amit Goldman készségesen meg is ígért neki. Július 12-én a Free Society c. lap tulajdonosa, Abraham Isaak otthonában személyesen találkozott vele, és beszédes álnevén mutatkozott be nekik. (Elvtársai végig nyomozónak gondolták.) Mivel a nő utazni készült, kénytelen volt elkísérni a pályaudvarra, ahol Goldman bemutatta őt anarchista barátainak.^[69] Czolgosz időközben az Emil Schilling köré csoportosult titkos társasággal is találkozott. Schilling így nyilatkozott a merénylet után:

„A férfi, aki lelőtte az elnököt, tudta, hogy McKinley és klikkje milliókat vett el azoktól, akik létrehozzák gazdagságukat. Mi lett volna természetesebb, ha nem az, hogy le kellett lőnie?”^[70]

Goldman úgy nyilatkozott, hogy – mivel az elnök átlagos képességű volt, és valójában nem ő, hanem az ohiói szenátor, Mark Hanna volt az elnök, akinek engedelmes szolgája volt, őt is le kellett volna lőnie. Aztán kegyesen úgy nyilatkozott, hogy nem az ő tiszte megmondani, kit kellene megölni. Majd hozzátette: „Az ország monopolistái és a gazdagjai felelősek Czolgosz létezéséért”.^[71] Laurer akkoriban így jellemezte a helyzetet:

„A McKinley-t ért halálos csapást a nemzet gazdagságának és prosperitásának szánták. Az osztálygyűlölet sugalmazta. Az esztelen Szegénység vak ütése volt a Jólétre. Sámson tette volt, vak haraggal megkísérelni a nemzet boldogulása templomának lerombolását, ami saját pusztulásukat is jelentené. (…) Nem elégedhetünk meg az anarchikus tettek eltörlésével; ki kell törölnünk az anarchiát a nyomtatott és kiejtett szavakból is. Nem elégedhetünk meg az erőszakhoz folyamodó anarchista bebörtönzésével vagy felakasztásával; minden törvényes eszközzel el kell fojtanunk az őt ösztönző demagógiát is. (…) Czolgosz csapást mért a szabadságra és az egyenlőségre, szilárdan meggyőződve arról, hogy a McKinley elleni merénylet és támogatóinak megfélemlítése e nagy alapelveket fogja szolgálni. A demagógia mindig despotikus erő, és Czolgosz tette, mely a maga logikus alkalmazásában végső soron a demagógia szellemét fejezte ki, a despotikus erő egyik legkirívóbb példája volt a világtörténelemben.”

Majd J. G. W. Cowles clevelandi üzletember, a kereskedelmi kamara tagjának szavait idézte:

„Az anarchia, mely azt vallja/állítja, hogy csapását a despotizmusnak szánja, a despotizmus legrosszabb fajtája. Amikor Czolgosz pisztolyt ragadott, hogy lelője Elnökünket, egy korlátlan despotikus erőt ragadott meg. Czolgosznak már a birtokában volt a golyó ereje; ugyanazon erő, amellyel minden amerikai polgár rendelkezik. Ezzel [azonban] nem elégedett meg. McKinley-t hétmillió amerikai polgár tette szavazatával Elnökké. Egy halálos/szörnyű pisztollyal [felfegyverkezett] ember eltávolította abból a hivatalból. (…) Az orosz cár nem rendelkezik olyan korlátlan és zsarnoki hatalommal, mint amekkorát ez az ember/férfi a szent szabadság nevében bitorolt és felhasznált. A legrosszabb despotizmust, az anarchia apostolának, Czolgosznak despotizmusát, amilyenhez foghatót a világ még sohasem látott szabad országunkban. (…) Az élet és a szabadság nem elidegeníthetetlen, ahol egyetlen ember magához tud ragadni és alkalmazni tud egy ilyen abszolút erőt/hatalmat. Ez a despotizmus egyik formája, melyet egyszer s mindenkorra el kell távolítanunk partjainktól. Az élet és a szabadság nincs biztonságban, ahol megtűrik az anarchiát”.^[72]

A MERÉNYLETHEZ VEZETŐ ÚT. Czolgosz júliusban fel is kereste Goldmant Chicagóban, és – mivel az éppen Buffalóba készült -, elkísérte őt a vasútállomásra. A lengyel terrorista már a nyáron meg akarta gyilkolni az elnököt. A kantoni park egyik alkalmazottja, William Arntz, tanúvallomásában elmondta, hogy 1901 „közepén”, amikor az elnök otthon tartózkodott, és néha belátogatta a parkba, a parkban észrevett egy férfit, aki hasonlított Czolgoszra. A férfi két fegyvert viselt, és amikor Arntz emlékeztette, hogy a park lőterén kívül nem engedélyezett lőfegyver viselése, elutasítóan válaszolt.^[73] Vajon miből, hogyan tartotta fenn magát a férfi, aki éppen azért fordult az anarchiához, mert a válság tönkretette az egzisztenciáját? Később, a nyár folyamán, Czolgosz Buffalóba költözött. Találgatják, hogy miért. Talán, mint mondják, az ottani lengyel kolónia miatt? Sokkal valószínűbb, hogy vezérlő csillaga, Goldman keresésére indult. A vele való kapcsolatát maga is bevallotta a kihallgatás során. Onnan Cleveland-be ment, ahol állítólag „pénzt szerzett be”. Kitől? És mire hivatkozva?

A buffaloi rendőrség nem sokkal a merénylet után közzétette, hogy Czolgosz nem egyedül járt el, és emiatt több anarchistát is letartóztattak a támadásban való részvétel gyanújával.^[74] Joseph Petrosino New York-i rendőrhadnagy már a merénylet előtt gyanakodott arra, hogy ugyanaz az olasz anarchista csoport, amely felelős volt Umberto király olaszországi meggyilkolásáért, McKinley elnököt vette célba. Figyelmeztetéseit azonban figyelmen kívül hagyták. Czolgosz Buffalóból Chicagóba ment, ahol egy újságból megtudta, hogy McKinley nemsokára Buffalóba megy. Visszaért tehát Buffalóba, de – állítólag – még mindig nem tudta, miért. Mint mondta, „eleinte csak a közelében akart lenni annak az embernek, aki számára az igazságtalanságot testesítette meg”.^[75]

Szeptember 3-án aztán elhatározta magát. Még mindig nem volt határozott terve a merényletre, de – biztos, ami biztos -, bement egy üzletbe, és vásárolt egy .32 kaliberű Iver Johnson típusú revolvert. Másnap meg is érkezett McKinley a feleségével. Az ágyút, amely üdvözlő lövéseket adott le az elnök tiszteletére, túl közel állították a vágányhoz, és a légnyomás a vonat több ablakát is betörte. A peronon tartózkodók közül vagy egy tucat ember azt hitte, hogy bomba robbant, és felkiáltott: „Az anarchisták!”^[76]

Az elnök 6-án megnézte a Niagara vízesést, majd – jóllehet, személyes titkára óvta tőle – elment a kiállítás területén lévő a Zene Templomához, hogy személyesen találkozzon a szavazókkal. A Milburn-ház és a beszéd helye közötti útvonalon 50 ezer ember tolongott. Szónoklatában az amerikai elszigeteltség-doktrína megszüntetéséről beszélt; újból felhívta a figyelmet a kereskedelmi háborúk veszélyességére, és hangsúlyozta új kereskedelmi megállapodások megkötését. Beszédét a tömeg hangos tapssal helyeselte. Czolgoszt is ott tolongott a Charles River sétányra néző emelvény előtt. Az anarchisták vélemény- és gyűlöletburkában élt; az elnök gondolatai és tervei nem érdekelték. Mindazonáltal úgy ítélte meg, hogy a tömegben állva nem fog tudni biztosan célozni, és elhalasztotta akcióját. Még egyszer nekiindult, de az elnök őrei távol tartották.^[77]

Másnap korán kelt, és fél 9-kor ott is volt a kiállítás kapuinál. A vásár szervezői a Zene Templomát tartották a legalkalmasabbnak arra, hogy az elnök találkozzon szimpatizánsaival, a lakossággal. A kiállítás főigazgatója, Louis L. Babcock, kissé nyugtalan lett, amikor az Exposition étteremben elhangzott egy ízetlen tréfa arról, hogy az elnököt akár le is lőhetik. Ha lehet, még éberebb lett, amikor – az elnök szavaival – a munka „kedves részére” került a sor, vagyis arra, hogy rajongói kezet foghassanak vele. Jóllehet, a szervezők azt hitték, hogy minden biztonsági intézkedést megtettek, a legfontosabb – egyébként szokásos – intézkedést hagyták el, amit ilyenkor alkalmazni szoktak, ti. hogy az elnököt csak nyitott, üres kezekkel engedjék megközelíteni.^[78] A merénylő pedig a zsebkendőjébe rejtve tartotta kezében revolverét, ami azért nem tűnt fel senkinek, mert mindenki törölgette magát a nagy hőségben.^[79]

A MERÉNYLET UTÁN nagy, fenyegető tömeg gyűlt össze a rendőrkapitányság előtt, ahová Czolgoszt beszállították. A hír, hogy anarchistának vallotta magát, spontán támadásokat váltott ki más anarchisták ellen is; Pittsburgh-ban pl. majdnem meglincseltek egyet.^[80] New York legfelsőbb bírósága már korábban kimondta, hogy ha valaki a nyilvánosság előtt anarchistának vallja magát, megsérti a köznyugalmat (breach of the peace).^[81] Máshol a polgárőrök támadtak rá az anarchisták kolóniáira és újságjaira. (Károkat ugyan okoztak, de meg nem öltek senkit.)^[82] Férje meggyilkolása napján felesége, Ida McKinley ezt a bejegyzést írta naplójába:

„Ma reggel elmentem a Niagara vízeséshez. A Drágám visszatérte után fogadást tartott a nyilvános teremben, ahol lelőtte egy…”^[83]

Könnyei visszatartották attól, hogy kiírja. „egy anarchista”. A merénylet után az egész ország sajtója erősen bírálta az elnökök számára biztosított védelem hiányát.^[84] A kongresszusban néhányan azt ajánlották, hogy az Egyesült Államok hadseregét bízzák meg a mindenkori elnökök védelmével. 1906-ban a kongresszus elfogadta azt a törvényt, amely hivatalosan a titkosszolgálatot nevezte meg az elnöki biztonságért felelős ügynökségként.^[85]

A merénylet után Theodore Roosevelt alelnök felháborodását fejezte ki, hogy Czolgosz New York állam törvényei szerint csak néhány évet tölthet le gyilkossági kísérlet miatt;^[86] a New York-i gyilkossági kísérlet maximális büntetése egyébként ekkoriban tíz év volt.^[87] Az újonnan beiktatott Theodore Roosevelt elnök kijelentette: „Az anarchia elfojtásával összehasonlítva minden más kérdés jelentéktelenné vált.”^[88] Philander Knox főügyész Washingtonba ment, hogy megtalálja annak a módját, hogy Czolgoszt szövetségi törvény alá lehessen vonni.^[89] Sok-sok gondolkodás után, 1908-ban, létrehozták a Szövetségi Nyomozó Irodát (FBI). Mint ismeretes, 1919-ben sok anarchistát utasítottak ki az Államokból; köztük Goldmant is, aki nem is volt amerikai állampolgár. Goldman októberben ezt írta:

„Azzal, hogy a fiatalok elméjét megmérgezték a hazafiság kifacsarodott (perverted) felfogásával és azzal a megtévesztő állítással, hogy mindenki egyenlő, és mindenkinek ugyanolyan lehetősége van arra, hogy milliomos legyen (feltéve, hogy ellophatja az első százezer dollárt), valóban könnyű volt kézben tartani az emberek elégedetlenségét. Az ember ezért nem csodálkozik, amikor azt hallja, hogy az amerikaiak azt mondják:

«Meg tudjuk érteni, miért ölik meg a szegény oroszok a cárukat, vagy az olaszok a királyukat, mert elgondolkodunk az ott uralkodó körülményekről. De aki köztársaságban él, ahol mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy az Egyesült Államok elnökévé válhasson (feltéve, hogy egy párt áll mögötte), miért kellene ilyen cselekedetekkel próbálkoznia?»

És most, amikor a lehetetlen megtörtént; hogy még Amerikában is megszületett az az ember, aki lesújtotta a köztársaság királyát, elvesztették a fejüket, és bosszút kiáltanak azoknak, akik évek óta mutatnak rá arra, hogy az itteni körülmények kezdenek riasztók lenni, és ha nem kiáltanak megálljt, akkor a zsarnokság (despotism) rátenné nehéz lábát az emberek eddig viszonylag szabad tagjaira. Hiába mondják a gazdagság szócsövei Czolgosz Leont külföldinek; hiába hitetik el a világgal, hogy az európai viszonyok terméke, és hogy az európai eszmék befolyásolása alatt állt. (…) „Ki tudná megmondani, hányszor örvendezett ez az amerikai gyermek a július 4-i ünnepségen, vagy a polgárháború hőseinek napján, amikor hűséggel tisztelte a nemzet halottait? Ki tudja, de ő is, hogy hajlandó volt «harcolni a hazáért és meghalni a szabadságáért?»

Úgy érzem, hogy ő egy fájdalomtól szenvedő lélek volt, egy olyan lélek, amely nem lelt otthonra kegyetlen világunkban; egy «nem gyakorlatias», meggondolatlan, az óvatosság hiányában szenvedő lélek (a bölcsek véleménye szerint); (…) és kénytelen vagyok áhítatos csendben meghajolni egy ilyen lélek hatalma előtt, amely megtörte börtönének keskeny falait, és merész ugrást tett az ismeretlenbe.”^[90]

Az anarchista egyik jelszava éppen ez: „Merészen ugorj az ismeretlenbe!” Sokan gondolkodnak így, és vagy sikeresek lesznek, vagy kudarcot vallanak, esetleg az életükkel fizetnek. A „felelősen” gondolkodó, profi anarchisták azonban egy országot, egy kontinenst, vagy az egész világot igyekeznek belökni a viharzó tengerbe – azokat a milliókat is, akiknek eszük ágában sincs ködképekért feláldozni önmagukat és utódaik jövőjét. Annak reményében, hogy egy eszelős terrorista majd megdicséri őket.

CZOLGOSZ FELTÁMADÁSA. 1990-ben mutatták be John Weidman és Stephen Sondheim Orgyilkosok (Assassins) c. operettjét (musical), mely méltó emléket igyekszik állítani az Egyesült Államok elnökeit meggyilkoló, vagy ellenük merényletet előkészítő anarchistáknak. Nem kell mondanom, hogy a lengyel terrorista kiemelt szerepet kapott. Miután 73 alkalommal előadták, a darabot 2004-ben ismét felmelegítették, mert a gondolatot állandóan melegen kell tartani. Ez alkalommal azonban a Broadway-en adták elő, és az anarchistákból állú zsüri mindjárt 5 Tony díjjal jutalmazta meg. A díjak az operett egyik ízléstelen kiszólását igazolták: „Lődd le az elnököt, és nyerd meg a díjat!” A produkció elnyerte „A musical legjobb újjáélesztése” nevű díjat is, ami ugyancsak „beszélő” elnevezés: „Ilyen operetteket írjatok!”

Az anarchista New York Times kommentárja: „A Merénylőknek pontosabban kell célozniuk, és kevesebb vaktölténnyel kell lőniük, ha lövéseikkel ölni akarnak”.^[91] A produkciót elvitték az USA más államaiba, azután Londonba, Ausztráliába és Dél-Afrikába. A 2019-es nottinghami rendezésben az utolsó jelenet végén – a politikai pedofília jegyében – egy kisgyermek lépett ki a közönségből, és a színpadon elhelyezett árusító automatából kivett egy fegyvert, melyből az előadás utolsó lövését a tömegbe adta le. Czolgosz élt, Czolgosz él, Czolgosz élni fog!

Az anarchizmus 1917 után

1917. július 12-én a Phelps Dodge bányászati vállalat több mint 1000 embert deportált Bisbee-ből amiatt a gyanú miatt, hogy tagjai az anarchista és szocialista vezetésű IWW szervezetnek. (Emlékezetes egy karikatúra, mely egy férfit ábrázol, kezében egy hatalmas, IWW PLOTS feliratú bombával.) Woodrow Wilson elnök megalakította a Nyilvános Információs Bizottságot (CPI) a szövetséges-párti és németellenes propaganda terjesztésére, a Nyomozó Iroda (az FBI elődje) pedig eljárt ezen ügyekben. Az Igazságügyi Minisztérium szeptember 5-én az IWW egy tucat gyülekező helyére csapott le.

Az elnök már 1915-ben figyelmeztetett az „elégtelenül asszimilálódott (hyphnated) bevándoroltak által jelentett veszélyre”, akik – mint fogalmazott – „a hűtlenség mérgét öntötték nemzeti életünk artériáiba”. Mint mondta: „A szenvedély, hűtlenség és anarchia ilyen lényeit szét kell morzsolni” (must be crushed out). 1917-ben az USA kongresszusa elfogadta a Kémkedési, 1918-ban pedig a Lázadási törvényt, mely büntetést helyezett kilátásba – amit csak helyeselni lehet – azok számára, akik az Államok kormányával, fegyveres erejével és szimbólumaival szemben „hűtlen, profán, tiszteletlen vagy becsmérlő nyelvezetet” használnak.

Ugyanabban az évben fogadták el a Bevándorlási Törvényt is, mely kifejezetten az anarchistákat vette célba (mindenekelőtt Luigi Galleanit és Emma Goldmant). A Legfelső Bíróság az Espionage („kémkedési”) törvény alapján bűnösnek ítélte a Philadelphiai Szocialista Párt végrehajtó bizottságának főtitkárát, Charles Schencket és egyik tagját, Elizabeth Baert amiatt, hogy hadkötelezett férfiaknak több, mint 15 000 röpcédulát juttattak el, melyeken arra szólítják fel őket, hogy ne engedjék magukat besorozni. Arra hivatkoztak, hogy a katonai szolgálat „beleegyezés nélküli rabszolgaságnak” minősül, és ha nem élnek jogaik gyakorlásával, éppen azon jogot – konkréten az alkotmány 13. sz. módosítását –, tagadják és becstelenítik meg, mely a rabszolgaság és a szándék nélküli szolgaság eltörléséről intézkedett, és „amelynek megtartása az Egyesült Államok minden állampolgárának kötelessége”.

Az 1901-ben létrejött Amerika Szocialista Pártja (SPA) a kelet- és dél-európai szocialista bevándorlók számára létrehozta az ún. nyelvszövetségeket (language federation), hogy összeszokjanak, és – mint etnikai szövetségek – csatlakozzanak hozzájuk. 1918-ra szervezeteinek felét ezek tették ki. Mivel a párt tartotta magát a szocialista politikához, 1919-ben kizárt 7 szélsőbaloldali szövetséget, melyek azután az Amerika Kommunista Pártja (CPA) taglétszámát gyarapították. (A CLPA inkább az amerikai születésűeket vonzotta.)

Az első „vörös pánik”

Az 1917-es oroszországi „Nagy Novemberi Kommunista Puccs” az USA-ban egy több mint 14 hónapos – 1919. január 21-től 1920. április 1-ig tartó – lázas állapotot váltott ki, melyet a kommunisták – „boszorkányüldözés” helyett – az „első vörös pániknak” (First Red Scare) neveznek. Az események a Seattle-i hajógyári munkásoknak a kommunisták által felbujtott szakszervezetei által megszervezett sztrájkjával kezdődtek, majd általános sztrájkká nőtték ki magukat egy hétre megbénítva a város közszolgáltatásait is. A Seattle-i Központi Munkástanács szerkesztőségi cikke kinyilvánította:

„A munkásszakszervezet eddigi legjelentősebb lépésére vállalkozunk ebben az országban. Olyan útra lépünk, amely – senki sem tudja hová vezet!”

Emlékszünk Goldman „merész ugrás az ismeretlenbe” kiszólására. (Erről jut eszembe. A Tanácsköztársaság egyik aktivistája, Grünfeld Mariska emlékezete szerint Kun Béla az áruhiány mélypontján így válaszolt elégedetlenkedő elvtársainak: „A mi dolgunk az volt, hogy bezárjuk a boltokat, a tiétek pedig, hogy kinyissátok azokat!”) Az amerikai lakosság is attól tartott, hogy bármi megtörténhet, és megvásárolták az üzletek fegyverkészleteinek utolsó darabjait is. Az országos lapok – hol vagyunk már ettől! – a sztrájkot „egy marxista mozgalomnak” tulajdonították, „mely a hivatalban lévő kormány ellen irányul”. Áprilisban a Bostoni Telefonkezelők Szakszervezetének kommunista elnöke, Julia O’Connor megszervezte a bostoni telefonkezelők sztrájkját.

A vasúti dolgozók több hullámban sztrájkoltak már 1903 óta. Most, 1918-1919-ben a Los Angeles-i Villamos Alkalmazottak Egyesült Szövetsége különösen erőteljes sztrájkokat szervezett, mivel az Országos Háborús Munkaügyi Testület túl soknak tartotta igényeiket. (Az USA 1917, tehát a háborúba belépése után kb. 1 millió alkalmazottat vett fel, hogy elő tudja állítani a háborúhoz szükséges élelmet és hadianyagot.) A sztrájkolók felborogatták a villamosokat, és a városban forrongás tört ki. 1918. október 16-án a kongresszus törvénybe iktatta az 1917-es (és a korábbi 1903-as) Bevándorlási Törvény (Immigration Act) módosítását, – melyet Anarchistákat Kirekesztő Törvénynek is neveztek –, és amely felhatalmazta a kormányt a nemkívánatos idegenek (Sic!), elsősorban anarchisták, kommunisták és szakszervezeti vezetők deportálására. Ebben az évben 55 anarchista várt deportálásra, 37-et deportáltak, 2-től pedig megtagadták a beutazást.

Az 1919-es év

Az 1919. eleji általános sztrájk – melyet a közvélemény is az oroszországi események hatásának tulajdonított – megbénította Seattle életét. Mivel a sajtó nagyobb része akkoriban még az America first! álláspontját képviselte, a sztrájkbizottság takarodót fújt. Május elsején hatalmas tüntetést szervezett a baloldal Bostonban, Cleveland-ben és New Yorkban. Bostonban a rendőrökkel való összecsapásban egy rendőrt megöltek. Clevaland-ben a hazafias Victory Loan szervezet is megütközött velük. Akármilyen hihetetlen, a 116 letartóztatott közül csak 8 született az Államokban. Az újságok a tüntetőket tették felelőssé 2 ember haláláért és 40 ember sérüléséért. A város vezetése azonnal törvényben korlátozta a felvonulást és a vörös zászlók használatát.

A Munka Ünnepét, – pontosabban a Haymarket Affair 33. évfordulóját – megelőző napon, április 30-án, az anarchisták számos bombáját hatástalanította a rendőrség. Másnap bombatámadást intéztek az USA egy-egy minisztere, államrendőrségi és egyéb kormánymegbízottja és vezetője, kormányzója és polgármestere, állam- és főügyésze, bírája és ügyvédje, képviselője és szenátora, újságszerkesztője, közintézményének vezetője és üzletemberei (köztük G. P. Morgan és J. D. Rockefeller) ellen, valamint júniusban további 9 nagy erejű – összeségükben 11 kg dinamitot tartalmazó – bombát robbantottak 8 nagyvárosban a lázadáselleni, a bevándorlási vagy az antianarchista törvényt foganatosító kormánytisztviselőkkel és bírókkal szemben. A galleánusok 1920 szeptember 16-án a Wall Streetet bombázták (40 halott és több száz sebesült). A bombákhoz csatolt (Sic!) szórólapokon a következő szöveg volt olvasható:

„Ez harc, osztályharc; és Te voltál az első, aki megindítottad a törvényeid sötétségében és az általad rendnek nevezett hatalmas intézmények fedezete alatt. Vérontásnak kell lennie – nem fogunk kitérni. Gyilkosságra lesz szükség – ölni fogunk, mert szükség van rá; pusztításra lesz szükség – pusztítani fogunk, hogy megszabadítsuk a világot zsarnoki intézményeidtől.”

Ugyancsak május elsején kezdődtek etnikai zavargások Charlestonban, majd a nyár közepén több mint két tucat városban etnikai zavargásokat szerveztek – melyet Vörös Nyárként tartanak számon –, és amiről a Times „A vörösök megpróbálják fellázítani a négereket” címmel számolt be. (Hol vagyunk már ettől!) Később pedig olyan kiadványokról, amelyek Szovjet-Oroszországot – mivel az anarchisták kerültek hatalomra – mint az etnikai türelem és béke honaként mutatták be. Júniusban megjelent az Overman Bizottság jelentése, amely feltárta a baloldali csoportok külföldi kapcsolatait és belföldi szervezkedését és egy esetleges hatalomátvételnek az oroszországi forradalom alapján várható következményeit. A zavargásokat szeptemberben a rendőrök, az acélipari dolgozók, majd novemberben a szénbányászok sztrájkja követte.

Felforgató krónika (Cronaca Sovversiva) című hírlevelében L. Galleani megjelölte a radikális támadások célpontjait: Isten létezése, tiltott szexuális kapcsolatok, az állam zsarnoksága, a szocialisták passzivitása stb. Büszke volt arra, hogy állandóan javította módszerét. Először azt a hibáját küszöbölte ki, hogy csak lázította a proletárokat, de nem magyarázta el nekik, hogyan kell bombát gyártani. Amikor a lapjában ezt megtette, kiderült, hogy a bombák még mindig túl korán robbannak fel. Hamarosan kiköszörülte ezt a csorbát is – a New York-i rendőrség sajtóban közzétett szakértői véleménye alapján. 1917-ben pedig azt ajánlotta híveinek, hogy a sorozás elkerülése végett menjenek Mexikóba, ahol megvárhatják a forradalom győzelmét. Szónoklatai olyan gyújtó hatásúak voltak, hogy Mario Buda galleanista bombázó testvére, Carlo azt mondta róla:

„Ha meghallgattad Galleani egyik beszédét, már készen álltál arra, hogy lelődd az első rendőrt, akit meglátsz”.

1919. június 2-án a galleánusok 8 városban 9 nagy erejű repeszbombát küldtek a lázadás ellen törvényeket és a bevándorló törvényt magukévá tevő kormánytisztviselők, az anarchistákat fegyházba juttató bírák, egy polgármester, egy katolikus templom és A. Mitchell Palmer washingtoni főügyész címére. A neki szánt bomba azonban idő előtt robbant fel, és megölte Galleani egyik legközelebbi munkatársát, Carlo Valdinocit, a Cronaca Sovversiva szerkesztőjét.

A hónap folyamán Palmer főügyész arra figyelmeztette a Ház Költségvetési Bizottságát, hogy reális az esélye annak, hogy a radikálisok „egy szép napon felkelnek, és másnapra megdöntik a kormányt”, és a költségvetés 500 000 dollárral való megemelését kérte a radikálisok vizsgálata céljából. A kongresszus 100 ezer dollárt szavazott meg. Augusztus elején pedig kinevezte Edgar Hoovert az Igazságügyi Minisztérium Nyomozó Irodájának új részlege, az Általános Hírszerzési Osztály vezetőjének. Az iroda az oroszországi puccs 2. évfordulóján, 1919. november 7-én, végrehajtotta az első akciót az Orosz Munkások Uniója ellen 12 városban. Októberre 60 ezerre nőt a gyanúsítottak száma. November 7-én újabb 250 „veszélyes” radikálist tartóztattak le. December 21-én 249 személyt (köztük Alexander Berkmant és feleségét, Emma Goldmant) Oroszországba toloncolták.

Amerika Szocialista Pártja 1919 augusztus 30-31-én 3 részre hasadt, minek következtében jobbszárnya folytatta országos kongresszusát Chicagóban, az anarchisták viszont szeptember 1-jén megalakították az Egyesült Államok Kommunista Pártját (CPUSA). (Csak az érdekesség kedvéért: erre akkor került sor, amikor a Vörös Hadsereg Turkesztáni Frontjának 1. sz. hadserege Szovjet-Oroszországban megkezdte az Aktobe hadműveletet A. Kolcsak déli hadserege ellen, és Kusztanaj után belépett Orszkba; az Önkéntes Hadsereg egységei pedig elfoglalták Ogyesszát, majd Kijevet.) Ez volt az a párt, amely 1920-tól sorra hozta létre az első ipari szakszervezeteket. Néhány hónappal később már 50-60 ezer tagja volt.

William Z. Foster, miután az Amerikai Dolgozók Szövetségének (AFL) elnökénél, John Fitzpatricknál elérte, hogy a Chicagói Munkás Szövetség (CFL) küldötteként részt vegyen az AFL 1918-ban megtartott kongresszusán, 1919 szeptember 22-én a Vas- és Acél Munkások Országos Szervező Bizottsága segítségével, annak társelnökeként, megszervezte a Vas- és Acélipari Dolgozók Egyesült Szövetsége dolgozóinak sztrájkját, aminek eredményeként az acélipar fele leállt. Egyes vélemények szerint a sztrájk azért fulladt ki, mert kitudódott, hogy Foster korábban a Szocialista Párt tagja, majd a Világ Ipari Munkásai (IWW) szervezet tagja volt, és már korábban mint az Észak-Amerikai Szindikalista Liga alapító elnöke anarchistákkal dolgozott együtt – köztük feleségével, Ester Abramowitz-cal –, és az amerikai születésű munkások nem akartak a kommunista forradalmárok eszközévé válni. Az állami és helyi hatóságok az acélipari vállalatokkal karöltve, és igénybe véve a Haditörvény adta lehetőségeket, letörték a sztrájkot.

A KIBONTAKOZÓ HAZAI ANARCHIZMUS AMERIKAI ELŐKÉPEI

AZ ELŐZMÉNYEK 1920-TÓL A II. VILÁGHÁBORÚIG

1920 januárjában New York Állam Parlamentjének alsóházából kitiltottak 5 szocialista tagot azzal az indoklással, hogy pártjuk „nem igazi párt, hanem sokkal inkább tagsági szervezet volt, mely soraiba engedett idegeneket, ellenséges idegeneket, és kiskorúakat”, hogy a Kommunista Internacionáléhoz közeli nemzetközi szocialista pártokkal szövetkezett, valamint támogatta a forradalmárokat Németországban, Ausztriában és Magyarországon. (Mint ismeretes, magát az Internacionálét részben felforgató szervezetként, részben egy idegen hatalom, a SZU kiszolgálójaként tartották számon.)

A Palmer Raid a hónap folyamán 23 állam több mint 30 városára terjedt ki, aminek alapjában véve jó sajtóvisszhangja volt. A 10 ezer letartóztatottból végül is 556 külföldit deportáltak az 1918-as Bevándorlási Törvény alapján. Az a körülmény viszont, hogy rövid idő alatt teljes merítésre vállalkoztak, és mindenhonnan eredményt vártak, elsősorban a letartóztatások nagy száma miatt alaposan leértékelte az eredményt, abban pedig mindenképpen kontraproduktív döntésnek bizonyult, hogy magát az alkotmányos szabadságot látszott korlátozni. Egy több évtizeden át felépített hálózatot nem lehet máról holnapra leleplezni s felszámolni tömeges jogsérelem nélkül. Az anarchista bombázási hadjárat mindenesetre szakaszosan folytatódott további tizenkét évig.

A szociáldemokrata színezetű zsidó kölcsönös segélynyújtási társaság, a Munkáskör (Workmen’s Circle) 1922-es konferenciájától az Amerikai Szocialista Pártnak (SPA) sikerült elérnie, hogy egyetlen kommunista se kerülhessen be a jelölő-bizottságba. De ahogy radikalizálódott a kommunisták mozgalma, úgy nőtt a feszültség, és a Munkáskör Kisebbségi Csoportja az 1929. október 11-én megtartott országos konferenciáján úgy döntött, hogy egy új, radikális munkásszervezetet hoz létre. Indoklásukban kifejtették, hogy „Az elmúlt 7 vagy 8 évben a zsidó munkások életében egyetlen fontos alkalom sem volt, amikor a Munkáskör vezetése ne a munkásosztály ellenségei mellett sorakozott volna fel. A Munkáskör ellenforradalmi jellegét a legvilágosabban a Szovjetunióval a világ egyetlen proletár államával (…) szembeni attitűdje fejezi ki.” Létrehozták tehát a Nemzetközi Munkásrendet (IWO), melynek első főtitkára, Rubin Saltzman és elnöke, William Weiner, a kommunista párt (CPUSA) „prominens tagja” volt.

Az 1907-es amszterdami erőfeszítéseknél – melyek a Nemzetközi Munkanépszövetség újjáélesztésére törekedtek, – sikeresebb Dolgozók Nemzetközi Szövetségének (IWPA) újraindítására 1921 decemberében került sor a nemzetközi anarchisták újabb, Berlinben tartott konferenciáján. Mivel ez sem bizonyult sikeresnek, az anarcho-szindikalisták az 1922-ben megtartott berlini kongresszuson úgy döntöttek, hogy az Első Nemzetközi Munkásszövetséget újból megalapítják. Ez ma is létezik.

A CPUSA 1924-ben – a Komintern utasításait követve – fel akarta oszlatni a fentebb említett „nyelvszövetségeket”, hogy a bolsevik „cellaszerkezet” alapján rendezze őket újra. Ily módon sikerült „bolsevizálnia” a szervezetet azon az áron, hogy a tagságnak legalább a felét elveszítette. Az IWO lett az a szervezet, amely tagjai számára azon lehetőségeket biztosította, amelyektől a CPUSA a nyelvszövetségek megszüntetésével megfosztotta őket. A szervezet taglétszáma 1935-re 67 ezerre, 1941-re 155 ezerre, vagyona 1,9 millió dollárra nőtt. Közben, 1929-ben, megkezdődött a Gazdasági Világválság, mely a 30-as évek végéig tartott.

Ez volt „az amerikai kommunizmus aranykora”. Az 1935-ös Országos Munkás Törvény (NLRA) bátorította a szakszervezeti mozgalmakat, valamint a munkaadók és munkások közötti kapcsolatokat. Mégis, egyre több olyan sztrájkra került sor, amelyek se spontánok nem voltak, és nem is a szakszervezeti vezetők szervezték őket. A radikális szocialisták és a kommunisták (shop radicals) által vezetett Egyesült Autógyári Munkások és az Ipari Szervezetek Szövetsége (CIO) 1935-36-ban ülősztrájkokat szervezett a Midland Steelnél, a Kelsey-Hayesnél, a Bendexnél, a General Motorsnál, a Fisher Body és Chevrolet Motor üzemeiben. Az agitátorok által feltüzelt munkások elfoglalták a gyárakat, és képesek voltak úgy is megakadályozni a termelést, hogy a többség nem támogatta. (Láttuk, ez volt a helyzet a Cleveland Rolling Mill Company esetében is.) Roosevelt elnök és az érintett kormányzók azonban igyekeztek elkerülni a véres összecsapásokat, és – jóllehet, a törvények megengedték –, nem vették igénybe az Országos Gárdát.

A kommunisták behatolása az egyetemekre a II. Világháború előtt

Az 1904-es elnökválasztási kudarca az Amerikai Szocialista Pártot (SPA) arra ösztönözte, hogy hozza létre nem hivatalos diákszervezetét, az Egyetemközi Szocialista Társaságot (ISS), ami a következő évben számos prominens személy – mindenekelőtt Upton Sinclair és Jack London – segítségével meg is történt. Mint a New York Times-ban olvasható volt, abból a célból, hogy „fényt vessenek az ipari demokrácia szocializmus néven ismert világméretű mozgalmára”. Két dologra kell még rámutatni. Az egyik, hogy felhívásában leszögezte, hogy a „szocializmus” iránti érdeklődést csak törvényes eszközökkel kívánja felkelteni. A másik, hogy az amerikai gazdasági-társadalmi rendszer liberalizmusának (laissez-faire) hátrányaira kívánta felhívni a figyelmet, ami a később fellépő ultraliberálisok követeléseit meglehetősen hitelteleníti.

A „messze ható” gazdasági bajok orvoslása céljából fel kell kelteni mind a diplomások, mind a hallgatók figyelmét a „szocializmusra” mind a kisebb (college), mind a nagyobb egyetemeken (university) létesítendő tanulmányi „klubok” segítségével. Valójában azonban „alapszervezetek” (chapter) voltak elnökkel, két alelnökkel, egy titkárral és egy pénztárossal, aki beszedi és kezeli az országos szervezetnek megküldendő tagdíjakat, valamint egy hatfős Végrehajtó Bizottsággal. Ezzel megindult a marxizmus szisztematikus terjesztése az amerikai egyetemeken előadók szponzorált utaztatásával, magazinok kiadásával, viták és szemináriumok szervezésével.

A szervezkedés azonban nehezen ment, mert a hivatalvezetőknek már akkor is joguk volt arra, hogy megtiltsák a diákszervezetek alapítását. Ilyenkor megpróbálták elhallgatni a klub valódi hovatartozását. 1921-ben, amikor híre ment az oroszországi puccsnak, majd az azt követő erőszakhullámnak, ahelyett, hogy felhagytak volna igyekezetükkel, nevüket Liga az Ipari Demokráciáért (LID) névre változtatták. Tehát a kommunistát „szocialistára”, a „szocalistát pedig kényelenek voltak „demokratára” változtatni.

Tehát a kommunisták (szocialisták, demokraták) már a II. Világháború előtt is jelen voltak az egyetemeken. Ilyen volt a Barnard, a Columbia, a Harvard, a New York-i, a Pennsylvaniai, a Princetoni, vagy a Wesleyan Egyetem. Különösen híres-hírhedt volt e tekintetben a Minneapolisi és a Minnesotai Egyetem.

A Minneapolisi és a Minnesotai Egyetem

Az USA republikánus képviselője és Minnesota Állam bírósági ülnöke, Ray P. Chase 1937-ben előadott bizonyítékai szerint az amerikai kommunisták behatoltak az ország oktatási intézményeibe az elemi iskoláktól az egyetemig, és ott Oroszország irányítását követve tevékenykedtek. Így volt ez Minnesotában is. „A Minnesotai Egyetem területén egyetemi kar egyes tagjai a kommunizmus filozófiáját és alapelveit tanítják. A diákok jelentős része hisz vagy hitet tesz a kommunizmusban; idejüket és energiájukat bajkeverésre fordítják (foment troube), és terjesztik a kommunista irodalmat és tanításokat abból a célból, hogy szétrombolják (destroy) az amerikai eszményeket és lerombolják (tear down) az amerikai intézményeket. A kommunista mozgalom mindkét frakciójának fizetett propagandistáit meghívják, hogy propaganda előadásokat tartsanak a Minnesotai Egyetem fakultásának tagjai vagy a diákok által szponzorált összejöveteleken, és azokat a felszereléseket használják, amelyeket az állam adófizetői biztosítanak oktatási célokra. (…) A feladat a kampusz megszabadítása a kommunistáktól, az utazó szimpatizánsoktól, az amatőr és hivatásos bajverőktől (troublemaker), és a kívülről jövő kommunista hatás legyűrése (dominance).”

A szöveg voltaképp indoklás volt az általa kiadott körlevélhez, mely egy Önkéntes Bizottság alakítására hívott fel, melynek feladata megvédeni az amerikai eszméket és intézményeket, támogatni a jó kormányzást, szembeszállni a rossz kormányzással, a pazarlással és az ellenséges izmusokkal és felforgató tevékenységekkel, a felforgató beszivárgás feltárása, gyakorlott szónokok alkalmazása a rádióba, az egyházakba, az iskolákba, a szervezetekbe és a klubokba a felforgató propaganda legyőzéséhez stb.

Az ISS 1921-ben úgy döntött, hogy hatókörét a diákságon túl is kiterjeszti, és nevét a Szövetség az Ipari Társadalomért (LID) névre változtatta meg, és egyetemi részlegét – a Gazdasági Világválság radikalizáló hatására tekintettel – átszervezték. Ez lett a Diákszövetség az Ipari Demokráciáért (SLID). De azért a LID továbbra is ott akart lenni az egyetemeken, és a ’30-as évek végén és az első háború években nyári táborokat rendeztek, ahol a diákoknak olyasmit tanítottak, hogy hogyan kell szakszervezeteket szervezni. A háború után elsőként az Antioch Egyetemen folytatták a munkát, majd sorra felkeresték a többi egyetemet is, és létrehozták alapszervezeteiket a Brooklyni és a New York-i Városi Egyetemen (CCNY), a Cornell és a Harvard Egyetemen. Az 1946-47-es téli szünetben konferenciát hívtak össze a Randi Társadalomtudományi Iskolában a SLID újjászervezésére, melyen mintegy 30 egyetem képviseltette magát. Látható, hogy a szocialisták és a kommunisták már akkor is kiterjedten és intenzíven felhasználták az egyetemeket a lassan konszolidálódó polgári társadalom eszmei és szervezeti átalakítására.

Mint a diákügyek dékánja, Edward E. Nicholson egyik 1940-ben készített jelentésében beszámolt róla, a kommunisták Minnesotai Egyetemre való behatolása azzal kezdődött, hogy a CCNY két liberális diákot küldött az egyetemre, hogy szervezzenek egy csoportot „A követelők” (The Seekers) néven, majd kérték őket, hogy kérvényezzenek felvételt az Ifjú Kommunisták Szövetségébe (YCL). A dékánnak sikerült „lebeszélnie” őket erről, mire összejöveteleik látogatottsága lecsökkent a 3-400 főről 10-re, majd meg is szűntek. Most más, egyetemen kívüli csoportoktól kezdtek „ingyen” röpiratokat kapni. Ezt követően, 1933-ban, mind a liberálisok, mind a kommunisták hivatalos engedélyt kértek egy-egy saját diákszervezet működtetésére. A két csoport indoklása, valamint a szervezők és a tagság vizsgálata azt mutatta, hogy ugyanarról a társaságról van szó. 1935-ben három szórólap került szétosztásra az egyetemen. A liberális kormányzat alatt hangosak és harciasak, a konzervatív kormányzat alatt csendesek voltak; csak 1-2 tüntetést tartottak. Benson kormányzó idejében a Szenátus Diákügyi Bizottsága engedélyezte a Marxisták Klubja működését, mely – Chase szerint – valójában trockista volt. „Minnesotai Napi Hírek” (Minnesota Daily) ujságjuk legnagyobb részt a kommunisták kezén volt. A klub mindegyik más csoportnál több érdeklődőt vonzott. „Tekintettel a szövetséges csoportok által küldött előadókra, ezek a fajta előadók a kampuszt bombázás alatt tartják.”

Figyelmét elsősorban az NSL, a SLID, a Social Problems Club (SPC) és a Szovjetunió Barátai (FSU) vonta magára, de végül is az SPC-t, a Fiatal Kommunisták Klubját (YCC) és az Országos Kommunista Diákszövetséget (NSL) tartotta lényegesnek. Megállapította, hogy a YCC a domináns elem, mely megszervezte a LID-et és az FSU-t, melyek eltűntek, és később az NSL tevékenységében tűntek fel, melyet New York-ból és egy helyi egyetemi csoportból irányítottak. Célja az ultraliberálisok megnyerése, akiket azután radikalizálnak. Megállapítása szerint az SPC az NSL-től különállónak mutatja ugyan magát, valójában azonban irányítja és vezeti. A kommunista beállítottságú iskolákat ellátja diák-tanárokkal, és a legfiatalabb diákokat legalább egy tanárral, aki persze megismerteti őket a kommunizmussal.

Közben, 1931-ben, a CCNY egyetemen működő Társadalmi Problémák Klub (SPC) frissen megjelent lapjában (Frontiers) megtámadta a Tartalékos Tisztek Kiképző Alakulatát (ROTC), és az egyetem elnöke felfüggesztette a klub alapító okiratát. A diákok felháborodása nyomán hét helyi egyetem fogott össze, hogy megalakítsa a New York-i Egyetemközi Diáktanácsot (NYISC). Ebből alakult meg a New York-i Diákszövetség (NYSL), majd az Országos Diákszövetség (NSL), melyet a kommunista YCL hagyott jóvá és támogatott. A szervezet 1935-ben egyesült az Országos Kommunista Diákszövetséggel (CNSL, NSL), mely létrehozta az Amerikai Diákunió (ASU) népfrontját. (Chase elsősorban az NSL-t, az SLID-et, a kommunista YCL-t és az ASU-t kísérte figyelemmel.)

A ligák arra törekedtek, hogy a diákok lelkiismereti okokra hivatkozva tagadják meg a katonai kiképzést. Az SPC tiltakozott az ellen, hogy az állam pénzt fordítson az ROTC-re és fegyvervásárlásra; helyette adja oda a Gyermekjóléti Intézménynek vagy a Tanárképző Egyetemnek. A tanulók a ROTC tisztjeit – valamint a Katonai Minisztérium munkatársait egymás között rats-nek („patkányok”) nevezték. A kommunisták erőfeszítéseket tettek arra, hogy az afroamerikaiakat rávegyék arra, hogy a diákotthonban kiharcolják maguknak az egyenlő jogokat, de nem jártak eredménnyel. Előfordult, hogy amikor a diákok sztrájkot hirdettek, ragaszkodtak ahhoz, hogy az ő kívánságuknak megfelelően módosítsák a programot.

Az NSL – az SPC-vel az élén – 1932-ben beavatkozott a Harrlan megyében folyó munkajogi vitákba, melyeket az Amerika Egyesült Bányászai (UMW) nevű szakszervezet által fellázított szénbányászok folytattak béremelését, munkahelyeik „megszervezéséért” és jobb munkakörülményekért. Amikor a UMW tagsága leapadt, az Országos Kommunista Bányászszakszervezet (CNMU) is bekapcsolódott, többek közt levesosztással. A követelések sztrájkokhoz, és – mivel a sztrájkolóknál fegyver volt – lövöldözéshez és bombarobbantásokhoz vezettek, melyekben a megyei ügyész is életét vesztette. A sztrájkolók megverték a sztrájktörőket, és lesből lelőtték a bányavállalat küldötteit. A harcban – melyhez a szövetségi csapatokat több mint egy féltucat alkalommal kellett kiküldeni – „meghatározatlan számú” ember halt meg. A küzdelembe bekapcsolódott a Fiatal Kommunista Liga (YCL) is, akinek küldöttét allítólag a serifhelyettes ölte meg. A serifet 1933-ban leváltották, és a következő évben meghalt.

Az SPC instruktorai 1934-ben részt vettek a nyári teherautósztrájkban; a Teherautó Sofőrök Szakszervezetét pedig a Munkáspárt (WP) vezette, mely korábban az Amerikai Kommunista Liga (CLA) volt. Az SPC egyik a Minnesotai Szakszervezet egyik helyiségében 1935-ben megtartott találkozójukon a Diákok Frontja (Student Front) nevű lap és az Internacionálé példányait kínálták, melyekből a helyi professzorok és diákok is vásároltak.

A helyszínen az Újságíróiskola diákjai jelentek meg, és a Spectator főszerkesztőjével együtt „beágyazták magukat” a munkások küldöttségébe, majd rágalmazó cikkeket írtak a lapba a helyi hatóságokról, a megyei rendőrkapitányról. Még később táviratokkal halmozták el Kentucky kormányzóját, kérve, hogy védje meg őket. Végül az Amerikai Polgárjogi Unió (AVLU) segítségéért kellett folyamodniuk. A CNMU-t – levesosztás ide, levesosztás oda – a harlani lakosság és papság elítélte. Két népdalénekest is küldtek, akiket 38 államba is elküldtek, hogy pénzt gyűjtsenek a sztrájkolóknak.

Mint V. E. Mohns jelentéséből kiderül, 1941-ben, az SCP szervezésében, a munkásszövetség helyi szervezetének tagja, Max Geldman, előadást tartott a Minnesotai Egyetemen Az állam – az elméletben és a gyakorlatban címmel, melyben kifejtette, hogy minden „igazi” szocialistának leninistának és trockistának kell lennie; hogy Lenin és Marx tanítását Sztálin eltorzította. (Nekünk itt, Kelet-Európában, erre csak Sztálin halála után volt szabad „rájönnünk”.) Majd kifejtette az ősi közhelyet, amely szerint az őskorban nem ismerték a magántulajdont, egészen addig, amíg az elnyomó állam meg nem jelent. Az elnyomás és az osztályharc megszüntetése érdekében tehát a társadalmi rendet a munkásság segítségével meg kell változtatni. De mivel ez fokozatosan nem valósítható meg, „szükség esetén” az erő alkalmazása is támogatható, és ezért a munkásokat fel kell fegyverezni és ki kell képezni.

A SLID 1935-ben egyesült a kommunista Országos Diákszövetséggel (NSL), és létrejött az Amerikai Diákunió (ASU). De még a háború elején is szervezett nyári táborokat, ahol a tanulóknak a szakszervezet-szervezés tudományát oktatta.

A II. Világháború után

A háború után a LID először az Antioch College-ban újította meg régi alapszervezetét. A szervezet két tagja szervezési körútba fogott az országban, és szervezet az 1946-1947 közötti téli szünetben konferenciát tartott a SLID szervezeti helyreállítása céljából, aminek eredményeként a Brooklyn és a New York-i City College-ban, valamint a Harvard és a Cornell University-n már SLID alapszervezeteket állítottak fel. A szervezet áprilisban, a New York-i Munkástemplomban (Labour Temple) tartotta meg a háború utáni első kongresszusát, melyen mintegy negyven egyetem képviseltette magát. Szembesülve a kormányzat és a lakosság többsége részéről megnyilvánuló, egyértelmű kommunizmus-ellenességgel, egy olyan határozatot fogadott el, amely – „a kommunisták és egyéb beszivárgót távoltartása érdekében” – „minden totalitáriust eltiltott a tagságtól”.

Mindennek dacára továbbra is segítették a sztrájkoló munkásokat, sztrájkőrséget vállaltak, tüntettek a szegregáció és a diákok publikációinak cenzúrázása ellen, és Port Huronban évente vezetőképzőt tartottak. 1947 végén már a Wayne-i Állami Egyetemen (Detroit) együtt üléseztek egy másik konferenciával, melynek témája az „előítéletek társadalmi forrásai” volt. A maguk körein belül komoly sikereket értek el: a szervezet taglétszáma a hidegháború és McCharty fellépése előtt 1948-ra 700 tagra nőtt. Utolsó összejövetelüket a Szabadság-házban (Freedom House, N. Y.) tartották. Később a Diákok Demokratikus Akciójá-val és a Fiatalok Szocialista Szövetségé-vel tartottak közös előadásokat. Az utóbbi egy leninista csoportot hozott létre a szervezeten belül, melyet állítólag sikerült megszabadulniuk. A szervezet 1952-ben belépett a Szocialista Fiatalok Nemzetközi Uniójába, a következő évben pedig a Fiatalok Világparlamentjébe. Ekkor azonban már mélyrepülésben volt, és Al Harbernek csak az ’50-es évek végén sikerült ismét megerősítenie, aki megalakította a radikális VOICE diákpártot. A szervezet 1960-ban az új elnök, Al Harber javaslatára a Diákok a Demokratikus Társadalomért (SDS) nevet vette fel.

A KIBONTAKOZÓ HAZAI ANARCHIZMUS AMERIKAI ELŐKÉPEI

A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN

• A közállapotok 1946
• A „következmények”
• A második „vörös pánik”. Kalifornia
• Terror helyett csendes előkészületek
• Következmények a törvényalkotásban

A közállapotok 1946

Az Egyesült Államok a II. világháborúból az egyetlen valóban győztes hatalomként, gazdasága minden más ország gazdaságánál jobb állapotban került ki. A Nobel-díjas Paul Krugman szavaival: „A második világháború mindenekelőtt kormányzati hiánykiadások erőbedobása volt, mely gazdasági fellendülést hozott létre, és amely megalapozta a hosszú távú jólétet”. A haditermelés azonnal átállt a könnyűipari termékek gyártására, és a fegyveres erőktől felszabadult emberek azonnal el tudtak helyezkedni a magánvállalkozásoknál. A kormányzat hatékony segítséget nyújtott a háborús veteránoknak az egyetemi képzéshez, továbbá ahhoz, hogy földet vagy lakást tudjanak vásárolni maguknak, hogy boldoguljanak, és családot tudjanak alapítani. A gyári munkások életszínvonala ugyancsak megemelkedett, miáltal – Barack Obama szavaival – létrejött „a történelem legnagyobb középosztálya”, mely addig nem tapasztalt mértékben növelte meg a fogyasztást. A reálfogyasztás 1944 és 1947 között 22 százalékkal, a tartós cikkekre fordított kiadások reálértékben több mint kétszeresükre nőttek. A bruttó magánberuházások reálértéken 223 százalékkal, a lakóingatlan-kiadások a hatszorosukra növekedtek. Úgy látszott, hogy az „amerikai álmot” nem lehet megállítani.

A „következmények”

Csakhogy mi történt? Amerikát elborították a tüntetések és a forrongások. A CPUSA párttagsága 1940-41-ben 75 ezer volt. Az általuk vezetett szakszervezetek már 1946 májusában országos vasutassztrájkot szerveztek, mely 24 ezer teher- és 175 ezer személyvonatot állított le. Az elégedetlenség egyre nőtt, és a demokrata (!) Harry S. Truman elnök egy kétségbeesett üzenetet fogalmazott meg a Kongresszusnak, melyben így szólt a háborús veteránokhoz:

„Minden egyes sztrájkoló és demagóg vezetőjük luxuskörülmények között él. Felhívlak benneteket, akik fegyvertársaim vagytok, hogy csatlakozzatok hozzám, és hatástalanítsuk a Lewis-okat, a Whitney-ket, a Johnstonokat, az összes kommunista szakszervezeti funkcionáriust, valamint az orosz (!) szenátorokat és képviselőket. Hozzuk újra működésbe a szállítást és a termelést, akasszunk fel (Sic!) néhány árulót, és szilárdítsuk meg a demokráciát saját országunkban.”

A végső fogalmazvány persze megenyhült, de Truman beterjesztett egy törvényt, melynek értelmében az összes sztrájkolót be kell sorozni katonának. A sztrájkolók pedig felhagytak a sztrájkkal.

Henry A. Wallace kereskedelmi miniszter 1946-ban kifogásolta a Marschall-tervet annak „SZU-ellenessége” és amiatt, hogy „polarizáláshoz vezet”, ami miatt az elnök kénytelen volt megválni szolgálataitól. A volt alelnök támogatást kapott viszont a Polgárok Országos Politikai Akcióbizottságától (NC-PAC) és a Független Polgárok Művészeti, Tudományos és Szakmai Bizottságától (ICCASP), melyek decemberben egyesültek, hogy létrehozzák a liberális Amerika Haladó Polgárai pártot (PCA) nyilvánvalón abból a célból, hogy az 1948-as elnökválasztáson Wallace-t indítsák jelöltként. Támogatta őket az Ipari Szervezetek Kongresszusa és a kommunista párt (CPUSA) is. Hat hónappal később 25 ezer, a választás idején állítólag 100 ezer taggal rendelkeztek. A PCA dél-kaliforniai bizottsága a párt Művészeti, Tudományos és Szakmai Tanácsának támogatásával 1947. július 9-13. között Gondolatellenőrző Konferenciát (Thought Control Conference) tartott, azzal a feladattal, hogy „válaszoljon arra a riasztó tendenciára, amely az amerikai nép kulturális élete irányítására irányul”. (Az értekezleten jelen voltak Hollywood filmekből és magazinokból jól ismert képviselői is.)

Válaszul 1947 januárjában megalakult a sok tekintetben liberális, de antikommunista és külpolitikailag intervencionista Amerikaiak Demokratikus Fellépése nevű szervezet (ADA). Eleanor Roosevelt – Theodore R. unokahúga, korábban Franklin D. Roosevelt elnök felesége, maga is emberjogi harcos – október 15-én My Day című rovatában közép-balról feddte meg a PCA-t:

„Különös dolog, hogy saját, állítólag liberális állampolgáraink és az Európa Kommunista Pártok régi-új Információs Irodájának csoportjai, akikre általában mint a Kominternre hivatkozunk, egyhangúan elítélik a Marshall-javaslatokat! (…) Saját liberális csoportunk, mely az Amerika Haladó Polgáraival együtt olyan szorosan követi a Komintern által kifejtett érvelést, önmagának árt, mivel semmi konstruktívat nem kínál, ami sok kevésbé radikális, de liberális csoportban növeli a gyanakvás és a bizonytalanság érzését a működésüket befolyásoló hatások tekintetében.”

A második „vörös pánik”. Kalifornia

Az USA képviselőházának Nem-amerikai Tevékenységekkel Foglalkozó Különbizottsága (HUC) rátámadt az IWO-nak, melyet egy „hatalmas támogatógépnek” nevezett, „mely temérdek kommunista funkcionárius számára biztosít beosztást, akik a párt ellenőrző komisszárjaiként szolgálnak a szervezeten belül”. Mint kifejtették: „az egyes helyi területek összehasonlítás bizonyítja, hogy a Kommunista Párt és a Nemzetközi Munkásrend személyzete szoros kapcsolatban van egymással”. A szövetségi főügyész fel is vette a szervezetet a „felforgató szervezetek” listájára.

A baloldali szervezetek felforgató tevékenységét megelégelve, Truman a második „vörös pánik” kezdetén, 1947. március 21-én aláírta a 9835. sz. Hűségrendeletet, mely időszerűvé tette és „kiélezte” a 19. század közepe óta használatos Hűségeskü intézményét, mely korábban csak az ország alkotmányához való elköteleződést követelte meg. Most viszont mindenkit, aki köztisztviselőként akart elhelyezkedni, megbízhatósági vizsgálat alá kellett vetni, és amennyiben kétségek támadtak vele szemben, el kellett bocsátani. Az inkriminált tevékenységek a következők voltak: szabotázs, hazaárulás, titkos információk kiszolgáltatása, a kormány erőszakos megdöntésének elősegítése, tagság vállalása bármely totalitárius, fasiszta, kommunista vagy felforgató szervezetben.

A Kommunista Párt erre reagálva 1948-ban létrehozta Kaliforniában a Független Haladó Pártot (IPP), mely — milyen meglepő — ugyancsak a Kreml utasításait követte, és kifejezett célja ugyancsak H. A. Wallace elnökké választtatása volt. (Ma is jelzi a honlapján: „Itt vagyunk”). Amúgy az országos PCA-hoz tartozott, mely a választáson 3%-ot ért el. 1955-ben a Szenátus belbiztonsági albizottsága felvette a pártot a „vezető kommunista felforgató csoportok” listájára, és az IPP még abban az évben fel is oszlott. 1962-ben pedig — újabb színváltozásként — a kommunisták létrehozták a marxista-leninista Haladó Munkáspártot (PLP), mely viszont egy új kommunista párt megalakítására hívott fel. (Emblémája egy vörös csillag, előtte egy erős ember ökle.)

Visszatérve időrendünkhöz, 1949-ben J. Edgar Hoover, az FBI igazgatója hangot adott csalódottságának amiatt, hogy az ügyészek nem annyi CPUSA-taggal szemben emeltek vádat, mint remélte, és arra emlékeztette az Igazságügyi Minisztérium tisztségviselőit, hogy „az IWW-t (két évvel korábban) szétzúzták, és soha nem éledt újjá”, és hogy „egy hasonló eljárás most ugyanolyan hatékony lett volna a kommunista párttal szemben”. A félelmet az is táplálta, hogy Közép- és Kelet-Európában egyre-másra állította fel a SZU a befolyási övezetében lévő országok bábkormányait.

Terror helyett csendes előkészületek

A második Red Scare idején a hangsúly a klasszikus anarchista terrorcselekményekről áttevődött a kommunistáknak a különböző intézményekbe való kevésbé látványos beszivárgására és a Szovjetunió kémtevékenységének és behatolásának elősegítésére. Elizabeth Terrill Bentley, aki 1935-től a CPUSA tagja volt, és 1938-tól a SZU szolgálatában kémkedett, 1945-ben hátat fordított mind pártjának, mind a szovjet hírszerzésnek, és részletes tanúvallomást tett a Nem-Amerikai Tevékenységek Bizottságának (HUAC). Attól kezdve az FBI számára kémkedett különböző testületekben, aminek eredményeként 2 kémhálózatot tárt fel 80 amerikai résztvevővel. 1945 szeptemberében az ottawai Szovjet nagykövetség sifrírozója, Igor Szergejevics Gouzenko, 109 a szovjet kémtevékenységet dokumentáló irattal lebukott, és elárulta a szovjet hírszerzés módszereit a minősített nukleáris információk ellopására és alvóügynökök telepítésére.

1950 januárjában Alger Hiss kommunista kormánytisztviselőt kémkedéssel kapcsolatos kétrendbeli hamistanúzás miatt 10 év börtönre ítélték. Klaus Fuchs német emigráns elméleti fizikus bevallotta, hogy szovjet kém: hét éven át szigorúan titkos adatokat adott át az amerikai és brit nukleáris fegyverek kutatásáról a Szovjetuniónak. Márciusban ítélték el. Júliusban jelentés készült a kommunistáknak a rádióban és a televízióban kifejtett hatásáról. 1953 júniusában Ethel és Julius Rosenberget kivégezték nukleáris kémkedés miatt. Februárban Joseph McCarthy szenátor egy beszédében – egy Dean Acheson külügyminisztertől kapott lista alapján – azt állította, hogy a külügyminisztériumban 205 kommunista személy dolgozik.

Következmények a törvényalkotásban

A Kongresszus 1950. szeptemberében elfogadta a Belbiztonsági (más néven Felforgatási Tevékenységeket Ellenőrző) Törvényt, mely előírta a kommunista szervezeteknek, hogy regisztráltassák magukat a legfőbb ügyésznél, továbbá felállította a Felforgató Tevékenységeket Ellenőrző Testületet, melynek feladata kivizsgálni azon személyeket, akik felforgatással gyanúsíthatók, vagy bármilyen más módon elősegítették a „fasiszta vagy kommunista” totalitárius diktatúra kialakítását. Az érintett személyeket megfoszthatják szövetségi állásuktól, állampolgárságuktól, és megakadályozhatják az országba való be- és kilépésüket. Az Elmozdított Személyek Bizottságának 1951 márciusi jelentése szerint mintegy 100 ezer olyan embertől tagadták meg a beutazást, akiket különben beengedtek volna. 1953 februárjában felállították az első irodalmi cenzori testületet Georgia államban.

A Hűségrendelet értelmében Kalifornia Állam 1950-ben törvénybe iktatta a Levering Törvényt, mely az állami alkalmazottaktól egy olyan nyilatkozatot követelt meg, melyben az érintettek a szövetségi és az állami alkotmány iránti hűségfogadalmon kívül az alábbi szöveget is aláírták:

„Esküszöm, hogy (…) nem vagyok sem hívője, sem tagja, sem támogatója semmilyen pártnak vagy szervezetnek, mely az Egyesült Államok Kormányának erővel vagy bármilyen más illegális vagy alkotmányellenes eszközzel való megdöntésében hisz, vagy segíti, vagy tanítja; hogy nem vagyok a Kommunista Párt tagja, és nem kötelez semmilyen párt esküje, sem bármilyen megállapodás vagy elkötelezettség, amely ellentétben áll ezen eskü kötelezettségeivel.”

Kalifornia Állam Tanárainak Szövetsége azonnal tiltakozott:

„A Levering Eskü ellentmond a Szövetségi Alkotmánynak, mivel a közalkalmazottakra politikai vizsgálatot ír elő az alkalmazáshoz, és (…) homályosságával arra kényszeríti őket, hogy kriminalizálják magukat, és hamis esküt tegyenek”.

Különösen az utóbbi indoklás jellemző. Ellenjavaslatuk nem volt. Számukra ugyanis sem a törvényes alkotmány, sem az állam védelme nem jelentett semmit.

1952 elején, miután híre ment, hogy országos sztrájkra készülődnek, Truman elnök arra az elkeseredett kommunisztikus lépésre szánta el magát, hogy államosította az összes acélművet (the Youngstown Steel case). A Legfelső Bíróság azonban még abban az évben korlátozta az elnöki jogkört a magánvállalatok tekintetében.) 1953-ban – miután a Republikánus Párt visszanyerte az irányítást a Szenátusban –, McCarthy a republikánusok többségének segítségével a Szenátus Kormányműveleti Bizottságának elnökévé választották. Mivel a bizottság magába foglalta az Állandó Vizsgálati Bizottságot (SPS), McCarthy folytathatta a kormányban működő kommunisták vizsgálatát. (Amikor azonban vizsgálatát a hadseregre is kiterjesztette, ellenállásba ütközött. Koholt vádak alapján vizsgálatot indítottak ellene, azonkívül a vád egyik tanujával kapcsolatban homoszexualitással rágalmazták meg. A 36 napos, a televízión élőben közvetített vizsgálat után népszerűsége lehanyatlott.)

A magát „haladó konzervatívnak” valló Dwight D. Eisenhower elnök 1954-ben aláírta a Kommunistákat Felügyelő Törvényt, melynek célja elsősorban az volt, hogy gátat vessenek a kommunizmus terjesztésének a „frontszervezetekben”, mindenekelőtt a szakszervezetekben, másodsorban hogy ellenőrizni tudják a kommunista pártot, melyet „egy ellenséges, idegen hatalom ügynökségének” írt le, mely „a kormány megdöntésére irányuló összeesküvés eszköze”, mely folyamatos veszélyt jelent az Államok biztonságára. A törvény bűncselekménnyé tette a párt tagságát, és kimondta, hogy minden tagját 10 000 dollárig terjedő pénzbírsággal vagy öt évig terjedő szabadságvesztéssel szankcionálják. Ha ez mind nem lett volna elég, a pártot megfosztották a jogi testületek jogaitól, kiváltságaitól és mentességeitől. A kormányzat pedig a bírói testület kebelében létrehozott egy a kommunista behatolást vizsgáló testületet, mely már 1938-tól Amerika-ellenes Tevékenységek Bizottsága néven működött a Képviselőházon belül. Megjegyzendő, hogy a Yale egyetem jogi szakfolyóirata (Yale Law Journal) a törvényt „a belső kommunizmus elleni eddigi legközvetlenebb törvényes támadásként” dicsérte meg. Mivel az IWO a biztosítási szervezetek számára megtiltott politikai tevékenységet folytatott, a New York-i Állami Biztosítási Minisztérium utasítására a Nemzetközi Munkásrendet – „a tagok érdekében” – ugyanabban az évben felszámolták.

Eisenhower befejezte a Koreai Háborút, ügyelt a költségvetés egyensúlyára, és véget vetett a háborús ár- és bérkontrolnak. Folyatta a Roosevelt által elindított New Deal programot, és különleges figyelmet fordított az egészségügyre, az oktatásügyre és a jóléti kérdésekre. 1956-ban törvényt fogadtatott el az egész országot behálózó autópálya-rendszer kiépítésére. A Sztálin halála utáni új helyzetben elsőként kezdeményezte a fegyverkezés kölcsönös korlátozását, a kölcsönös ellenőrzést és a nukleáris energia békés felhasználását. (Amire a szovjetek a hidrogénbomba előállításával válaszoltak.)

A KIBONTAKOZÓ HAZAI ANARCHIZMUS AMERIKAI ELŐKÉPEI

UNIVERSITY OF CALIFORNIA, LOS ANGELES

• Szervezkedés
• A közállapotok 1962
• Stratégiaváltás

Szervezkedés

Mindennek ellenére a Kaliforniai Egyetem 1957-ben megindította a támadást az állam ellen. A diáktanács (ASUC) egyik tagja, Ralph Shaffer, szervezkedni kezdett. Az utolsó 10 évben szabadidejének jelentős részét a Kommunista és a Haladó Párt tagjaival töltötte, akik megismertették őt a Kommunista Kiáltvánnyal és más kommunista brosúrákkal, ő pedig átvette nézeteiket. Az általa vezetett csoport arra hivatkozott, hogy a diákközösségeken belüli kisebbségi megkülönböztetések ellen akarnak fellépni. Érdekes módon azonban mindjárt azt az ambiciózus célt tűzték maguk elé, hogy elteszik az útból a képviselőháznak a kommunista aktivitást akadályozó bizottságát.

Ehhez tudni kell, hogy a tantestület 750 tagja közvetlenül a fentebb ismertetett Levering Törvény kiadása után, tehát még 1950-ben tiltakozott a törvény ellen, és létrehozott egy bizottságot annak megsemmisítése érdekében. Az igazgatótanács — a törvény értelmében — elbocsátott 31 olyan tanárt, aki visszautasította az eskü aláírását. A háttérben tehát a törvény hatálya alá eső tanárok állhattak, akik most már tömegtámogatással — de a diákok „mögé bújva” — akarták folytatni támadásukat. Máskülönben érthetetlen, hogy miért éppen a kommunista aktivitást akadályozó képviselőházi bizottság állt a faji kisebbségek egyenjogúsításának útjában. Az általános nézet szerint ezzel kezdődtek meg az emberjogi zavargások az Államokban.

Egy akkori elbocsátott tanársegéd, Charles Muscatine így vall:

„Ez az egyetemi szabadság megsértése volt, melynek lényege, hogy egy szabad társadalomban a hallgatók és a tanárok bármit kinyilváníthatnak, és bármiben hihetnek, amiről azt érzik, hogy igaz. Mint fiatal tanársegéd, kitartottam amellett, hogy «ragaszkodjatok a muszklitokhoz», és úgy mondjátok meg, ahogy látjátok, és csak magatokra hallgassatok, és fejezzétek ki a dolgokat önmagatoknak. És éreztem, hogy nem igazán volna jogom tanítani őket, ha magam nem viselkednék ugyanúgy.”

Eszünkbe juthat Walt Whitman 1900-ban írott egyik sora: a „nagyszerű városok” ott vannak, „ahol a gyermekeket a kezdet kezdetétől arra tanítják, hogy legyenek önmaguk törvénye, és önmaguknak engedelmeskedjenek”. (A nagyolófejsze dalai) A történelmi hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy Muscatine-t az egyetem egy év múlva visszahelyezte.

„Csak magatokra hallgassatok”. „Csak önmaguknak engedelmeskedjetek”. Hát persze. Annál kellemesebbet senki sem tud elképzelni, mint azt, hogy azt csinál, amit akar. 1956 májusában az egyetem kétezer diákja hisztériázott a kampuszon 7 órán keresztül. Még a kivezényelt rendőrséggel is megütközött. De nem az etnikai integráció vagy a szólásszabadság miatt! Hanem azért, mert a szabályzat korlátozta a fiúk bejutását a leánykollégiumokba. Az „Óriási Bugyilázadás” során (mai értékben) több mint 92 ezer dollár kárt okoztak. (A civilizáció gyengeségét jelzi, hogy a fiatalokat nem késztette arra, hogy olyasmivel foglalkozzanak, ami képességeiket és energiájukat konstruktív irányba terelhette volna.)

A diákaktivisták 1958-ban egy újabb liberális csoportosulást hoztak létre az egyetemen Egy Aktív Diákközösségért (TASC), majd Slate („Pala) néven. Azzal a céllal, hogy kivívják a hallgatók jogát arra, hogy olyan országos kérdésekben is síkra tudjon állni, mint a szólásszabadság, a faji megkülönbözetés, a halálbüntetés, az állampolgári szabadságjogok, vagy a kommunista előadók meghívásának tilalma, vagy az, hogy tartalékos kiképzés legyen az egyetemen. Fáradhatatlanul támogatta a többi állampolgári jogi szervezet tiltakozásait és bojkottjait, ami valószínűleg a feladata is volt. Mindenekelőtt a Nem-Amerikai Tevékenységekkel Foglalkozó (HUC) szervezet felszámolását tűzte ki célul, és arra hivatkozott, hogy az a diákjogok érvényesülésének legnagyobb akadálya.

Amikor az egyetem – egyébként liberális – kancellárja, Clark Kerr, kidolgozta a diákszervezetek jogainak szabályozását, mely megtiltja, hogy politikai pártokként foglaljanak állást az egyetemen kívüli kérdésekben, a Slate minden erejével azon volt, hogy az egyetem ne korlátozhassa tevékenységüket sem politikai, sem ideológiai, sem morális tekintetben sem az intézmény falain belül, sem azokon kívül. Azt viszont nem voltak hajlandók belátni, hogy az országos ügyekben — akarva, nem akarva — az egyetemet képviselték. Menetközben az is kiderült, hogy a vezetőségben végzett diákok is voltak, akik a diákságot, mint olyant, „kifelé” már semmiképpen sem képviselhették. Az egyetem kénytelen volt kitiltani a Slate-et az intézményből. Csakhogy az már erősebb volt, és az egyetem a tilalmat visszavonta. A szervezet 1963-as nyári konferenciája már nyíltan bírálta a kancellár vezetését, és General Catalog című kiadványában elkezdte értékelni az egyetem tanszékeinek és oktatóinak munkáját…

Az „élcsapat” nyomulása eredményes volt: hasonló szervezetek jöttek létre Chicagótól Illinoisig, és Los Angelestől San Franciscóig. 1960-tól kezdve nyári konferenciákat tartottak, és egyetemi reformot követeltek. Amikor, 1984-ben, a csoport egy kis nosztalgiázás céljából újra összejött, megállapítást nyert, hogy a vezetőség majd’ mindegyik tagja aktív baloldali politikusként működött tovább. Az egyik a Los Angeles-i iskolai és a városi tanácsban, egy másik Kalifornia Állam Törvényhozó Testületében stb. És fejlődőképesek voltak. Az egykori vezetőség nőtagjai például egy „szekcióülésen” arról az „elviselhetetlen szexizmusról” számoltak be, amelyet „el kellett tűrniük” annak idején a szervezet férfitagjaitól…

Közállapotok 1962

Hogy tisztábban lássunk, nézzük meg ismét, milyen volt a jelzett időszakban az emberi és az állampolgári jogok helyzete az Államokban. A háború befejezése után Truman elnök egy sor olyan ember- és polgárjogi törvényt és végrehajtói utasítást írt alá, amely rendezte a szavazati és az alkalmazotti jogokat, tiltotta a faji megkülönböztetést a hadseregben, a köztisztviselői karban és a védelmi szállítók között. Eisenhower és elnök szintén támogatta a polgári jogok érvényesülését. 1960-ban aláírta a Polgárjogi Törvényt (Civil Rights Act of 1960), mely szabályozta a választási nyilvántartások törvényességének ellenőrzését, további biztosítékokról gondoskodott, hogy minden etnikum gyakorolhassa a törvényes választójogát, továbbá meghosszabbította a Polgárjogi Bizottság megbízatásának időtartamát. John F. Kennedy 1962-ben egy végrehajtói utasítást adott ki a lakástámogatások ügyében az etnikai egyenjogúsítás elősegítésére, 1961-ben egy másikat az alkalmazottak azonos bánásmódjáról, és létrehozta az Egyenlő Alkalmazási Lehetőségek Elnöki Bizottságát. Ugyanabban az évben aláírta a Nők Helyzetéről Szóló Elnöki Rendeletet (PCSW, E. O. 10980). Az 1963-as év mindennek ellenére állandó polgárjogi csatározással telt. Kennedy júniusban újból elkötelezte magát a polgárjogok mellett, és aláírta a nemek egyenlőségére támaszkodó Béregyenlőség Törvényt (Equal Pay Act of 1963). Mindezt azért írom le, mert ezen intézkedések rövid idő alatt biztosítottak az állampolgároknak vissza nem vonható szabadságot az élet minden területén.

A KIBONTAKOZÓ HAZAI ANARCHIZMUS AMERIKAI ELŐKÉPEI

A CHESTERI PRECEDENS

A Színesbőrűek Előre Jutása Országos Szövetsége (NAACP) 1942-ben Chesterben (is) hozzálátott az etnikai megkülönböztetés békés felszámolásához, és a Calvary Baptista Templom lelkészével egyetértésben minden ellenállás nélkül, fokozatosan deszegregálták a szállodákat, az éttermeket, a mozikat stb.. Az iskolák deszegregációja 1946-ban már nem ment olyan könnyen. Az 1954-es Topekai Oktatási Választmány határozata alapján az iskolaszék „körzeti iskolákat” hozott lére, melyek etnikai szempontból nyitottak voltak, de a 16 állami iskolából csak egy nem volt szegregált. Amikor beszámoltatták az iskolákat, az Iskolaszék rámutatott arra, hogy az iskolák azért szegregáltak, mert a feketék egy külön városrészben laknak, és gyermekeik iskolai elkülönülése csupán leképezi a területi szegregációt. A kérdés tehát úgy merült fel, hogy miért laknak a feketék „gettóban”. Erre sokféle magyarázat lehet. A baloldaliak sztereotip magyarázata, hogy a fehérek kiszorítják a feketéket. Arra viszont nem szoktak gondolni, hogy a feketék is jobban érzik magukat egymás között már azért is, mert azonos a temperamentumuk, több közös ügyük van, hasonlóképp látják a dolgokat, jobban megbíznak egymásban stb. A tanítás tehát a régi mederben folyt tovább.

Az SDS azonban tűrhetetlennek ítélte az állapotokat. 1963-ban Stanley Branche vezetésével létrehozta a Swarthmore Egyetemen a saját csoportját, és az ezért vagy azért elégedetlen szülőket is megnyerve, Branche létrehozta a Szabadságot Azonnal Bizottságot (CFFN). Branche tapasztalt aktivista volt, aki 1961-ben, Marylandben már részt vett a deszegregációs Cambridge Mozgalomban is. A Wikipedia részletesen ismerteti a folyamatot. A résztvevők megegyeztek abban, hogy az iskolai szegregáció ügyében harciasabban kell fellépni. Mivel kiderült, hogy a város településszerkezete miatt nem lehet a deszegregációt az iskolákon belül elérni, a gyermekek utaztatását kellett elintézni. Ép ésszel nem lehetett arra számítani, hogy a gyermekek és szüleik örömmel vállalkozzanak a napi kétszeri buszoztatásra amiatt, hogy a gyermekek a fehérekkel együtt tanuljanak, különösen úgy, hogy mindenki meg volt elégedve a helyzettel.

Mivel úgy látták, hogy a túlnyomóan feketék által látogatott Franklin általános iskolában a legrosszabb a helyzet, 1963. november 4-én 400 aktivista 3 napon át a saját testével akadályozta meg, hogy a gyermekek reggel bemenjenek az iskolába, és elérték arra a napra a tanítási szünet elrendelését. Közben a CFFN és a Színesbőrűek Előre Jutása Országos Szövetségének (NAACP) emberei tárgyalásokba kezdtek a polgármesterrel és az Oktatási Választmánnyal. Az agresszív demonstráció közben folytatódott, és a rendőrség kénytelen volt letartóztatni 83 tüntetőt. Pennsylvania 50 katonát küldött a 77 fős chesteri rendőrség kisegítésére. A tárgyalás során a felek megállapodtak 173 diák áthelyezésében, az osztályok létszámának csökkentésében, bizonyos helyiségeknek osztályteremként való megszüntetésében és a WC állapotának javításában. Másnap újra több száz tüntető volt az iskola bejáratai előtt.

A CFFN néhány hónapra visszavonult, hogy tökéletesítse stratégiáját. Úgy döntöttek, hogy az egész városra és több olyan népjóléti kérdésre is kiterjesztik aktivitásukat, melyek a szegregációval kapcsolatosak. 1964-ben már Chester összes iskoláját bojkottálták, aminek eredményeként a többségükben fekete iskolákban 55%-ra ugrott a hiányzás. A nyomás fokozása érdekében konferenciát rendeztek „Szabadságot Azonnal!” jelszóval, melyre nyolc államból hívtak össze aktivistákat; köztük híres polgárjogi harcosokat, hogy morálisan támogassák a tüntetéseket, és a szervezet – 200 tüntető fenyegető támogatásával – követeléseket terjesztett a polgármester elé. Később 300 aktivista tüntetett a belvárosban, másnap pedig blokád alá vették a város forgalmát. A rendőrség mindegyiküket letartóztatta. Az aktivisták erre fotókat tettek közszemlére, amelyek azt demonstrálták, hogy milyen „brutálisan” bánt a rendőrség a „békés” tüntetőkkel, miközben a CFFN képviselője „masszív” polgári engedetlenségre hívta fel a lakosokat.

A CFFN képviselője később 350 tüntetőt vitt a rendőrkapitányság elé. A polgármester másnap közzétette a rendőrség 10 pontos „A társadalmi béke megőrzését” célul kitűző nyilatkozatát, mely a törvényes rend megőrzésére hívott fel. Hogy a rendőrség ne tűnjön fel a Gonosz Hatóság megtestesülésének, a polgármester a tűzoltókat és a szemétszállítókat kérte fel a rend fenntartásához. De azért igénybe vette a 77 chesteri rendőr kisegítésére az állam 50 katonáját is. A CFFN, az NAACP és a Chesteri Iskolaszék összeült, hogy megvitassa a tüntetőkkel szembeni vádakat, az NAACP képviselője pedig bemutatta a szervezet saját 10 pontos követelését az Iskolaszéknek a diákok más városrészekbe szállítására, a tanárok áthelyezésére és a feketék felügyeleti beosztásokba való felvételére. Az ilyen intézkedések csak arra jók, hogy a kedvezményezettben túlzott magabiztosságot, a másik félben pedig szorongást keltsen, és hogy mindkettőben elültesse a bizalmatlanságot.

Megállapodás híján az Iskolaszék – az erőszakos cselekmények megelőzése céljából – határozatlan időre bezárta az összes állami iskolát, és kérte a Bíróságot, hogy tiltsa meg az aktivistáknak az állami iskolák ingatlanán vagy közelében történő tiltakozást, hogy újra lehessen nyitni az iskolákat. A Bíróság eleget is tett kérésüknek. Az iskolabezárás éjszakáján 300 aktivista támadt rá 40 rendőrre, mire azok megverték az aktivistákat, akik addig az egészet egy jó bulinak fogták fel. De a provokátorok nem hagyták magukat: a „rendőrségi brutalitás” ellen tiltakozva élőláncot alkotva ismét leblokkolták a belváros forgalmát. Az efféle cselekmények kockázattal járnak, mivel igen sok, a vitában közvetlenül nem érdekelt embert bosszantanak fel, de ha a kezdeményezőnek jobb a sajtója, mint az áldozatnak, extraprofitot nyerhet a vállalkozáson.

Chester „fehér” lakosainak egy része válaszként létrehozta a Chesteri Szülők Egyesületét, mely azt akarta elérni, hogy a környékbeli iskolák régi irányelvei maradjanak érvényben, azaz minden maradjon a régiben. Pennsylvania kormányzója felkérte a CFFN képviselőjét, hogy engedelmeskedjék a bíróság által elrendelt moratóriumnak, majd létrehozta a Pennsylvaniai Emberi Kapcsolatok Bizottságot, hogy végre törvényes keretek között lehessen képet kapni az iskolai szegregációról. Egyúttal több mint 600 rendbontót tartóztattak le a két hónapon át tartó polgárjogi gyűlések, felvonulások, blokádok, bojkottok és „leülések” között.

A jogvédők nyomása ebben az időben már olyan nagy volt, hogy a mérleg az ő javukra billent. A bizottság megállapította, hogy az iskolák „jogellenes diszkriminációs gyakorlatot folytattak”, és arra kötelezte a várost, dolgozzon ki deszegregációs tervet 6, túlnyomórészt afroamerikai iskola számára. A város fellebbezett a döntés ellen. A fehér szülők sem akarták feladni a maguk kulturális hagyományait. Egyrészt mert az övék volt, a része volt identitásuknak, másrészt mert értékesebbnek ítélték az éppen felzárkózók kultúrájánál. E kérdésekben azonban az ultraliberálisok intoleráns állásponton vannak.

A városvezetés nem tudott kitérni: megalapította a ’Csodálatos Chester’ Mozgalom (GCM) ernyőszervezetet a város „fejlesztése” érdekében. Amikor Lyndon B. Johnson elnök megindította a szegénység elleni offenzívát, a GCM-en keresztül szövetségi pénzek kezdtek ömleni a városhoz. A közösségi felhatalmazás nélküli szervezet behatolása is megtörtént: a Fejlesztő Bizottságban már ott ült a CFFN alapítója, Stanley Branche is. A Pennsylvaniai Nemzetközösségi Bíróság határozata szerint a Pennsylvaniai Emberi Kapcsolatok Bizottsága az iskolák integrációra kényszerítésével túllépte hatáskörét. Ez jó hír volt, a CFFN, az NAACP és a CORE azonban újabb demonstrációkat jelentett be. A CFFN is újabb iskolai bojkottal próbálkozott, de a diákok érdektelenséget mutattak. Egy évvel később, 1967 szeptemberében, újabb fordulat állt be. A Pennsylvaniai Legfelsőbb Bíróság elismerte a Pennsylvaniai Emberi Kapcsolatok Bizottság hatáskörét a szegregáció tekintetében, aminek következtében a Chesteri Iskolaszék megszavazta a szegregáció „felszámolását vagy csökkentését”. Ez akár jó hír is lehetne, de máshol ugyanezek az emberek soha, senkinek, még a hatóság irányítását vagy beleszólását sem tűrték el. A letartóztatott tüntetők elleni vádakat 1971-ben ejtették el.

A későbbiekben az NAACP az egyes ügyekben folytatott harcot ki akarta egészíteni a kormányzat „egészpályás letámadásával”. Ehhez „minden” csoporttal szövetkezni akartak, kivéve az antikommunistákkal, mondván, hogy az antikommunizmus „korlátozza a demokráciát”. A szervezet még 1962-ben megfigyelői státusszal rendelkező tagja lett a Szocialista Fiatalok Nemzetközi Uniójának (IUSY), a következő évben pedig csatlakozott a Fiatal Felnőttek Tanácsához (YAC), mely a Fiatalok Világszövetségének volt tagja. A Szovjetunió elítélését „a paranoia orvosi esetének” tartották.

A SLID 1960 elején még radikálisabb irányt vett, és nevét a Diákok a Demokratikus Társadalomért (Students for a Democratic Society, SDS) névre változtatta. Mint írták: a munkásmozgalomnak aktívabbnak kell lennie, „támogatnia kell a részvételi demokráciát, továbbá a formális hivatalok iránti ellenszenvet, melyek potenciálisan antidemokratikusak és elszámoltathatatlanok, és hiba volna egyértelműen kizárni a kommunistákat az Új Baloldal elképzeléseiből”. 1965-ben megszakította kapcsolatát a LID-del, és 1969-ben be is fejezte országos tevékenységét, amikor az országos munkát a maoista csoportok vették a kezükbe, melyek egy része politikai terrorizmusra adta a fejét.

Az SDS első kongresszusán már probléma volt, hogy a szervezet – szemben az őket szponzoráló LID-del – nem volt hajlandó elítélni a kommunizmust, 1965-ben pedig szakadáshoz vezetett, hogy a jobboldallal szembeni ellenállást fontosabbnak tartották, mint a sztálinista kommunizmussal való szakítást. Az Erőszakmentes Hallgatói Koordináló Bizottság (SNCC) Az 1962/63-a tanév folyamán tevékenységének súlypontját a polgárjogi harcra helyezte. A képviselői demokrácia helyett a részvételi demokrácia általánossá tételéért szálltak síkra, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy ellenállás nélkül meg tudják ragadni a hatalmat a többség akarata ellenében is. (Mentségükre legyen mondva, saját szervezetüket is így működtették.)

A KIBONTAKOZÓ HAZAI ANARCHIZMUS AMERIKAI ELŐKÉPEI

A KALIFORNIAI EGYETEM FORRADALMA

• Közállapotok 1964
• Harc az emberi jogokért
• Harc a „szólásszabadságért”
• A kommunista harcmodor
• Az eredmények és a következmények
• A „pénzgyüjtés” című tömegdráma
• A végső mérleg

Közállapotok 1964

Az 1963-ban hivatalba lépő Lyndon B. Johnson elnök azonnal adócsökkentést kezdeményezett, amit a szenátus még ugyanabban az évben el is fogadott. Szó szerint hadat üzent a szegénységnek, melynek megvalósítására a következő évben aláírta a Gazdasági Lehetőségek nevű törvényt (Economic Opportunity Act of 1964), mely — a szegénység megszüntetésén túl — célul tűzte ki az oktatás hatékonyságának növelését, a szegények, a munkanélküliek és az idősek anyagi és egészségügyi biztonságát szolgáló „szociális háló” befoltozását. Meghirdette a „Nagyszerű Társadalom” vízióját, melynek keretében programokat készíttetett az egészségügy javítására és az elektronikus média hatókörének kiterjesztésére. 1963. június 19-én pedig benyújtotta a javaslatot a Polgárjogi Törvényre, melyet a kongresszus Kennedy meggyilkolása után, 1964. július 2-án, Lyndon Johnson elnöksége alatt, el is fogadott. A Civil Rights Act of 1964 — a szavazati jogot is beleértve — mindenféle kisebbség megkülönböztetését megtiltotta a munkahelyeken, az iskolákban és a közintézményekben. És mivel a legnehezebb feladat az egykori ültetvényesek legyőzése volt, a szavazás után az elnök megjegyezte: „Azt hiszem, hosszú időre megnyertük a Delet a demokrata pártnak”.

Harc az emberi jogokért

Mindhiába. A. Philip Randolph szocialista politikus, – egyben az Afroamerikai Szakszervezeti Egyesület vezetője és polgárjogi aktivista – és Bayard Rustin szocialista polgárjogi aktivista nem mondott le az 1962-ben eltervezett második emberjogi tiltakozó menetről, jóllehet a Kennedy-kormányzat figyelmeztette őket, hogy kedvezőtlen hatást gyakorolna a törvényjavaslat elfogadására, – ami be is következett. Csakhogy amíg az eredeti terv szerint csak a feketék vonultak volna, 1964 augusztusában az összes jelentős polgárjogi és liberális szervezet részt vett benne. És addig, amíg a felszólalók többsége elismerőleg nyilatkozott a kormányzat polgárjogi törvénykezésével kapcsolatos erőfeszítéseiről, Malcolm X (alias el-Hajj Malik el-Shabazz) a kormányt az ENSZ elé akarta citáltatni a feketék ellen elkövetett jogsértések vádjával. A Hallgatók Erőszakmentes Koordináló Bizottságának (SNCC) elnöke pedig, John Lewis, szemrehányást tett a kormányzatnak a „folyamatos támadás alatt álló déli feketék és jogvédő munkások védelmének elhanyagolása miatt”.

Harc a „szólásszabadságért”

Lássuk most a Szólásszabadság Mozgalom születését, melyet a polgári engedetlenség jegyében folytatott első tömegakciónak tekintenek egy amerikai egyetem kampuszán. 1964 őszén 20, a Kaliforniai Egyetemen (UCLA) kívüli ifjúsági politikai szervezethez tartozó egyetemi hallgatócsoport („klub”) – vagy inkább azok valamelyikének országos szervezete, vagy valamely mindannyiuk felett álló kommunista szervezet, az SDS vagy a CRM – úgy döntött, hogy nem vesztegeti az időt, és már tanévnyitáskor megindítja a forradalmi harcot az egyetemnek az országos forradalmi folyamatba való bevonására és egy Szólásszabadság Mozgalom megindítására. Fontos tudatosítani, hogy az UCLA hallgatói mindig szabadon kifejthették véleményüket mind az egyetemen, mind az egyetem falain kívül, és az egyetem vezetése a későbbi forradalmi fejlemények során sem marasztalt el emiatt sem szóban, sem írásban senkit.

Ezek polgárjogi és háborúellenes, szocialista és radikális csoportok voltak, de (Hal Draper szerint) 3 republikánus, valamint 1-1 „vallásos és jobboldali csoport” is volt köztük. A Young Democrats of America (YDA) 1932-ben jött létre a Demokrata Párt ifjúsági tagozataként. Az SNCC Barátai annak az országos Hallgatói Erőszakmentes Koordináló Bizottságnak (SNCC) a fiókszervezete volt, mely 1960 áprilisában, Észak-Karolinában és Tennessee államban jött létre a Polgárjogi Mozgalom (CRM) egyik „közvetlen akciójának” (direct action) végrehajtása során. Voltak köztük olyanok is, akik tagjai voltak az 1961-ben létrehozott Szabadságlovasok (FR), szervezetnek, mely polgárjogi aktivistáit buszokon utaztatta a déli államokba, hogy ott a Legfelső Bíróság 1946-ban és 1960-ban hozott szegregációellenes ítéleteit törvényes felhatalmazás nélkül „behajtassák”.

A szervezetet a CORE, majd az SNCC tartotta fenn. Az országos és helyi törvényeket megszegő tevékenységük mindenhol erőszakos reakciókat váltott ki, és ott, ahol felléptek, tovább növelte a szegregációs törekvéseket. Az országos és a déli helyi rendőrkapitányságok törvénytelennek minősítették akcióikat, és a tagjaikat letartózatta. A rendezvényen részt vett az afroamerikai pogárjogi Faji Egyenlőség Szervezet (CORE) is, táblával is jelezve jelenlétét.

A résztvevők visszaemlékezései nem szívesen tárják fel, de mi szögezzük le: az forradalmárok az egyetemen kívülről jöttek, és közvetlen céljuk az volt, hogy megalapítják az egyetemen a Szólásszabadság Mozgalmat (FSM); a távolabbi pedig, hogy az egyetem hallgatóit aktivistaként mozgatják különféle országos ügyekben és egyetemen kívüli helyszíneken. (Úgy, ahogyan azt az SDS és a Swarthmore Egyetem hallgatóival kapcsolatban láttuk.) A visszaemlékezések igyekeznek azt a látszatot kelteni, mintha a forradalom spontán esemény lett volna, mely „lentről”, az UCLA hallgatóitól és politikai klubjaiktól, illetve azok szövetségétől indult volna ki.

Az FSM egykori vezetője, Sol Stern, néhány évvel ezelőtt kendőzetlenül elmondta, hogy az Egyesült Államokat rasszistának és imperialistának tartották, és ezért az egyetemi Hűségeskü intézményének megtámadása után arra vették az irányt, hogy feloldják a kommunistákat sújtó tiltás alól Charles Wright Millst, az egyetem egyik baloldali oktatóját, aki 1960-ban Fidel Castrónál járt, és vele interjút készített. Másfelől Castro – saját bevallása szerint – olvasta és igen nagyra becsülte Mills A hatalmi elit című könyvét. További céljuk volt — így Stern —, hogy a kubai forradalom támogatásával meggyengítik a nemzetközi hidegháborús megállapodást. A szervezet — a polgári jogok támogatása mellett — tiltakozott a vietnami háború ellen is.

De mivel a háborúhoz három dolog kell: „pénz, pénz és pénz”, az UF of clubs – vagy megbízói – első lépésként elhatározták, hogy pénzt fognak gyűjteni, mégpedig az egyetemi diákoktól, éspedig az egyetemen. Tudták, hogy három vonatkozásban is tilosban járnak, de ez a legkevésbé sem zavarta őket. Egyrészt a hatályos törvény szerint politikai pártoknak oktatási intézményekben csak a demokrata és a republikánus párt klubjai gyűjthettek. Másrészt – az egyetemi szabályzat értelmében – a diákoknak az egyetemen tilos volt politikai célokat támogatniuk és tagokat toborozniuk. Harmadrészt az egyetemistákat a Hűségeskü is kötötte a karokhoz. Mivel a diákaktivisták tájékozató táblákat állítottak el az egyetemen, és adományokat gyűjtöttek a Polgárjogi Mozgalom (CRM) részére, Towle dékán szeptember 14-én bejelentette, hogy a későbbiekben szigorúan be fogják tartatni azon egyetemi rendeleteket, amelyek tiltják a diákszervezetek számára politikai célok vagy jelöltek támogatását, tagok felvételét és a pénzgyűjtést. A feladatot olyan diákok végezték, akik korábban Mississippi államban a CRM alapításához is gyűjtöttek adományokat a Szabadság-Nyár (Freedom Summer) nevű rendezvény során.

A mozgalom egyik vezetője, Jack Weinberg, 40 évvel később, a mozgalom igazának tudatában, nyíltan vázolta a helyzetet:

„A hallgatóknak egyik napról a másikra megtiltották, hogy leülhessenek egy asztalhoz, és pénzt gyűjtsenek. És ami a legfontosabb, ha az egyetemen tartózkodó hallgatók olyan tevékenységet támogattak, amely aztán az egyetemen kívül polgári engedetlenséghez vezetett, automatikusan kizárták őket”.

Miután Towle dékán 14-én bejelentette a vonatkozó rendeleteket, 17-én az összes hallgatói szervezet kifejezte tiltakozását, és létrehozta a United Front klubjainak szervezetét (UF), és benyújtotta a dékánnak a követelését. A dékán 21-én világossá tette számukra, melyek a politikai akciók, amelyekre a tiltás vonatkozik. 27-én a UF válaszul egész éjszaka virrasztást tartott az egyetem adminisztrációs épülete, a Sproul Hall lépcsőin. 28-án Strong kancellár megerősítette az egyetem álláspontját.

A kommunista harcmodor

Ami a CRM-et illeti, éppen ebben az időben váltott a „klasszikus” békés felvonulásból a „közvetlen cselekvés” (direct action) taktikára. Ennek lényege a tömeges mozgósítás és a magát „erőszakmentesnek” mondó nyomulás; elemei pedig egy megbeszélt nyilvános területre, intézménybe való tömeges behatolás (be-in), a vonulás (march) és a sorban állás (line-up), a „leülés” (sit-down, sit-in) és a szolidaritási lánc (élő lánc, human chain), valamint a bojkott. Leleplező körülmény, hogy a kifejezést az egyik legádázabb olasz terroristától, Luigi Galleanitól vették át, aki azt a bombázásokra és a merényletekre alkalmazta. Ezek mintájára találták ki a teach-in technikáját, mely a tiltakozás jegyében előadások és beszédek megszakítatlan folyamát jelentette meghívott vendégek részvételével, de csak ha saját álláspontjukat képviselőket voltak hajlandók meghallgatni. Az új taktikák megérnek néhány gondolatot.

Mondják, hogy az 1964-es Polgárjogi és az 1965-ös Szavazójogi Törvényt a sit-in-nel sikerült kicsikarni. Látható azonban az is, hogy a méltányos jövedelmekért és az elviselhető munkakörülményekért folyó harc mellett megindult a küzdelem a – tetszés szerinti tartalommal megtölthető – „szabadságjogokért” is. Főként a polgári jólétben felnevelkedett és anyagi biztonságban élő fiatalokról van szó, akik – akár az elkényeztetett gyermek – elvileg bármilyen, a legcsekélyebb korlátozás vagy büntetés miatt is hajlandók harcba indulni, hogy szó szerint azt csinálhassák, ami nekik tetszik. A háttérben működő, tapasztaltabb vezetőik általában véve kétféle harcba vezették őket: egyrészt az újabb és újabb szabadságjogok kijelöléséhez, megnevezéséhez, propagálásához és törvénybefoglalásához, másrészt a már törvénybefoglalt jogok érvényesülésének lokális ellenőrzéséhez és kikényszerítéséhez. Az előbbi vonatkozásban a jogalkotást , az utóbbiban a jogszabályok behajtását kényszerítik ki, és nem riadnak vissza a fenyegetéstől, a zsarolástól és az önkényes büntetéstől sem.

Az új harcmodort az jellemzi, hogy ezek a forradalmi ifjusági csoportok – a marxizmus konkfliktuselméletét átvéve vagy folytatva – eleve abból indulnak ki, hogy a Hatalommal nem lehet megegyezni. Mint mondják, nem hagyják magukat „lekenyerezni”. Az sem hatja meg őket, hogy a Hatalom a parlamentáris népképviselet talaján áll. Saját magatartásukat viszont „erőszakmentesnek” mondják, – amit közülük sokan maguk is elhisznek –, kihasználva azt a sajnálatos körülményt, hogy az emberek „erőszakon” csak a sebesülésekkel és halállal járó magatartást értik. Egészen nyilvánvaló ez például az útelzárások esetében. Mivel ezeket értelmiségiek dolgozták ki, se szeri, se száma azon szavaknak, kifejezéseknek, amelyek főjelentéseit és mellékjelkentéseit összemosva fogadtatják el az erőszakot. Ilyen maga a „polgári engedetlenség”, mely természetesen törvényszegést jelent, de úgy, hogy magába foglalja, involválja az azt megelőző és kiváltó feltételezett erőszakot.

A fenti megfontolásból fakad, hogy miközben visszaélnek a polgári állam bünető intézményeinek és fegyveres testületeinek liberalalizmusával, ravaszul az áldozat szerepébe helyezkednek, amivel a kívülállóknak azt sugallják, hogy a Hatalom és annak összes képviselője igazságtalan és méltánytalan, felépése intoleráls és brutális, tehát meg kell fosztani őket a hatalmuktól. Ebben a perspektívában még a jogokat adó törvények is gyűlöletessé válnak pusztán azért, mert valamit korlátoznak vagy megtiltanak. Nagy létszámukkal és elsöprő, a támadó csimpánzhordákra emlékeztetö, feltartóztathatatlan fellépésükkel azonnal sakk-matt helyzetet hoznak létre, és ha vannak előzetes tárgyalások, teljesen formálisnak bizonyulnak, mert az „egységes” fellépés erejétől megrészegülve semmilyen engedményt nem adnak. Agresszív fellépésükkel és hangosságukkal a magától értetődően erősebb többség illúzióját keltik, miáltal a kívülállók számára a követelmények megalapozottságát és – azok számára, akik sohasem próbáltak egy társadalom teljes egészében és arányaiban gondolkozni – a többség akaratának megnyilvánulását, tehát az akciók legitimitásának illúzióját keltik. Ez tükröződött korábban, a múlt század elején az aktivisták, a dadaisták és a futuristák művészetében, így Majakovszkij költészetében („faltörő kos a nyelv”). A Kaliforniai Egyetem sziciológia professzora, Seymour M. Lipset és politológia professzora, Paul Seabury a berkeley-i diáklázadás dinamikáját végigkövetve meg is fogalmazta, hogy „a szélsőségesek tudatosan használták az illegális taktikákat, hogy aláássák a hitet a demokratikus rendszerben”.

A direkt akció taktikája – ha jól csinálják – a hatóságokat csapdába csalja. Legbeváltabb módszere egy az állam vagy egy önkormányzat felügyelete alatt álló intézmény vagy terület elfoglalása. Hiszen a felületesen gondolkodó ember számára egy területre vagy objektumba engedély nélkül való besétálás, majd ott-tartózkodás pusztán formai és ideiglenes dolognak tűnik fel, mely semmilyen károkozással vagy következményekkel nem jár. Valójában azonban – időtlen idők óta – a győzelem, illetve a vereség szinonímája, és ezért az agresszió egyik legerőteljesebb megnyilvánulásának számított. Ez adott alkalmat a zászlók kitűzésére, és a régebbi időkben ezért védték és támadták a határokat fegyveresen.

A furfangos harcmodor következő csapdája, hogy egy engedelmeskedni nem akaró embertömeggel szemben nem lehet erőszak alkalmazása nélkül fellépni, még akkor sem, ha fegyvertelen. A hatóság tehát akkor is veszít, ha nem lép, és akkor is, ha lép. A végső számvetésben a kevesek önzése diadalmaskodik a többség és a törvényeség felett, és ezen alapul a fegyverhasználat (és fegyver) nélküli tömeges bevándorlás taktikája is. Akkor azonban, amikor „lehull a lepel”, a fegyvertelenül elfoglalt területekből fegyveresen őrzött no-go zónák lesznek. Ráadásul az anarchisták vagy hősként, vagy mártírként kerülnek ki a konfliktusokból, – még önmaguk számára is –, akár van sebesült vagy halott, akár nincs.

A sit-down vagy sit-in taktikai fegyvere annyira megszokottá vált, hogy amikor egy csoport éppen nem akar területet foglalni, de valamelyik tagja – a rendőrség jelenlétében – megfeledkezik magáról, és le akar ülni, a többiek rászólnak, hogy maradjon állva, mert a rendőrök félreértik. A hadicsel egy másik változata a die-in, mely azt jelenti, hogy a provokátor azt tetteti, hogy halott. A hatás vagy az egyérteműség kedvéért olykor valamilyen feliratos molinót vagy zászlót is terít magára. A performansz ripacsai a vért utánzó folyadékokat vagy „véráztatta” kötéseket használnak, sőt agonizálást mímelnek. Előfordul, hogy krétával körberajzolták egymást, mint a gyilkossági nyomozók az áldozatot. Olykor egyikük szónokol, a többi pedig kiterülve fekszik a földön. Egy megint másik szípadias fogás, hogy hasra fekszenek, és kezeiket a tarkójukra teszik, ami azt a képzetet keltik, hogy agresszoraik – például rendőrők – lőfegyvrt fogtak rájuk. Több ifjusági mozgalom is élt vele. Így az emberi- és állatjogvédők, a háborúellenesek és a fegyverkorlátozók, vagy a környezetvédelmisek. (2018-ban pl. az Extention Rebellion szervezet Cambridge belvárosában.)

Az egészséges fiatalokat energiafelesleg, kalandvágy, fokozott társaságkedvelés jellemzi, melyet ösztönszerűleg ki akarnak élni. Ezt használják ki nemcsak a sportegyesületek, hanem az ultraliberális ifjúsági szervezetek is. Valamelyes ismeretekkel már rendelkeznek, és rajonganak a hagyományos morális értékek iránt (szabadság és tolerancia, empátia és szolidaritás stb.). De még csak az útkeresés fázisában vannak, és tapasztalat híján bármiről könnyedén meg lehet győzni őket. Vágynak a feszültségekre, és forradalmi akcióikat arra használták fel, hogy szabályozott – és látszólag törvényes – keretek között élhessék ki velük született agressziójukat. Csakhogy a régi felfogás szerint értelmezett erőszakmentességet sem sikerült mindig és mindenhol biztosítani. (Például amikor az emberjogi aktivisták Alabamában önbíráskodással akarták kikényszeríteni a Polgárjogi Törvény betartását, gyújtóbombát is használtak, és úgy kellett kimenteni egy autóbuszból az embereket. Annistonban, Birmingham-ben és Montgomeryben a felháborodott fehér lakosság már várta és alaposan megverte őket. Amikor a rendőrség letartóztatta őket, nem ismerték el letartóztatásuk jogosságát, és megtagadták a kirótt bírságok kifizetését.)

Az eredmények és a következmények

Ezekkel a „filantróp” akciókkal sok esetben sikerült a kormányzatokat rávenni az emberi sőt állati jogok törvénybefoglalására, normává emelésére. Igen sok esetben azonban – akár akarták a résztvevők, akár nem – az afrikai etnikai polgárháborúkhoz hasonló állapotokhoz vezettek. A Színesbőrűek Előre Jutása Országos Szövetsége (NAACP) szervezet Mississippi vidéki igazgatója, Charles Evers 1964. februárjában kijelentette, hogy „az erőszakmentesség Mississippiben nem fog működni. Elhatároztuk, hogy ha egy fehér ember lő egy négerre, mi visszalövünk”. A „leülések” elfojtása márciusban, Jacksonville-ben, zavargást váltott ki, melyben a fekete fiatalok Molotov-koktélokat dobáltak a rendőrségre. Malcolm X e szavakkal vázolta az új stratégiát:

„Ebben a hónapban Molotov-koktélok, a következő hónapban kézigránátok lesznek, és a rákövetkező hónapban valami más. Titkos választások lesznek, vagy golyók. (It’l be ballots, or it’ll be bullets.)”

Az USA államai jelenleg ebben a lázas állapotban vannak. Egy csoport igazát és jogosultságát bármilyen ügyben az dönti el, hogy mekkora és mennyire elszánt tömeget tud maga mögé állítani. Magyarán: úton vannak afelé, hogy az „ököljog” váljon a legfőbb jogforrássá.

A „pénzgyüjtés” című tömegdráma

Térjünk vissza történetünkhöz. Miután Towle dékán (1964. szeptember 14-én) bejelentette, hogy az egyetem szigorúan be fogja tartatni a diákszervezetek politikai céljainak vagy jelöltjeinek támogatását, a tagok felvételét és a pénzgyűjtést tiltó rendeleteket, 17-én az összes hallgatói szervezet kifejezte tiltakozását, és létrehozta az Egyesült Frontot (UF), és benyújtotta a dékánnak a követelését. A dékán 21-én tisztázta számukra, hogy melyek azok a politikai akciók, amelyekre a tiltás vonatkozik. Válaszul az UF 27-én egész éjszaka „virrasztott” (éjszakai sit-in) az egyetem adminisztrációs épülete, a Sproul Hall lépcsőin. 28-án Strong kancellár megerősítette az egyetem álláspontját.

Szeptember utolsó hetében egy marxista politikatörténész és szocialista aktivista, Hal Draper (alias Harold Dubinsky), a Független Szocialista Klubban (ISC) előadást tartott, melyen a formálódó Szólásszabadság Mozgalom több leendő aktivistája is jelen volt. 30-án reggel, 10 óra után, 8 diák – minha a világ legtermészetesebb dolga volna – felállított egy-egy asztalt a Sproul Hall bevásárlóközpont lépcsőjének aljába, és hozzáfogott a pénzgyűjtéshez. Az asztaloknál a Hallgatói Erőszakmentes Koordináló Bizottság (SNCC) emberei ültek. Az asztaloknál a szervezetnek az UCLA-hoz tartozó diákjai voltak. Válaszul az egyetem vezetősége felfüggesztette őket.

Délben a dékáni hivatal egy képviselője odament 5 asztalhoz, és felszólította az SNCC embereit a távozásra. Azok azonban nem mozdultak, behívta őket 3 órára Dean Williamshez a Sproul Hallba. Meg is érkeztek, de a dékán lemondta nem fogadta őket. 16-3 óráig 700 diák ült a hallban. Háromnegyed 12-kor Williams bejelentette az 8 hallgató határozatlan idejű felfüggesztését. 5-öt az asztaloktól, 3-at pedig a sit-in vezetése miatt.

Másnap, október 1-jén, egy hallgató felkérte Drapert, tartson beszédet „egy szólásszabadság-tömeggyűlésen, melyet a klubok Egyesült Frontja szervez”. Már osztogattak is háromféle röplapot, melyeken a felfüggesztés feloldását, a szabályszegőkkel szembeni egyenlő bánásmódot és az új szabályozás visszavonását követelték. A provokációs szándék nyilvánvaló volt. Illetve a diákok így jelezték, hogy nemcsak a gyűjtés, hanem a „kontextus” is fontos, és nem tűrik, hogy az egyetem provokálja őket.

Negyed 12-kor a demonstráció ellen tüntetők kisebb csoportjai kezdtek gyülekezni a bevásárlóközpont körül; körülbelül 2500 fős tömeg verődött össze. A szemtanuk szerint a csődület kiabáló, szitkozódó, éneklő- és tojásdobáló versennyé fajult. A szakállas, szandálos, hosszú hajú tüntetők a CRM himnuszát (We Shall Overcome) énekelték, a tüntetés ellen demonstrálók pedig „Miki egereknek” titulálták őket. Vezetőjük egy táblát is tartott a kezében: „Ez a tüntetés NEM reprezentálja a Berkeley diákok TÖBBSÉGÉT”.

Háromnegyed 12-kor megjelent a két dékán, George S. Murphy és Peter Van Houten, és felszólította az asztaloknál ülő diákokat, hogy vigyék vissza az asztalt oda, ahonnan elhozták, de nem engedelmeskedtek. Most a két dékán és Merrill F. Chandler egyetemi rendőrhadnagy odalépett a legnagyobb asztalhoz, melynél egy Faji Egyenlőség Szervezet (CORE) feliratú tábla volt felállítva, és amelynél egy Jack Weinberg nevű fiatalember ült. Amikor a hadnagy felszólította Weinberget, hogy igazolja magát, különben letartóztatja, Weinberg nem engedelmeskedett, viszont megragadta az alkalmat, és rövid beszédet intézett az egyre növekvő tömegnek. Egyesek szerint 3 ezer hallgató lehetett jelen.

Mondanivalójának lényege az volt, hogy az egyetem nem embereket képez, hanem termékeket, melyeket, ha eltérnek a normától, „meg akar pucolni”. Emiatt viszont a diákok fellázadnak. Gondolatát Draper „független” szocialistáknál megtartott előadásából vette, melyen ő is jelen volt. Elgondolkoztató, hogy a megelőző két hét folyamán az egyetem lapja, a Daily Californian is hasonló tartalmú leveleket közölt. Hordószónoklatát, – melyben végig a diákok nevében beszélt –, Weinberg arra futtatta ki, hogy „társadalmi változásokat” akarnak.

„Úgy érezzük, – mindta –, hogy nekünk, először is mint embereknek, és másodszor mint hallgatóknak, állást kell foglalnunk minden létfontosságú kérdésben, amellyel ennek a nemzetnek szembesülnie kell; különös tekintettel a megkülönböztetés, a szegregáció, a szegénység és a munkanélküliség létfontosságú kérdéseire azoknak, akik nem kapják meg az illendő szüneteket, amelyeket magánemberként megérdemelnek.”

Fontos megjegyeznünk, hogy Weinberg egy szót sem ejtett a szólásszabadságról. A rendőrök közölték vele, hogy szabálysértés miatt letartóztatják, ő pedig azonnal sántítani kezdett. Néhányan azonnal rázendítettek: „Engedjék szabadon! Engedjék szabadon!” Mások tüstént az asztal és a rendőrautó közé ültek, hogy fizikailag akadályozzák a műveletet. Visszaemlékezésében H. Draper elárulja, hogy a közelben állók közül sokan gyakorlottak voltak ezekben a dolgokban, mert „tapasztalt polgárjogi aktivisták” voltak. A rendőrök nagy üggyel-bajjal összekötözték Weinberget és bedugták a rendőrautóba. Ismét felhangzott a kórus: „Vigyen mindnyájunkat! Vigyen mindnyájunkat!” A rendőrök azonban – mivel az „együttérző” tömeg körülvette a rendőrautót –, úgy döntöttek, hogy nem feszítik tovább a húrt, és a helyszínen maradnak. Éjjel 2 órától reggel 9 óráig 250 diák alkalmazta a „sit-in virrasztás” taktikáját Dean irodája előtt, hogy tisztázzák a 8 felfüggesztett diák sorsát.

Weinberg, a 24 éves mártír, egy évvel korábban már megszakította tanulmányait. Úgy mondta, „megunta a matematikát”. De vajon miért jelentkezett az egyetemre? Tény viszont, hogy utána részt vett a CORE egyik programjában, és több más polgárjogi provokációban is letartóztatta magát, ami miatt rendőrségi megfigyelés alá került. Magam is láttam egy 1964 nyarán készült felvételen, melyen egy „Ne ugorj be a szegregációnak!” feliratú táblával áll a Bank of America berkeley-i legnagyobb fiókja előtt. Később a szakszervezeti mozgalom és a Greenpieace nemzetközi szinten tevékenykedő aktivistája lett.

December 2-án 2500, – a kommunista legenda szerint 4000 – diák gyűlt össze a kampuszon abból a célból, hogy kierőszakolják a politikai beszédek és szervezkedés engedélyezését, Joan Baez pedig, a biszexuális kommunista népdalénekes, dalaival erkölcsi támogatásáról biztosította őket. A tanársegédek már „szabadság-előadásokat” tartottak az épületben, és az előcsarnokban az egyetem egyik diákja, Mario Savio, elmondta leghíresebb beszédét, a marxi gazdaságfilozófia vulgarizált változatát, melyet Fritz Lang már 1928-ban megfilmesített Metropolis című filmjében. Be sem mutatkozott, padig arról is tájékoztatnia kellett volna a jelenlévőket, hogy az SNCC egyetemi alapszervezetének (mint mondták: „barátainak”) vezetője, és a szervezet nevében szónokol.

A jézusi példabeszéd szerint – mellyel tele van az internet – a jobb sorsra érdemes egyetem egy olyan gyár, melyben a tanárok a hallgatókat – mint a gyári munkások a nyersanyagokat – feldolgozzák, majd az egyetem állandó vevői, kliensei megvásárolják őket.

„Elérkezik az idő, amikor a gép működése olyan gyűlöletes lesz, hogy elfog a hányinger, és nem tudsz részt venni benne. És rá kell helyeznetek a testeteket a fogaskerekekre és a kerekekre, az emelőkarokra, az egész szerkezetre, és meg kell állítanotok. És jeleznetek kell azoknak, akik működtetik, azoknak, akik birtokolják, hogy ha nem lesztek szabadok, a gép egyáltalán nem fog működni.”

Holott pusztán az volt a baj, hogy még nem a kommunisták „dolgozták fel” a fiatalokat, és adták tovább a maguk hatalomban lévő klientúrájának. Savio allegóriája hat év múlva köszönt vissza egy „Lenin-Lennon” interjúban, melyet A munkásosztály hőse című dalával kapcsolatban adott a Rolling Stone magazinnak: „A dal a munkásosztály tagjairól szól, akiket transzformálnak a középosztályokba, a gépbe”. A dalban a magát törvényen kívül helyező állampolgár magatartását pedig így magyarázta: „A végén pedig annyira bedilizel, hogy már nem tudod betartani a szabályaikat.”

Lássuk, hogy került Savio a Kaliforniai Egyetemre. Egyetemi tanulmányait a New York-i Városi Egyetemhez tartozó Queens Egyetemen végezte, mely a 60-as években nyakig benne volt a CORE-ban, a Polgárjogi Mozgalomban, és így a Szabadság Nyár program szervezésében is, ami miatt három diákjukat a Ku Klux Klan orvul meggyilkolta. 1963-ban, miután fizikus diplomát szerzett, ősszel beiratkozott a Kaliforniai Egyetem filozófia tanszékére. Felmerül a kérdés, hogy egy friss diplomás miért nem akarja elkezdeni a pályáját, és miért iratkozik be egy másik egyetemre. A lázadás során csak utalt arra, hogy merre járt megelőzőleg, és csak ködösen utalt arra, hogyan is került ott és akkor az események gyújtópontjába:

„A nyarat Mississippi államban töltöttem, és zsarnokságot tapasztaltam. Embercsoportokat láttam, melyek kisebbségként erőszakolják rá a többségre a maguk akaratát. Aztán visszajöttem ide, és azt láttam, hogy az egyetem megakadályozza, hogy pénzt gyűjtsünk arra, hogy ott felhasználjuk, és még meg is akadályoznak bennünket abban, hogy Mississippibe menjünk segíteni.”

1965-ben több bepillantást nyújtott az előzményekbe:

„Tavaly nyáron Mississippibe mentem, hogy csatlakozzak az ottani polgárjogokért folytatott küzdelemhez. Idén ősszel ugyanennek a küzdelemnek egy másik szakaszában veszek részt, ezúttal Berkeley-ben. A két harctér meglehetősen eltérő lehet néhány megfigyelő számára, de ez nem így van. Mindkét helyen ugyanazok a jogok forognak kockán: a polgárként való részvételhez való jog a demokratikus társadalomban, valamint a törvényes eljáráshoz való jog.”

Savio hivatásos forradalmár volt, de ő is és elvtársai is igyekeztek „fedésben” tartani. 1963 nyarán – Seth Rosenfeld szerint – egy katolikus segélyszervezettel volt Taxcóban, hogy ott „a nyomornegyedek egészségügyi problémáit enyhítse különféle berendezések építésével”. Egyik barátja elmondja, hogy a munkát a Queens College Mexikói Önkénteseivel és az Egyetem 39 hazai „önkéntes” hallgatójával végezték. Ugyanott fellázította a bennszülött katolikusokat, és – a püspök tudta nélkül – tüntetésre vitte őket a földtulajdonosokkal szemben. Tehát már akkor az SNCC tagja lehetett, és ebben a minőségében végezhetett egész nyáron agitprop munkát a szervezet irányításával. 1964 márciusában részt vett a Palace Szállodában megrendezett a sit-in akcióban, melynek célja az volt, hogy zsarolással kényszerítsék ki, hogy a San Franciscoi Szállodák Szövetsége gondoskodjon arról, hogy a szállodák a feketéket ne csak alacsonyabb, hanem magasabb rangú munkakörökben is alkalmazzák. Többekkel együtt letartóztatták, elítélték, és négy hónapra börtönbe csukták.

A nyarat már Mississippi államban töltötte, ahol – a Freedom Summer keretében – részt vett abban a programban, ami arra irányult, hogy a lehető legtöbb afroamerikai jelöltethesse magát az választásokon. Rorabaugh szerint McComb-ban (Mississippi) a „szabadság iskolában” afroamerikai gyermekeket „tanított”. Amikor pedig visszatért országos „jogbehajtó” körútjáról, azonnal hozzáfogott az egyetemen a pénzgyűjtéshez (fund raising) az SNCC számára. Nagyon valószínű, hogy nem is tanulás céljából, vagy a diplomáért jelentkezett az egyetemre, hanem azért, hogy az SNCC beépített embereként – amit ők „vakondoknak” neveznek – a többi hasonlóképp beépült szervezettel együtt lázadást szítson, és repedéseket hozzon létre a „fehér angolszász protestánsok” (WASP) intézményein.

Du. 17 órakor 500 rendőr érkezett az egyetemre. A tüntetők száma 3 ezerre nőtt. Este fél 8-kor a tüntetők aláírtak egy egyezményt Kerrel, melynek értemében befejezik a tüntetést. A kocsi 32 óráig állt, benne az összekötözött áldozattan, közben pedig háromezer diák vette körül az autót. Ismerős jelenetek következtek. Valaki elkiáltotta magát: „Üljetek le!” – és mindenki leült a földre. Egy aktivista, Mario Savio, levette a cipőjét, felugrott a rendőrautóra, és egy olyan beszédet mondott el, amely az egész társaságot üdvrivalgásra késztette. Valahonnan 1,5m átmérőjű elektromos hangosbeszélők is kerültek, állványokkal és huzalokkal. A rendőrség nem lépett közbe.

Közben egy hallgató lement a kocsihoz, tolmácsolva Williams dékán álláspontját, amely szerint „amíg odalent felfordulás van, jóhiszemű tárgyalás nem lehetséges”. A tömeg önjelölt vezetője, Savio, ezt üzente:

„Kompromisszumot ajánlunk a dékán számára: engedje el a srácot, ne zavarja az asztalnál ülőket, és mi csendesen szétszéledünk a tárgyalások végéig.”

Újra felhangzott a kórus: „Engedjék szabadon! Engedjék szabadon!” Most a diáktanács (ASUC) elnöke ugrott fel a rendőrautóra, és felajánlotta, hogy megkéri a dékánokat, engedjék „a srácot” szabadon. Azok azonban készen voltak a válasszal: „És mi lesz a többi nyolccal?” „Most ez az aktuális probléma” – mondta Charles Powell. „Nem!” kiáltások hallatszottak mindenfelől, majd maga a rab is kihajolt a kocsi ablakán: „Nem én vagyok az aktuális probléma; mindannyian együtt vagyunk”. Később bementek a diákok a dékánokhoz, de azok sem engedtek. Amikor az őrök fél 6 körül kezdték bezárni az épület ajtóit, a diákok visszarohantak, és rövid összecsapás alakult ki a rendőrséggel.

A Klubok Egyesített Frontja másnap reggel már egy szórólappal kínálta meg az ébredőket, mely a követelések mellett arra kérte őket, tegyék fel a Sather kapunál osztogatott fekete karszalagot. („Haldoklik a demokrácia.”) A következő klubok ígérték aláírásukkal a követelések támogatását: Berkeley-i Fiatal Demokrata Klub, Diákok A Demokratikus Társadalomért, Fiatal Egyetemi Demokraták, Fiatal Egyetemi Republikánusok, Fiatal Népi Szocialisták Szövetsége, Független Szocialista Klub, Kaliforniai Hallgatók Goldwaterért, Kampuszi CORE, Kampuszi Polgári Szabadságjogokért, Nők a Békéért, Slate Egyesülés, „az SNCC barátai”, valamint a W.E.B. DuBois Klub. S. M. Lipset és Nathan Glazer urbanisztikai szociológus professzor megpróbálta jobb belátásra téríteni a tüntetőket. Az egyetem vezetősége nem tudott engedményeket tenni, mert az akció nem a konkrét követelésekről, hanem a nyomásgyakorlásról és a „ki kit győz le” kérdéséről szólt. Az elnök, Clark Kerr és Strong kancellár felkérte a rendőri egységeket a mozgósításra.

Az államügyész eljárást indított Weinberg ellen. Megállapították, hogy 24 éves, nem diák, és tagja a CORE-nak. Végül elejtették a vádat, és elengedték. A résztvevők az általuk előadott bohózatot „ikonikusnak” mondták, és ugyanazok, akik azt mondták Weinbergről, hogy szerepét „vonakodva vállalta”, hősnek tartották (unwilling celebrity), és azért dicsérték, mert „átformálta a 60-as éveket”. A fotókon azonban nem egy céltudatos forradalmárt, hanem egy közömbös tekintetű embert látunk. A feladatát végezte, és bizonyára megvetette azokat, akiket ilyen könnyen rá lehetett szedni. A tömeg sejtette, hogy kiválasztott ember, és vezető szerepét ezért azonnal elismerte, jóllehet nem ismerték, és senki sem elegyedett beszédbe vele. Ő lett a Szólásszabadság Mozgalom kijelölt vezetője.

Weinberg nem volt karizmatikus személyiség; megnyilatkozásai sem voltak sem eredetiek, sem elmések, de még a személyes meggyőződés fénye is hiányzott belőlük. Csupán megbízói, a think-tank-ek által kiagyalt hangzatos lózungokat hajtogatta. Rajongóinak korlátoltságát dicséri, hogy – legalábbis a The Berkeley Daily Planet szerint – akkor lett híres, amikor kijelentette: „Ne bízz meg senkiben, aki túl van a harmincon!” (Az effajta állításokban nem nagyon tükröződik a „szürke agyállományukra” különben oly büszke baloldaliak intelligenciája. Még egy megjegyzés: 71 éves korában viszont, amikor interjút kértek tőle, Weinberg nem hivatkozott arra, hogy már 41 éve nem lehet neki hinni, és a nyilatkozatot nem hárította el.)

A ravaszul megtervezett „drámai kollízió” egy öngerjesztő folyamathoz vezetett. A polgári jómódban nevelkedett és az egyetem padjait koptató csőcseléknek a forgatókönyv szerint győznie kellett, és ezért a Hatalom határozott fellépése nem csak nem riasztotta el, hanem még tűzelte is. Kerr egy későbbi, 1965 januári interújában bevallotta: nem gondolta, hogy a polgári engedetlenség Alabamában és Mississippiben bevetett taktikáját a diákaktivisták átvehetik. A hallgatók négy hónapos folyamatos szervezkedésbe fogtak, egyre hevesebben és nagyobb tömegben tiltakoztak, amíg el nem foglalták a Sproul Hallt, – amivel azt jelezték, hogy átvették a hatalmat az egyetem felett –, viszont sikerült vele kivívniuk az Egyesült Államok történelmének egyik legnagyobb tömeges letartóztatását.

Az anarchista liberálisok azonban nem voltak elégedettek. A sajtóban ugyanis Kerr, kijelentvén, hogy „a tüntetők 49 százaléka castroista maoista”, leleplezte őket. Lewis Feuer professzor is megerősítette, hogy az egyetemi politikai és társadalmi aktivizmus „a kábítószerek, a szexuális perverzió, az egyetemi castroizmus és a kampuszi maoizmus elegye”. Kerr még napokkal később is azt mondta a forradalmárok kemény magjáról, hogy „40 százalékuk az egyetemen kívülről származó, kommunista befolyás alatt álló szervezetekhez kapcsolódó, nagy tapasztalattal rendelkező professzionális emberek voltak”. Nem a kisujjából szopta: az akkori FBI igazgató, J. Edgar Hoover arra hivatkozva próbálta rávenni Kerrt, hogy keményen szálljon szembe lázadó hallgatókkal, hogy „a kommunista szimpatizánsok előőrse” voltak.

Weinberg utalt a San Franciscoi Examiner riporterének hozzá intézett, kutakodó kérdésére: „Ki van emögött a dolog mögött?” – a The Berkeley Daily Planet cikkírója, Gar Smith értelmezése szerint „azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a hallgatókat sötét erők – például a kommunista párt – «vezérelték»”. Weinberger válasza meggyőző: „Van egy mondásunk a mozgalomban: «Senkiben sem bízunk meg 30 év felett». Számomra ez azt jelentette, hogy senkinek a parancsát sem tejesítettük: ez a mi mozgalmunk volt”. Ha őszinte akart volna lenni, azt mondta volna: megbízóink úgy döntöttek, hogy szembeállítanak bennünket a politikilag kevésbé mozgatható idősebb korosztályokkal. Weinberg így magyarázza G. Smithnek a mozgalom feladatát:

„A Szólásszabadság Mozgalomnak mindig két része volt. Az egyik az egyetemi hallgatói szerep megreformálásához kapcsolódott: az oktatási tapasztalatokhoz, az egyetem megnyitásához és az egyetem, mint gyár elleni fellázadáshoz. A másik rész ugyanolyan fontos – és sokunk számára ennél is fontosabb volt –, és ez a hallgatók joga volt arra, hogy diákként részt vegyenek a tágabb társadalom kérdéseiben – diszkrimináció, később a háborúellenes mozgalom -, és sok más mozgalom (…), melyek megváltoztatták az egész társadalmat.”

Leleplező szavak. Egy szervezet, mely névleg a szólásszabadságért küzd, közben pedig – pontosan úgy, mint egy politikai párt – hol ilyen, hol olyan aktuális célokért harcol. De a frazeológiában még ott pislákol a marxi örökség: az egyetem mint gyár, mely az elidegenülést termeli. Amikor pedig, 2-án délután, megbeszélés jött létre Kerrel, a diáktanács helyett a következő szervezetek képviselőivel tárgyalt: CORE, Független Szocialista Klub, Slate, SNCC, Diákok a Demokratikus Társadalomért, Nők a Békéért, Fiatal Demokraták, Fiatal Népi Szocialisták Szövetsége, Fiatal Republikánusok. Az igazgatóság beengedte még a Diáktanács (ASUC) elnökét, a Daily Cal szerkesztőjét és a Hitközi Tanács képviselőjét is. A benyomás feltétlenül az volt, hogy két egyenrangú fél tárgyal az „életben maradás” reményében. Az eredmény egy fegyverszüneti megállapodás volt. Joan Baez pedig a kampusz Görög színházában bejelentette: „A hallgatók nyertek. És örülök.”

Visszatérve a Berkeley kampuszhoz, a rendőrség kormányzói felhatalmazással december 4-én Weinberget és az egyetem 800 hallgatóját letartóztatta, elszállította a Santa Ria Fegyházba majd óvadék ellenében elengedte őket. Clark Kerről azt kell tudni, hogy annak idején aláírta a kommunistaellenes Hűségeskü szövegét, de meggyőződéses liberális volt – amit írásai is bizonyítanak–, és foggal-körömmel harcolt a törvény alá eső oktatókért. Ugyanígy járt el most is, amikor eszkalálódtak az egyetemen a diáklázadások.

Az egyetem vezetése később – valószínűleg Weinberg becses személye miatt és azért, hogy megvédje az aktivistákat attól, hogy a sajtó szabadon „leagitátorozza” őket – úgy módosította a régebbi diákokkal szembeni szabályozást, hogy diákjainak ismerte el azokat is, akik korábban csupán „rendszeresen beiratkoztak”. Külön hangsúlyozni kell, hogy a korabeli újságok nagyobb része úgy értékelte az akciót, mint „a beatnikek és a kommunisták hatalomátvételének kísérletét”, a résztvevők pedig utálkozva mondogatták, hogy „a lakosság hitelt adott nekik”, Kerr későbbi engedékenységét pedig úgy értékelték-értékelik, hogy az egyetem ijedtében kooptálni akarta a mozgalmat, és csalárd módon az élére akart állni.

Az FSM 5-én nyílt ülést tartott a Sproul Hall lépcsőin. A Daily Californian október 14-én arról adott hírt, hogy a Szólásszabadság Mozgalom végrehajtó tanácsában a Kaliforniai Republikánusok Tanácsa, a Polgárok a Független Politikai Cselekvésért, a Faji Egyenlőség Szövetsége, a Hallgatók a Méltányos Lakhatásért, a Hallgatók Erőszakmentes Koordináló Bizottsága, a W.E.B. Klub, a Nők a Békéért, a Fiatal Demokraták, a Fiatal Republikánusok és a Fiatal Szocialisták Szövetsége két-két képviselői helyet kapott.

Hogy valamilyen ürüggyel mindenkit beszervezzenek, a semmilyen klubhoz sem tartozókból létrehozták a Független Hallgatói Csoportot, mely 7 képviselőt kapott, létrehozták a Független Végzettek Koordinációs Bizottságát, mely 3 képviselőt kapott, és 1 képviselőt azok is kaptak – „elismerésként” –, akik nem voltak ugyan diákok, de „támogatták” a mozgalmat. A 8 felfüggesztett „hallgató” is bekerült a tanácsba, melyek közül 5 különböző csoportok képviselője volt. A végrehajtó tanácsba szintén bekerült Jack Weinberg, a Tanács egyetlen nem hallgatói képviselője. Az FSM szóvivője szerint azért szavaztak rá, „mert letartóztatták”.

7-én 4 professzorokból, 2 diákokból és 2 adminisztrátorokból létrejött a Kancellár Politikai Szabadságot Tanulmányozó Bizottsága (SCPF), hogy vizsgálatot végezzen, és jelentést tegyen Strong kancellárnak. 13-án 45 hallgató követelte a paritásos részvételt. 14-én az FSM a vezetés jóhiszeműségét követeli a 2-i paktummal kapcsolatban, és a határidőt 15-ében jelölte meg. 15-én az Akadémiai Szenátus létrehozta az Ad Hoc Bizottságot A Diákok Magatartásáról a 8 felfüggesztett diák ügyében. Az SCPF átalakult: the Chancellor’s Study Committee on Campus Political Activity.) 16-án a régensek elutasítjották az FSM delegációját. 30-án Az Amerikai Egyetemi Professzorok Szövetsége (AAUP) Berkeley-káptalanja elítéli Eli Katz Erős kancellár által politikai okokból történt kirúgását.

November 5-én a végzős hallgatók közzétették az előzetes jelentést az egyetem adminisztratív nyomásáról és a hallgatók politikai tevékenységéről. 9-én a szervezet a 3. sebességre kapcsolt. Két nap alatt összegyűjtöttek 800 dollárt, hangszórókat vásároltak, és szereltek fel, tömeges telefonkampányokat bonyolítottak le. Hipersebességgel létrehozták a Munkaközpontot, a Jogi Központot, az Információs Központi Hírlevél Központot (Sic!), a Levéltárközpontot, a Készültségi Központot, a Parancsnoki Központot és egy „Központi Központot” (Central Central). Pontosan úgy, mint amikor a kommunisták a puccs után át szokták venni a hatalmat egy országban.

Draper emlékei szerint „a mozgalom bürokráciájának expanziója a viccelődés állandó tárgya volt”, ő azonban egy szóval úgy tudja jellemezni, – helyesen –, hogy ez a „hatékonyság” bizonyítéka volt. Hozzáteszi: „Ha valaki jobban meg akarja érezni a hangulatát, legjobb, ha elolvassa John Reed Tíz nap, amely megrengette a világot című regényét. (Reedről azt kell tudni, hogy nemzetközi kommunista forradalmár volt, 1919-es regényéről pedig, hogy az 1917-es orosz államcsínyről szól.)

Ugyancsak 9-én a dékáni hivatal jegyzékbe vette 75 szabálysértő hallgató nevét, 800 további írásban elismerte bűnrészességét. 10-én a tanársegédek és végzős hallgatók – – az előírások újbóli megsértésével – asztalokat állítottak a Sproul Hall elé, ahol 200 tanársegéd provokációs szándékkal, önként aláírta, hogy megsértette „az elnyomó szabályokat”. Az FSM alszervezete, a Végzett Diákok Koordinációs Bizottsága (GCC) ratifikálta az Végzett Egyetemi Foglalkoztatott Hallgatók Uniójának ideiglenes alapszabályát. Még aznap megjelent 500 oldalon (!) „a politikai elnyomás dokumentált története” a Kaliforniai Egyetem Berkeley Kampuszán. Az igazgatótanács 20 tagja tanácskozott a Berkeley-n. Közben az FSM tömegtüntetést tartott, melyet a több mint 1000 hallgató, oktató és egyetemi alkalmazott csendes „virrasztása” követett. Kerr elnök ajánlására a régensek megszavazták a 8 felfüggesztett hallgatóról szóló Heyman-jelentést, a Cheit javaslatot, az ASUC és az MSZÁ javaslatát, amely a kampusz politikai tevékenységét és polgári szabadságjogait szabályozza. 23-án az FSM megszavazta a jogsértések folytatását.

A végső egyenleg

A Wikipedia Free Speech Movement szócikke a Berkely kampusz vezette mozgalomnak tulajdonítja, hogy 1966 őszén a konzervatív Ronald Reagant választották meg Kalifornia Kormányzójának. Neil J. Smelser, a Technikai Tanácsadó Bizottság, majd a Szükséghelyzeti Végrehajtó Bizottság (EEC) tagjának visszaemlékezése szerint Reagan felelőtlennek ítélte az egyetem vezetését azért, mert nem büntette meg az egyenetlenkedő diákokat, és e szavakkal rohant ki az egyetem ellen: „Távolítsa el őket. Dobja ki őket. El vannak kényeztetve, és nem érdemelik meg a nekik nyújtott oktatást. Nincs joguk visszaélni az oktatási rendszerünkkel.” „Bezárunk benneteket, mert nem úgy viselkedtek, mint egy egyetem.” „Egy napra be is zártuk az egyetemet” – mondja Smelser. „Emlékszem, egy nagyon határozott állásfoglalás szerzője voltam, amely a politikai bizottságból [EEC] jött ki, mondván, hogy valójában elítéljük ennek az egyetemnek a bezárását, akár a radikálisok miatt, akik társadalmi akciócsoporttá akarják változtatni, akár a kormányzó miatt, aki büntetni akar.”

Reagan három héttel az után, hogy Kalifornia kormányzója lett, arra utasította az egyetem igazgatótanácsát, bocsássa el Kerr elnököt túlságos engedékenysége miatt, melyet a rendbontókkal szemben tanúsított. Ezen kívül két eszköze maradt: a szólásszabadság, melynek segítségével hangot adott nemtetszésének a Berkeley-n uralkodó liberális, elsősorban a szociológusok és a filozófusok hegemóniája miatt, másrészt az egyetem költségvetésének lefaragása. 1965 elején az új kancellár, Martin Meyerson, lefektette a kampuszon folytatható politikai aktivitás alapelveit, lehetővé téve, hogy nyíltszíni vitákat folytassanak a Sproul Hall lépcsőin, és hogy „kitegyék az asztalokat”. Az SDS országos Bizottságának tagja, Eric Mann, 1968-ban azt nyilatkozta, hogy „az SDS részlegei áttérnek az egyetemi tiltakozó csoportokról olyan közösségi csoportokra, amelyek „de facto kormányként irányítják a hallgatókat”.

Hosszú távon tehát az ultraliberálisok győztek. Ma az egyetem büszkén idézi Robert Cohen professzor magasztaló szavait: „A Szólásszabadság Mozgalom volt az 1960-as évek első zendülése, mely egy egyetemi kampuszra vitte a tömeges polgári engedetlenség taktikáját, mely utat tört a polgárjogi mozgalomban.” Lee Felsenstein számítógépes tervező, aki annak idején egyike volt a letartóztatottaknak, úgy értékeli, hogy „a Szólásszabadság Mozgalom valójában forradalom volt”. Csakhogy egy forradalom nem lesz attól haladó, hogy a feltartóztathatatlanság erejével bontakozik ki, és céljai megvalósulnak.

A KIBONTAKOZÓ HAZAI ANARCHIZMUS AMERIKAI ELŐKÉPEI

A PUSKAPOROS 60-70-ES ÉVEK

• A közállapotok és mozgolódás
• A „beat generáció”
• Újabb anarchista fordulat
• A Blokk Parti

A közállapotok és mozgolódás

Mint ismeretes, a SZU és Kína a franciák Délkelet-Ázsiából való kivonulása utáni hatalmi űrt befolyása megnövésére használta fel. Közismert volt a SZU eltökéltsége a világuralom megragadására, és 1960-ban D.D. Eisenhower, — az USA történelmi felelősségének tudatában — csapatokat küldött a konfliktusba. Ahogyan a két nagy szövetség egyre fokozta háborúra fordított erőforrásait, úgy növekedett az elégedetlenség otthon, az Államokban. A lakosság nagyobb, konzervatív része 1967 nyarán kezdett kételkedni — az emberi és gazdasági veszteségek miatt — a feladat sikerében. A katonaköteles fiatalokat életük és egészségük biztonságában is fenyegette a háború folytatása.

Közöttük külön csoportot alkottak azon fiatalok, akik – persze nem alaptalanul – imperialista törekvésekkel vádolták meg a Johnson-kormányzatot. A háborúk jogtalanságáról beszéltek, csak úgy, általában, és már 1964-ben nagy erővel indították meg háborúellenes mozgalmukat. Csakhogy a SZU-ban és Kínában nem ellenséget, hanem célt és példaképet láttak. Tiltakozásuk éppen ezért nemcsak a háború további folytatására irányult, hanem a polgári kultúra ellen is. Törekvésüket nemes egyszerűséggel „ellenkultúrának” nevezték, ami – látván a törekvések eredményeit – mára „kultúraellenességnek” bizonyult.

Az Új Baloldal „atyja”, Herbert Marcuse, azt is közhírré tette, hogy „mivel az anyagi lét összes kérdése megoldódott, az erkölcsi parancsokra és a tiltásokra már nincs szükség”. A New Left ilyenformán részben egy megreformált marxista, részben maoista, részben anarchista mozgalom volt, mely a szólásszabadságért, választójogért, egyenlő elbánásért stb. folyó klasszikus harcot nagyvonalúan összekapcsolta az emberi faj általában vett felszabadításával, ami egyben – az „ellenkultúra”, pontosabban „ellencivilizáció” részeként – az egyén vágyai és szándékai ősszes elképzelhető formájának akadálytalan kielégítését jelentette. Nem utolsó sorban azért, mert e program révén tetszőleges mennyiségű fiatalt tudott magához édesgetni. A szabadelvű diákok különféle liberális társaságokat és nagygyűléseket szerveztek; meghívták a híres költőt, Allen Ginsberget és a Hálás halott nevű punk-együttest.

A „beat generáció”

Ginsberg azon írók közé tartozott, akik 1948-ban, New Yorkban, – még pontosabban a 42. utcán – megindították a később Beat Generation-nek nevezett vulgáris kommunista mozgalmat, mely nem elégedett meg a nonkonformizmussal, a társadalmi elvárások személyes és spontán elutasításával, hanem lelkes antikonformistaként elvszerűen és szervezetten szegült szembe azokkal. Mivel tanáraikat konzervatívnak – és azzal együtt hasznavahetetlennek – tartották, velük együtt a tudományt is megvetették és elvetették (anti-academic stance). Hozzájuk csatlakoztak a Columbiai és a Kaliforniai Egyetem, valamint a New York-i és San Francisco-i bohémnegyedek „haladó szellemű” tanárai és diákjai, valamint a new yorki „értelmiségi alvilág”.

Egyikük, William S. Burroughs, a későbbi koszorús író, fegyverrel és droggal kereskedett, – a drogot termesztette és csempészte is –, hamis vallomást tett, okiratot hamisított, félrevezette és megvesztegette a hatásógokat, vétkes hanyagságból megölte második feleségét stb. Sokat köszönhetett Herbert Hunckenek, a későbbi költőnek, aki már mindezen tudományokban megbízható tapasztalatokat szerzett, és akit akkoriban csak „a 42-es utca polgrámesteré”-nek neveztek. Huncke a középiskolából kiugrott szenvedélyes utcai zsebtolvaj és heroinista volt, autókat tört fel, marihuanát termesztett, fegyvert rejtegetett. Frank McCourt rövid de velős jellemzése szerint: „Tiszteli a törvényeket, de egyiket sem tartja be”.

Amikor Ginsberggel, a későbbi híres költővel együtt egy olyan kocsit vezetett, mely – hogy, hogy nem – tele volt orgazdáknak szánt lopott holmival, a Nemzeti Könyvdíj későbbi tulajdonosa nekivezette valaminek a kocsiját, majd futva menekülni próbált. De mivel személyi okmányait a kocsiban hagyta, és elfogták, majd elítélték, úgy döntött, hogy inkább az elmebeteg státuszt választja. Hogy, hogy nem, a Bellevue pszichiátriai kórházban összeismerkedett egyik sorstársával, Carl Solomonnal, a későbbi híres íróval.

Ginsbergről azt kell tudni, hogy fiatalkorában valamilyen lopott holmi rejtegetéséért elítélték. De mivel ő is elmebajosnak vallotta magát, ő is elmegyógyuintézetbe került. Rajongott Fidel Castroért. A világhírú író, Jack Kerouac, regényében Carlo Marx-nak nevezte. 1965-ben Csehszlovákiában a diákok állítólag Május királyává választották, de a hatóságok droghasználatért és nyilvános részegségért letartóztatták, és sajnálatos módon kiutasították az országból. Tagja volt az Észak-Amerikai Férfi-Fiúszerelem Szövetségnek, mely a pedofíliát és a pederasztiát pártolta. Mint mondta: „Tagja vagyok a NAMBLA-nak, mert a fiúkat is szeretem. Mindenki szereti, akiben van egy kis humanizmus”.

A „Zülött Kör” (The Libertine Circle) – Ginsberg névadása volt – belemerült a Times Square és 42-es utca, a drog-dílerek, a férfi- és női bordélyházak és homoszexuális klubok alvilágába. Az alkoholon kívül hatféle drogot használtak, – próba-szerencse alapon –, és meg voltak győződve, hogy ezzel az ejárással sikerül még jobban kibontakoztatni tehetségüket. Ezzel azonban nem érték be, és küldetésüknek tartották a semmirekellők életformájának terjesztését, végső során talán általánossá tételét.

Ginsberg Üvöltés (Howl) című verse és Burroughs „Meztelen villásreggeli” (Naked Lunch) című regénye tipikus példái annak, hogyan lehet a társadalmilag normarendszeren hogyan lehet rést ütni provokációval; adott esetben a nyíltan vállalt obszcenitással és persze a média segítségével. A kábítószerek mellett tehát a szekszualitás — pontosabban a szekszuális vágyak akadálytalan kiélése — érdekelte őket a legjobban, beleértve a pedofíliát és a promiszkuitást, valamint a homo- és biszekszualitást, amit részben egymás közt bonyolítottak.

Újabb anarchista fordulat

Látva, hogy az egyetemisták a Nagy Világválság okozta depresszió következtében radikalizálódtak, elfogadták a klasszikus marxizmus stratégiájának a „Frankfurti iskola” által javasolt reformját, melynek hátterében az a megfontolás állt, hogy a kapitalizmus megdöntéséhez továbbra is hatalmas tömegek és tömegmozgalmak kellenek. Ezeket azonban már nem lehet a klasszikus marxizmus támasza, a „klasszikus” fizikai munkásság tömegeiről várni. Már csak azért sem, mert képzettségük és munkafeltételeik, valamint jövedelmük és életmódjuk sok tekintetben közeledett a középosztályéhoz. A osztálytagozódásra épülő stratégiát tehát fel kell váltani a korcsoportok szerinti tagozódásra, és a tömegmozgalmakat a fiatalságra kell alapozni, mely könnyen befolyásolható.

A szervezők kezére játszott a háború utáni ún. Baby Boom, aminek következtében 1960-ban az Államok lakosságának több, mint egyharmada 18 év alatti volt. Világossá vált számukra, hogy a tömeges állami oktatás intézményeiben kell felkeresni és toborozni őket, és úgy próbálják meg minél előbb átvenni bennük a hatalmat. Megalakították tehát a mozgalom egyetemi tagozatát, a Diákok Egy Demokratikus Társadalomért szervezetet (SDA).

Az Új Baloldalnak a törvények sorozatos és provokatív megszegésével három célja volt: a minél nagyobb élvezet elérése, kedvet csinálni a törvényesség megszegéséhez, és szétmállasztani a jogállamot. A Diákok a Demokratikus Társadalomért (SDA) 1966-ban anarchista irányt vett, és a bimbózó ellenkultúra mozgalmához csatlakozott. Az ellenségkép a Hatalom, a hatalmat megtestesítők, akiket az establishment gyűlöletszóval illettek, és az establishment életformája, mely gyakorlatilag a rendezett polgári életformát jelentette. Minden alkalmat felhasználtak annak és képviselőinek kigúnyolására. A James Dean, a Lenny Bruce, a Marx Brothers vagy a Rolling Stones harsány provokatív akciókkal haragította magára a „vastagnyakú” állampolgárokat. A „civil kurázsi” első megnyilvánulása most is – mint a galleanusok esetében, 1917-ben –, a katonai behívás megtagadása volt. „Ahelyett”, hogy elbújtak volna a hatóság elől, a behívókat szinpadiasan elégették, majd tettüket személyesen, egy nagy táblán hirdették. Csak 1969-70-ben kereken 200 egyetemi kiképzőépületet rongáltak meg.

Az első jelentős háborúellenes tüntetés Los Angelesben volt, 1967 júniusában. A felvonulás elején az 1962-ben megalapított ortodox marxista-leninista Haladó Munkáspárt (PLP) és az SDA képviselői vonultak. Ez és a rákövetkező tüntetések a felvonulók és a rendőrség összecsapásával végződtek. Október közepén a Pentagon előtt százezer ember tüntetett.

A forradalmi lelkületű ellenkulturális — de apolitikus — hippimozgalomból jött létre 1967-ben, New York-ban, a szintén anarchista, de — az addigi baloldalnál is radikálisabb — Nemzetközi Ifjusági Párt (YIP, Yippi), mely — hasonlóan az európai avantgárd mozgalmakhoz — kezdettől politikai, művészi és életformaváltó mozgalomként tekintett magára. Nevével ellentétben inkább mozgalomként működött, és az volt a véleményük, hogy „az ideológia agybetegség”, amivel végül is egyet lehet érteni. De nekik sem sikerült kikerülni ezt a „betegséget”. Ők nem a rombolásban, hanem „pozitív” mintaadó cselekvésben hittek, és abban reménykedtek, hogy ha a fennáló, „ellenséges” mainstream kultúrában létrehozzák a maguk gyermeteg, a pénzforgalmat és hivatalokat kikerülő „ideális” ellenkultúrás intézményeit, az „ellenséges” hatalmi rendszer fokozatosan feloldódik egy új szisztémában. Hasonló gondolatuk volt, hogy idővel mindenkiből ki fogják tudni szabadítani a „yippit”. Ezt szolgálták aktivista jeleneteik, performance-aik. Például amikor a New Yorki tőzsdén bankjegyek szétdobálásával akarták Mammon imádóit kifigurázni és megalázni. Akcióik harsány kontrasztot képeztek a klasszikus baloldali tüntetésekkel, melyeket egyszerűen hozzásoroltak a mainstream kultúrához.

Logója fekete alapon az ötágú vörös csillag, mely előtt egy zöld marihuanalevél díszeleg. Példaképei Fidel Castro, Ho Si Minh és Mao Ce-Tung voltak. Egy másik emblémájuk a klasszikus szabadkőműves szimbólumokat tartalmazza. Az 1967-es, majd az 1968-as Demokratikus Nemzeti Konventen (DNC) hol az Amerikai Forradalmi Szabadságharc, hol a Vietkong katonájának, hol bíróknak öltözve jelentek meg; sőt a náci karlendítést alkalmazták. (7 tagukat köztövényes összeesküvéssel és zavargásra való felbujtással vádolták.) Arra nem is gondoltak, hogy mindezt azért tehették meg, mert az „establishment” már majdnem olyan liberális volt, mint ők maguk, és megtorló eszközei egyre kevésbé voltak hatékonyak. Amíg a Nem-Amerikai Tevékenységek Bizottságának (HUAC) idézése miatt korábban elfogyott a levegő az emberek körül, a 60-as évek végén ez már nem működött.

Az 1968-as chicagoi Demokratikus Országos Elnökjelölő Közgyűlésre (DNC) hatnapos Életfesztivált szerveztek a Halál „jelölőgyűlése”, azaz a Nemzet állama elleni tiltakozásként, és minden létező fenyegetést és botránykeltést laba vetettek. Már a rock-koncerten összecsapott a többezres közönség a rendőrökkel. Tekintve, hogy a yippik kormány- és háborúellenes műsorát a botrányra éhes tv-csatornák segítségével sokmillió néző figyelte, augusztus 28-án este megtámadta a rendőrség a tüntetőket, akik végig azt üvöltötték, hogy The whole world is watching. A féktelen provokáció viszahatásaként olyasmi történt, amire addig nem volt példa: „fellázadt a rendőrség”. Ezt maga az Erőszak Okainak és Megelőzésének USA-beli Országos Bizottsága állapította meg. Mint a bizottság jegyzőkönyvében olvasható: „A rendőrség olyan sokat és olyan vadul csapkodott a gumibotokkal, olyan sok gyűlölködő kiáltást hallatott, olyan sok embert vert meg indokolatlanul, hogy elkerülhetetlen levonni a következtetést, hogy az egyes rendőrök közül sokan erőszakos cselekedeteket követtek el, melyek messze meghaladják a tömeg szétszórásához vagy letartóztatásához szükséges erőt.”

A Blokk Parti

A YIP a 70-es években konferenciákat tartott. Az 1971-es Medisoni Konferencia utolsó napján – melyet New Nation Conference-nek neveztek –, rohamrendőrők százai szakították félbe a „blokk partinak” nevezett rendezvényt, ami újabb összecsapáshoz vezetett. A block party során a renitensek egy csoportja merő szórakozásból összegyűlik valahol, – lehetőleg a legforgalmasabb vagy legkisebb áteresztésű területen –, miközben véletlenül vagy szándékosan lezárja a városrész teljes forgalmát. Természetesen ez sem más, mint az establishment életterének részleges, de önkényes birtokbavétele Az „autonóm zónában” – mert így nevezik – ideiglenes vásárteret és gyermekjátszóteret alakítanak ki, ingyenkonyhát működtetnek, zenélnek, táncolnak és énekelnek. A szervezők az elektromos erősítéshez szükséges áramot „könnyed eleganciával” az utcai világításból csapolják le.

Eredete az I. Viágháborúra nyúlik vissza, New York East Side-jára, ahol a háborúba vonulókat búcsúztatták. Azok is illegálisak voltak, de a hatóságok – látván, hogy a lakosságnak tetszett vagy elfogadta a kezdeményezést – szemet húnytak felettük. Aki viszont ismeri Richard Wagner Szerelmi tilalom című operáját, – mely arról szól, hogy a libertinusok (kihasználva a karneváli „rendkívüli állapot” lehetőségét) átveszik Palermo felett a hatalmat –, megrendülhet az anarchista próféciájának megvalósulása láttán. A fináléban a libertinusok vezetője, Luzio így szól a tömeghez:

„Nincs már sem feleség, sem nemes; nincs sem apa, sem fiú. És ki a szerencsét meg tudja ragadni, azé lesz a diadal! Ez a Karneválban a jog, melynek mindenki tudatában lesz! Most pedig mindenkinek szórakozás és gyönyör lesz az osztályrésze!” Az opera végén a vigalmi negyed népe harsogva énekli: „Porrá égnek a törvények!”. „Háromszor karneválozunk, és sohasem fog vége szakadni a gyönyörnek!”

A block party eszméje a kommunisták ideológiájából táplálkozik. A dolgozó osztálynak vissza kell vennie az uralkodó osztályoktól, ami az övé, és ennek érdekében az erőszaktól sem szabad visszariadnia. Úgy is nevezik, hogy „az utcák visszakövetelése”. Jelszavuk: Reclaim the Streets. Azzal a ki nem mondott gondolattal, hogy a polgári lakosok elvették az utcákat a néptől, melynek megbízásából csupán visszaveszik azt, ami „jogos” és – mint látható – kizárólagos tulajdonuk. Ezt is erőszakmentes akciónak mondják, gondolják, és azzal érvelnek, hogy valójában nem a gyalogosok, hanem az autók akadályozzák a forgalmat. Nyilván nem az autósok, hanem a gyalogosok forgalmát, tehát újabb törsvonal keletkezik az uralkodó osztályt képviselő autósok és a proletárokat képviselő gyalogosok között. Forradalmi akciójuk ilyenformán nem útlezárás, hanem útmegnyitás. Mivel azonban mindez nem a lakossággal egyeztetve zajlott, általában tiltakozásokat váltott ki, az ellenállás zavargásokhoz vezetett, melyek erőszakos cselekményekbe torkolltak.

Az anarchista környezetvédők boszorkánykonyhájában alakult ki az ún. autómentes mozgalom, (Car-Free Movement), melynek tagjai: buzgó mócsingok és szervezetek, társadalmi aktivisták – egy-egy városban engedély nélkül korlátozzák vagy megakadályozzák a motoros járművek használatát, majd a parkolóhelyeket a maguk által kitalált feladatokra használják. Mint megnevezése (mozgalom) is jelzi, szó sincs arról, hogy mindezt az önkormányzatokkal, vagy azokkal egyetértésben végeznék el, vagy hogy az után cselekednének, hogy elutasították volna kérvényeiket. A lényeg nem a motoros járművek forgalmának vagy a légszennyezettség csökkentése, hanem a nagyobb közösség provokálása, és informális erejük fitogtatása. Nem nehéz rájönni, hogy Budapest anarcho-kommunista vezetése a biciklisávok kijelölésével éppen ezen dolgozik.

A kritikus tömeg (Critical Mass) mozgalom 1992-ben jelent meg San Franciscoban, ahol a kerékpárosok a „Mi vagyunk a forgalom” jelszóval önkényesen és tömegesen hajtottak ki az utcákra, hogy ott átvegyék a hatalmat. A koncepció az volt, hogy az úttestek eredetileg az övék voltak, de a gépjárművek elvették tőlük az életterüket. Ebből nőtt ki „Az idő lejárt!” (Time’s Up!) mozgalom, mely a Central Parkból indult ki a forgalom csillapítása és „a fenntartható infrastruktúra” érdekében.

És mivel libertinista mozgalomról van szó, hamar rájöttek, hogy még jobban lehet az establishmentet provokálni, ha meztelenül ülnek a kerékpárra. Így jött létre a World Naked Bike Ride (WNBR) mozgalom Spanyolországban, 2001-ben. A résztvevők adott helyen találkoznak, és meztelenül, tömegben kerékpárpoznak (vagy görkorcsolyáznak) valahová, hogy – mint magazinjuk írja – „egy tisztább, biztosabb és test-pozitív látványban legyen részük”. Jelszavuk: „Hordd, ahogy mered.” (Bear as you dare). A résztvevőket megbírságolták Angliában „illetlen megjelenés és erkölcstelenség” miatt; Bellinghamben, Chicagoban, Denverben „illetlen nyilvános viselkedésért”. A civilizációellenes magatartás nem magától terjed, – mert a szervezőknek nincs türelmük kivárni –, hanem aktivisták terjesztik, szerte a világon. (Amire hivatkoznak: az olajtól való függőség megszüntetése és a megújuló energia használata, az emberi test erejének és individualitásának ünneplése, a kikapcsolódás, a közösségek mozgatása, az életmód fenntartása stb.)

A kommunisták 1993-94-ben, Londonban a „Karnevál a Háború, az Elnyomás és a Pusztítás Ellen” mozgalom és a „Karnevál a Kapitalizmus Ellen” rendezvény keretében „Állítsd Meg A Várost” (Stop the City) akciókat tartottak a pénzügyi-katonai lobbi ellen. Ezek során a pénzügyi negyedet egésznapos blokád alá vették, mely a The Times szerint 100 millió font hiányt okozott. A rendőrség 18 nónap alatt ezer aktivistát tartóztatott le. (Stop the City, Wikipedia)

Az antikapitalista, szindikalista, kommunista, környezetvédő, feminista és állatjogvédő szervezetek Népek Globális Akciója szervezésében 1980-ban Stop the City tiltakozó tüntetést tartottak a G8 birminghami csúcstalálkozójának napján. Jelszavuk: „Ellenállásunk éppolyan transznacionális, mint a tőke”. 1999. június 18-án a G8 kölni csúcsértekezletével egyidőben nemzetközi tiltakozónapot tartottak Carnival Against Capital elnevezéssel. A csúcsforgalom idején a CM biciklisáradata bénította meg a forgalmat. A Fegyverkereskedelmet Ellenző Hadjárat mozgalom a die-in taktikával bezáratta a Lloyds Bankot. (Emlékszünk: ez az a zsarolási trükk, melynek során a résztvevők halottnak tettetik magukat.)

Az Autonóm Úrhajósok Sövetsége megrendezte 10 napos fesztiválját Tíz Nap, Amely Megrengette a Világot címmel. Azzal kezdődött, hogy blokád alá vették a Lockheed Martin Berkely téri hivatalait. Az Elektronikus Civil Engedetlenség Csoport a Mexikói Nagykövetségen „virtuális” sit-int tartott az Országos Felszabadítás Zapatista Hadseregével való szolidaritás kifejezéseként. A Londoni LIFE tőzsde előtt egy tűzcsapot indítottak el, mely a Walbrook folyót szimbolizálta. Egy kisebb csoport betört a Cannon Bridge épültébe, szétverte a recepciót, és be akart hatolni a LIFFE kereskedelmi emeletére, de törekvésüket nem koronázta siker. A délután a rendőrökkel vívott ütközettel telt el.

A kiváló médiakapcsolatokkal rendelkező yippi-csoport természetesen szoros kapcsolatban állt a többi ellenkulturális csoporttal – mindenekelőtt a beatnyikekkel –, és egyes rock-zenekarokkal, így Frankie Avalonnal, Bo Diddley-vel vagy Jerry Lee Lewis-szal. A Chicago város rendőrsége által betiltott Élet Ünnepe nevű tüntetésen csak a proto-punk MC5 együttes vett részt. Mivel a mozgalom befogadta a rock kommersz irányzatait is, egyik legbefolyásosabb vezetője, Jerry Rubin azt írta könyvében, hogy „ha a fehér ideológiai baloldal kerülne hatalomra, a rock tánc tabu lenne, a miniszoknyát, a hollywoodi filmeket és képregényeket pedig a törvény tiltaná”. Vezetőit — a hírhedt „chicagoi-i heteket” — a következő évben államellenes összeesküvéssel, lázadás szításával és gyujtóbombák készítésének vádjával ítélte el a bíróság.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy időközben kitört Európában is – egyetem- és gyárfoglalásokkal – az ún. ’68-as Diáklázadás. 1968. augusztus 31. és szeptember 5. között nemzetközi anarchista kongresszust tartottak Carrarában a francia, olasz, spanyol és emigráns bolgár anarchista szövetségek, valamint individuális anarchisták részvételével. Az új anarchista Internacionálé Nemzetközi Titkárságot hozott létre. 1971. augusztus 1–4. között Párizsban tartották a második kongresszust, ahol 21 országból 214 küldött jelent meg.

A KIBONTAKOZÓ HAZAI ANARCHIZMUS AMERIKAI ELŐKÉPEI

A NÉP PARKJA KÖRÜLI LÁZADÁS

• A provokáció
• Kormányzati intézkedések
• A kommunisták harca folytatódik

A provokáció

A Kaliforniai Egyetem rebellis diákjai az 1960-as években rendeztek még egy kalamajkát, mely az egyetem eddigi legerőszakosabb eseményének bizonyult. A felfordulás színhelye az egyetemtől délre eső 2,8 hektáros beépítetlen terület volt, melyet a régensek első körben sportpályák, második körben hallgatói lakások, irodák és parkolók számára jelölt ki. 1968 februárjában fogtak hozzá a projekthez. De mivel még arra sem volt elég pénz, hogy sportpályákként átadják, egy aktivista hallgató, Wendy Schlesinger és egy háborúellenes szervezet aktivistája, Michael Delacour, 1969 áprilisában a helyi lakosok egy csoportjával egyeztetve nyilvános parkká „nyilvánították” az egyetem által 1,3 millió dollárért megvásárolt területet, és a Yippie Párt egyik alapítója, Stew Albert, még ugyanabban a hónapban, a helyi Berkeley Barb című lapban további lakosok segítségét kérte a nemes terv megvalósításához. Mivel az volt a valódi céljuk, hogy egy újabb polgári engedetlenség-mozgalom hőseivé váljanak, fel sem merült bennük, hogy a Diáktanács közbenjárásával forduljanak a kancelláriához. A Wikipedia People’s Park (Berkeley) címszava alatti összefoglalása részletesen ismerteti a történetet. Ellentétben a megszokott tárgyalással, az akció tétje itt sem a kis földingatlan sorsa, és nem is a kisebb, helyi közösség életminősége volt, hanem a nagyobb politikai hatalmak, az államszövetség vagy az állam politikai hatalmának megkérdőjelezése és kikezdése volt.

Mivel úgy gondolták, hogy biztosabban érnek célhoz, ha a bevált radikális politikai mozgalmakhoz – így a Szólásszabadság Mozgalomhoz (FSM) – fordulnak támogatásért, a közvélemény előtt úgy állították be a dolgot, hogy az elsődleges cél nem is a sportpálya, hanem egy a Sproul Plazához hasonló hely kialakítása, ahol bárki szabadon szónoklatokat és tömeggyűléseket tarthat. Azzal a különbséggel, hogy ennek egy valóban szabad helynek kell lennie, szemben a másikkal, amelyet az egyetem kancelláriája felügyel. (Miközben forradalmár elvtársai 1964-es eredményeire támaszkodtak, a maguk céljai érdekében a közvélemény szemében devalválták azokat.) A cikk megjelenése után két nappal, április 20-án, ezer helybeli lakos önerőből hozzáfogott a „Néppark” építéséhez, amit május végére be is fejezett.

Az egyetem alkancellárja, Earl Cheit, egy héttel később közzétette a sportpályával kapcsolatos elképzeléseket, melyek persze különböztek a „nép” elképzeléseivel. De Cheit már – mintha az egyetem járna tilosban –, biztosította az illegális parképítőket arról, hogy semit sem fog tenni előzetes értesítésük nélkül. Sőt, két nappal később lemondott a telek egy negyedének felügyeletéről. Május 6-án megkezdődtek Roger W. Heyns kancellár tárgyalásai az egyetem aktivista hallgatóival, a Környezetkutatási Főiskola oktatóival és a Néppark Bizottsággal, majd a kancellár 13-án közölte, hogy az egyetem körülkeríti a területet, és megkezdi az építkezést. A park április 20-án elkészült, mind a diákok, mind a lakosság használta, és mindenki boldognak és elégedettnek tűnt, a környék kereskedőit beleértve.

Berkeley republikánus polgármestere, Wallace Johnston, tájékoztatta a – szintén republikánus – kormányzót, Ronald Reagant, a kialakult helyzetről, és segítségét kérte. Reagant nem kellett különösebben kapacitálni, mert felháborította, hogy Berkeley – mint fogalmazott – „a kommunista szimpatizánsok, tüntetők és szexuális deviánsok menedékévé vált.” Gondolom, annak sem tudott örülni, hogy az egyetem kancellárja – mint az operabeli Palermo kormányzója, Friedrich – maga is részt vett az libertinusok „karneváljában”. Május 15-én tehát , – mit sem törődve a kancellár előre értesítésről szóló ígéretével –, a városi rendőrség és az autópálya járőreivel megtisztíttatta a park környékét.

A diákok éppen aznap délre tüntetést rendeztek a Sproul Plazában – mint mondják – az arab-izraeli konkfliktus ügyében. Az utólagos beszámolók szerint minden spontánul zajlott. A jelenlévő FSM részéről Michael Lerner átadta a mikrofont a Diáktanács (ASUC) elnökének, Dan Siegelnek, aki a 3 ezer főnyi tömegnek kiadta a jelszót: „Foglaljuk el a parkot!” A rendőrség válaszul kikapcsolta a hangosítókat. A tömeg – mely, ne felejtsük el, az arab-izraeli konkfliktus ügyében érkezett –, „A parkot akarjuk! A parkot akarjuk!” jelszót skandálva elindult a People’s Park felé, melyet a város és az egyetem rendőrségének 159 tagja védett.

A siserahad, – mely időközben 4 ezer főre duzadt –, kinyitott egy vízcsapot, megpróbálta lebontani a kerítést, és palackokat, kődarabokat és téglákat dobált a rendőrőkre, és autókat gyujtott fel. Bizonyára kjözöttük voltak azok is, amelyek tulajdonosai a parkot társadalmi munkában felépítették. A rendőrők válaszul könnygázt vetettek be. A megyei rendőrfőnök helyettesei futásban kerestek menedéket a csőcselék elől, mely örömujjongásban tört ki, és üldözni kezdte őket. Miután a rendőrök menedéket találtak, egy járőrkocsit vettek célba, melyet felborítottak és felgyujtották. 791 fős rendőrségi erősítés érkezett gumibotokkal és madársörétes puskákkal felszerelve. Vietnami háborús veteránok – jogellenesen – ennél komolyabb sörétes és rendes puskákat is használták. Az egyik bámészkodót meg is ölték. Reagan kormányzó azzal védekezett, hogy „nagyon naiv azt feltételezni, hogy bárkit is el kell küldeni ilyen konfliktusba egy légycsapóval”. 128 berkeley-i lakos vittek kórházba különféle sérülések miatt. 111 rendőr sérült meg, egyiküket megkéselték.

A kormányzó válaszul rendkívüli állapotot hirdetett ki, és 2700 nemzetőrt küldött a városba, akik a kisebb csoportosulásokat is feloszlatták. Hippi lányok ugratták és csúfolták a katonákat, marihuanával készített süteményekkel és LSD-vel dúsított limonádéval és narancslével kínálták őket.Többszáz tüntetőt letartóztattak. A rendőrség 19-én könnygáz segítségével kb. 400 tüntetőt hajtott végig a Sproul Plazától a Telegraph Avenue-hoz. 20-án a Nemzeti Gárda helikopterei a Berkeley campus felett könnygázt szórtak szét, ami kb. ezer embert érintett. 21-én többezer ember részvételével búcsúztatták az áldozatot a Sproul Plazában. A tüntetők a gyülekezési törvény dacára még napokig többszázas csoportokban tüntettek, és egy héttel a forrongás után 250 résztvevőt tartóztattak le.

Válaszul az egyetem 177 oktatója szolidaritásból kijelentette, hogy csak akkor hajlandó ismét oktatni, ha nem áll helyre a béke, aminek az a feltétele, hogy visszavonják a rendőrséget és a katonaságot. Az aktivisták elérték, hogy a Környezetvédelmi Tervező Főiskola tegyen javaslatot arra, hogy a parkot nyilvánítsák a közösségi tervezés kísérleti központjává, és az egyetem fakultási szenátusa, majd a hallgatók elsőprő többsége támogatta a javaslatot. A park hasznosítása azonban nem lett tisztázva, és miközben a kancellár beleegyezését adta ahhoz, hogy adják bérbe a városnak, a Régensek Testülete júniusban megszavazta – az eredeti távlati program szerint – a házas hallgatóknak a lakásépítés projektjét. 30-án egy valóban erőszakmentes menet vonult el a Néppark mellett, az ellen tiltakozva a sérülések miatt, és mindenekelőtt amiatt, hogy „a kormányzó elfoglalta a városukat”. Quod erat demonstrandum.

A város felett egy kisrepülőgép a következő tanszparenst lobogtatta: „Hadd virágozzon ezer park”, ami viszont Mao Ce-tung 1965-os Kis piros könyvecskéjének „virágozzék minden virág” jelszavára utalt, és nézőink szeme előtt azt a perspektívát nyitotta meg, amelyben egyre több, semmilyen politikai jogosítvánnyal nem rendelkező csoport fogja átvenni az irányítást az USA államának és önkormányzatainak felügyelete alatt álló területek felett. Erre utalt, ha nem is pontosan, az anarchisták lapjának, a Berkely Törzsnek a címadása is, melyet ezekben a napokban alapított meg – ugyancsak Berkeley-ben – a Vörös Hegy Törzs kiadó, mely azonnal elkezde kiadni a Berkeley Tribe című, radikális ellenkulturális konspiratív lapot, mely az Új Baloldal vezető lapja lett. Egyik szerkesztője, a Yippi Párt fent említett alapítója, Stew Albert volt. Egyébként a lap elődje, a Berkeley Barb a Néppark Mozgalmat a Let a Thousand Parks Bloom címmel ismertette. Az állami rendvédelem a lap szerkesztőségét borsgázzal és könnygázzal füstölte ki irodájából, amit nagyon zokon vettek. 1970. április 7-én, a Kaliforniai Termelői Tanács előtt Reagan megvédte korábbi döntését a Nemzeti Gárda bevetésével kapcsolatban, majd dacosan jelentette ki:

„Ha vérfürdő az ára, essünk át rajta. Nincs több engedmény.”

Két megjegyzés tartozik ide. Az egyik, hogy a lap utalása arra, hogy Berkeley-ben egy törzsi társadalmat látnának a legszívesebben, azt bizonyítja, hogy egy magasan fejlett civilizációban is megtörténhet, hogy művelt emberek célként kitűzhetnek a társadalom elé egy olyan utópiát, amelynek lényege egy sokkal korábbi, primitív civilizációs fokra való visszalépés. Ami ezeknek az egyébként mind techikailag, mind társadalomszervezési szempontból magasan fejlett társadalomnak a gyengeségét jelzi. Legújabb bizonyítéka a civilizatórikusan sokkal alacsonyabban álló bevándorlók aggály nélküli, mérték- és feltételek nélküli befogadása.

A másik, hogy a tömegtársadalmak kisebb közösségeinek megtartása vagy kialakítása valóban alapfeltétele annak, hogy a modern ember is otthon érezze magát a maga világában. De ezeknek az impulzusoknak valóban „alulról”, a helyi lakosoktól kell kiindulniuk, és nem ragadozótermészetű közösségektől, melyek valójában kiterjedt szervezetek, melyek különféle ideológiák szolgálatában állnak, és az embereket csak eszközeiknek tekintik. Jonah Raskin, a Weathrmen egykori tagja, 1955-ben ábrándult ki véglegesen a kommunizmusból, amikor Hanoiban tanuja volt annak, hogy a kommunista elit milyen gyorsan gazdagodott meg a szabadon működő kapitalista gazdaságból. Ugyanezt leplezte le Borvendég Zsuzsanna is Magyarország viszonylatában.

Kormányzati intézkedések

Nézzük ismét a hivatalban lévő amerikai kormányok hozzáállását a polgárjogokhoz. Jimmy Carter a Demokrata Párt (DP) tagjaként polgárjogi aktivista volt. Elítélte a szavazati jog írástudáshoz való kötését, valamint Georgia Állam tervezett alkotmányreformját, amely a vallásgyakorlást kötelezővé tette volna. Reagan 1982-ben kiterjesztette 25 évre a Választási Törvényben lefektetett „elővigyázatossági követelményt”, mely ezen a területen is oltalmazza a „védett kisebbségek” jogait. Ugyane kisebbségek politikai aktivitását megnövelendő, liberalizálta az un. segítségnyujtási eljárást is, és törvénybe iktatta a Martin Luther King emléknapot.

A kommunisták harca folytatódik

Ettől függetlenül – vagy ezzel szemben – az SDS a yippy mozgalomhoz kapcsolódott, mely marxista alapon akarta egyesíteni a szegény „fehér” lakosságot a „feketével”, hogy osztályharcban győzzék le az uralkodó osztályt, és hozzanak lére egy „szabad és demokratikus” államot. Csakhogy az SDS vezetői arra a meggyőződésre jutottak, hogy „mélyreható, igazi változást” nem érhetnek el parlamentáris eszközökkel, és ezért egy radikális bomlasztó stratégia mellett döntöttek. Mark William Rudd azt mondogatta a szervezet többi tagjának: „Ne légy félénk azt mondani az embereknek, hogy kommunisták vagyunk. Ne tagadd, légy büszke rá.” A szervezet legjobb napjaiban 100 ezer diákot tömörített.

A YIP 1979-ben megalapította a Rock A Rasszizmus Ellen (RAR) mozgalmat, mely 1983-ban átalakult az országos A Rockkal Reagen Ellen nevű punk kampánycsapattá, melyben hét ismert együttes is részt vett. Ilyen az Ürügy A Riadóra, a keresztényellenes lefordíthatatlan Crucifucks vagy a Halott Kennedyk nevű hardcore együttes.

A KIBONTAKOZÓ HAZAI ANARCHIZMUS AMERIKAI ELŐKÉPEI

A WEATHERMAN

• A csoport születése
• David Gilbert
• Vissza a Weathermen-hez
• A „Harag Napjai”
• Kitérő: a Rolling Stones
• Ismét vissza a Weatherman Undergroundhoz

A csoport születése

Az SDS vezetősége (az Országos Iroda) levált támogatóiról és a Haladó Munkáspártról (PLP), és megalakította a Forradalmi Ifjúsági Mozgalmat (TRYM, vagy RYM), mely 1969 a munkásmozgalomra épülő klasszikus marxizmust vallotta. 1969 nyarán kivált belőlük a RYM I nevű csoport, mely úgy gondolta, hogy céljait – mindenekelőtt a vietnami háború befejezését – csak agresszív eszközökkel, így „közvetlen akciókkal” lehet kikényszeríteni. A csoport további radikalizálódását az váltotta ki, hogy a chicagói rendőrség 1969 decemberének elején, egy razzia során, lelőtte a Fekete Párduc Párt emblematikus alakját, Fred Hamptont.

A Fekete Párduc Pártot (BPP) forradalmi lelkületű rasszista és antiimperialista feketék 1966-ban hozták létre Kaliforniában. A párt a Watts-lázadás után járőröket állított a rendőröknek a brutális eseményekben tanusított magatartásának megfigyelésére, akiket fegyverrel látott el. A párt tagjai a következő évben fegyverrel a kezükben berontottak Sacramento Állam Alsóházába, hogy lássák, kivel van dolguk. A párt ugyanabban az évben szövetségre lépett a ’60-as években maoista Haladó Munkáspárttal, a Berkely-ben 1967-ben megalakult marxista Új Politikai Közösséggel (CNP) és az ugyanakkor létrejött liberál-szocialista Béke és Szabadság Párttal (PFP), valamint az 1969-ben megalapított maoista kínai-amerikai Vörös Gárda Párttal (RGP). A párt anarchizmusa nem a fehérek, hanem a Black Power anarchizmusából eredt, mely a marxizmus-leninizmus ideológiájára támaszkodott. Ezt vegyítették azután forradalmi nacionalizmusukkal.

David Gilbert

David Gilbert alapító tagja volt az SDS Columbia Egyetembeli részlegének, majd 1969-ben, amikor a csoport szétszakadt, csatlakozott a Weatherman-hez barátjával, Ted Golddal (aki később, 1970-ben, egy Greenwich Village-i lakóház felrobbantása közben halt meg). Amikor a szervezet a föld alá bújt, és felvette a Weather Underground nevet, a szervezet tagjai onnan szereztek pénzt, ahonnan tudtak. (Gilbert pl. kötvényeinek felét átadta a szervezetnek, a másikat a BPP óvadékalapba helyezték.)

Gilbertet az a meggyőződése tette anachistává, hogy úgy látta, mind a bal-, mind a jobboldali ellenzéki szervezetek maguk is pénzéhesek és hatalmi ambíciók fűtik, továbbá diktátorként bánnak alárendeltjeikkel, akik pedig ugyananolyan jól tudnák vezetni, irányítani a többieket, mint ők maguk. A mozgalomból hamarosan kivált egy még elégedetlenebb, még radikálisabb csoport, mely — a kinai Vörös Gárda mintájára — szakítani akart a „passzív ellenállással” az „aktív ellenállás” javára. Az 1970-es év végén – más fehér aktivistákkal együtt – csatlakozott a Forradalmi Feladatok Fegyveres Erejé-hez (RATF), melyben a fehér forradalmárok együttműködtek a Fekete Felszabadítási Hadsereggel (BLA). Mivel a két szervezetnek 1981-ben „nagyon sok pénzre volt szüksége”, tagjai megpróbáltak kirabolni egy Brink páncélautót. És mivel Gilbert 3 embert is megölt az akcióban, ma is életfogytiglani fegyházbüntetését tölti.

Vissza a Weatherman-hez

1968 októberében az SDS Országos Tanácsa elfogadta az Országos Akció Testület tagja, John Jacob stratégiáját, melynek jelszava az orosz forradalmár, Vlagyimir V. Lenin 1916-os jelszava volt: az imperialista háborút polgárháborúvá kell változtatni. Ami „amerikaiul” így szólt: „Haza kell hozni a háborút Vietnamból”. A stratégia másik eleme az volt, hogy a győzelmet először az utcán, azután pedig a szavazófülkékben kell kierőszakolni.

1969. júniusában az Országos Iroda a Haladó Munkáspárttal való vitája során két állásfoglalást adott közre: a RYM II egy felülbírált változatát és egy másik, 11 személy által elkészített tervezetet, melynek címéül Bob Dylan 1965-ös Subterground Homesick Blues-ának egy sorát szánták: „Nincs szükség meteorológusra ahhoz, hogy merről fúj a szél”. Ebből lett a Weatherman („Meteorológusok”) szervezet. A Wikipedia kiváló leírását adja a párt történetének.

A szervezet világmegváltó célja – Lenin imperializmus-elmélete alapján – az volt, hogy „megsemmisítse az amerikai imperializmust, és megteremtsen egy osztálynélküli világot: a világkommunizmust”. (Nem tudták, hogy a SZU is imperialista hatalom volt.) Nézetük szerint a harmadik világ marxista-leninista aktivistái járnak az élen a fejlődésben. (Az RYM feladata az volt, hogy „alapítson egy nagy tömegtámogatással rendelkező marxista-leninista pártot, mely egy nemzetközi felszabadító mozgalmat épít fel, és megnyitja a forradalom egy másik frontját.) Mellesleg: a csoport mindenható vezetője, Bernardine Dohrn, kötelezővé tette a csoportszexet a szervezet összes férfi- és nőtagjának.

Romantikus, naív megközelítésük alapján Che Guevarát és partizánszervezetét választották példaképül, mely – hasonlóan a későbbi ISIS felépítéséhez – egy központból és kisebb, félig-meddig autonóm csoportokból (foco) állt. Argentinában minden bizonnyal az ország geográfiai széttagoltsága volt ennek az oka, és mindkét esetben a működés konspirációs jellege. Másik példaképük Mao Ce-tung volt, akitől a fanatizálás kollektivista (rasszista és soviniszta) szemléletét, a vezetők kultikus tiszteletét, valamint az agresszív vitakultúra módszerét vették át. Ezt egészítette ki az ókori spártaiaktól átvett altruista etika – mindig kivéve a szexuális promiszkuitást – és a közelharcra való felkészítés. Miközben az USA harcban állt Észak-Vietnammal, és ellenséges viszonyban volt Kubával, a Weatherman 1969 júliusában egyetemistákat küldött a Venceremos Brigade cukorrépa arató programjába, további 30 főt pedig azért, hogy az ott tartózkodó Észak-Vietnami elvtársaktól eltanulhassák forradalmi módszereiket. Az onnan hozott gerilla-taktika szellemében arra törekedtek, hogy erőszakos akcióikkal – az egyetemi tüntetések mellett – az állami katonai és belbiztonsági apparátust is megzavarják.

A Weatherman 11 emberből álló kemény magja által elkészített tervezet egy tömeges forradalmat irányzott elő a Hatalom ellen, ahhoz pedig egy titkos forradalmi párt létrehozását szorgalmazta, melynek tevékenysége – a kínai Vörös Gárdához hasonlóan – korántsem merülne ki a szavazásban, hanem – tagjainak az illegális és erőszakos küzdelemben való személyes és aktív részvételével – a forradalom kirobbantására irányulna. Naomi Jaffe elmondta: „Úgy éreztük, (…) hogy az az erőszak, ha az ember csak a házában ül, (…) és megengedi az országnak, hogy embereket gyilkoljon meg és népirtást kövessen el, és nem tesz ellene semmit”. Ráadásul az észak-írországi, franciaországi, kínai, mexikóvárosi, csehszlovákiai és uruguay-i állapotok azt sugallták nekik, hogy egy világforradalom küszöbén állnak.

A Weatherman – mely a klasszikus marxizmus osztályharc-elméletének alapján állt –, az etnikai különbségeket látszólag félretéve a nemzetközi proletariátus egyesítését tűze ki célul. Ugyanakkor meg voltak győződve arról, hogy a fehérek születésüknél fogva rasszisták, és minden a rasszizmus felszámolására irányuló törekvésük saját imperialista törekvéseiket szolgálja. A Weatherman toborzásai során elárasztotta az középiskolákat és az egyetemeket, és Mao Ce-tung 1 930-as „préritűz” elméletét felhasználva elhitették a diákokkal, hogy a Hatalom akkor, amikor az iskolában türelemre tanítja őket, valójában engedelmességre neveli őket, holott a Hatalom – és képviselője, az iskola – ellen kellene fordulniuk.

A „Harag Napjai”

A Weatherman első tette A Harag Napjainak 1969-es rendezvénye volt. (Amivel valószínűleg Tamás középkori szerzetes Dies Irae költeményére utaltak). A Rage Days rendezői megpróbáltak szakítani (Bill Ayers szavaival) az „elfogadható színház” normáival, hogy szimbolikus eszközökkel érzékeltesék: bármire el vannak szánva, hogy megállítsák a Vietnamban dúló erőszakot. Beszédeikben az USA-t fasisztának minősítették.

Október 6-án az emblematikussá vált Hay Marketen felrobbantották a rendőr-áldozatoknak emléket állító szobrot. Egy évvel később, miután helyreállították, újból felrobbantották, és – miután másodszorra is helyreállították –, újra felrobbantották. Két nappal később az üzleti negyedben megismételték az őrjöngést. A kár 183 ezer dollár volt. A Weatherman és az SDS vezetőit a rendőrség előállította. Október 8-án a vandálok egy bikaszarv fölött egy előre megbeszélt jelre végighaladtak Chicago egyik főutcáján nagy károkat okozva az alsó középosztály épületeiben, autóiban és az üzletekben, majd az ezer rendőrre támadott sok sebesültet hagyva maguk után. (A jeladás egy törzsi társadalom szimbólumkészletére utalt.) A rendőrség 68 tüntetőt azonnal letartóztatott.

Október 9-én 70 női aktivista be akart törni valahová, de a rendőrség semlegesítette őket. Illinois kormányzója, Richard Ogilvie, a Nemzetőrség további 2500 tagját mozgósította. Utána a RYM II többszáz fős békés tüntetést tartott a szövetségi Bíróság előtt, és a BPP vezetője, Fred Hampton, elítélte a Weatherman – mint mondták – „individualista és sovinoszta, anarchista és embertelen (custeristic)” fellépését. Október 10-én a RYM II vagyes etnikumú tiltakozó menetet vezetett Chicago spanyol ajkú részén keresztül.

Október 11-én a Weatherman a város üzleti negyedén haladt végig. A rendőri felügylet mellett megrendezett, békésnek mondott tüntetést hirtelen megszakítva erőszakos cselekményeket követtek el, és sérülést is okoztak. Jacobs-ot október 8. óta most tartóztatták le másodszor. Az eredmény 183 ezer dollár kár. A Weatherman 287 tagját letartóztatták, és mind a szervezet, mind az SDS vezetőségének többségét börtönbe vetették. A vád: összeesküvés és zavargás. A bírósági tárgyaláson – erkölcsi fölényüket hangúlyozandó – nem jelentek meg.

Bernardine Dohrn visszaemlékezése szerint a Weatherman 1969 decemberében üzent hadat az USA kormányának, amikor a megtudta, hogy a rendőrség megölte a Fekete Párducok Pártjának (BPP) vezetőjét. Fred Hamptont a BPP vezetői abban a hónapban nevezték ki a párt központi bizottságának tagjává, ahol várományosa mind a vezérkari főnökségi és a vezérszónoki pozíciónak. Mellesleg ugyanabban a hónapban hívta meg az UCLA Joghallgatóinak Szövetsége is egy előadás megtartására. A mélyebben fekvő ok azonban az lehetett, hogy a Rag Days nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ráadásul – ahogy ez már lenni szokott – megtépázta a szövetséges csoportok kapcsolatát.

Az Országos Tanács december 26-31. közötti ülése – már mindenki szabadlábon volt! – elfogadta J. Jacobs „erőszakos, fegyveres forradalomra” vonatkozó javaslatát a most már fasisztaként megbélyegzett törvényes kormánnyal szemben. J. Jacobs rámutatott a fehér amerikai fiatalok elpuhultságára, és meghirdette „személyiségük visszaszerzését” – kábítószerekkel, szexsszel és a fegyveres forradalommal (mass wargasm). A következő üzenettel lelkesítette őket:

„Minden ellen vagyunk, ami «jó és tisztességes» az utálatos fehér Amerikában. Égetni, fosztogatni és pusztítani fogunk. Anyátok rémálmainak inkubátorai vagyunk”.

Egyúttal feloszlatták az ikonikussá vált szervezetet, az SDS-t, elhatározták, hogy illegalitásba vonulnak, és felvették a Weather Underground Organization (WUO) nevet. Emblémájuk egy villám volt, mely 3 félkörívet (minden bizonnyal szivárványt) szel át. A szervezet vezetője, Bernardine Dohrn, egyik 1975-ben, a szervezet kádereinek tartott előadásában kifejtette:

„Kommunista szervezetet építünk azon erők részeként, amelyek forradalmi kommunista pártot építenek a munkásosztály vezetésére a hatalom megragadása és a szocializmus építése érdekében. (…) Folytatnunk kell a marxizmus-leninizmus tanulmányozását a WUO-ban. A marxizmus-leninizmusért folytatott küzdelem a legutóbbi történelmünk legjelentősebb fejleménye. (…) Saját tapasztalatainkon keresztül fedeztük fel azt, amit a forradalmárok az egész világon megtaláltak, hogy a marxizmus-leninizmus a forradalom tudománya, a munkásosztály forradalmi ideológiája, útmutatónk a küzdelemhez.”

A „vörös pánik” idejéhez képest tapintható a társdalom önvédelmi képességének csökkenése. A WUO földalatti szervezeteket hozott létre Kaliforniában, a Közép-Nyugaton és New Yorkban. Előbb Molotov-koktélokat, majd dinamitos bombákat használtak. Első célpontjuk John M. Murtagh bíró volt, aki a Panther 21 előzetes tárgyalását vezette. (A Panther 21 tagjait azért tartóztatták le, mert 1969-ben bombákkal és nagy hatótávolságú puskákkal három összehangolt támadást terveztek két rendőrkapitányság és egy New York-i oktatási intézmény ellen. (A rendőrők megtalálták náluk a Mao Ce-tung idézeteket tartalmazó Kis Piros Könyv egy példányát is.) 1970. február 21-én Molotov-koktélokat dobtak a Columbia Egyetem nemzetközi könyvtárépületének II. emeletére, a Manhattani Rendőrkapitányság előtt egy parkoló rendőrautóra, a Brooklyn Főiskola közelségében egy katonai és tengerészeti toborzóépületre, főként pedig az elátkozott bíró otthona előtt. Közben a bíró háza előtti járdarészre „A Viet-Kong győzőtt” szöveget festették fel.

A Rolling Stones

1969. novemberében, amikor A Stones Oakland-be érkezett, anachisták, — feltehetően a Weatherman aktivistái — egy röplapot szórtak szét, melyen ez volt olvasható:

„Üdvözlet és szíves fogadtatás a Rolling Stones-nak, bajtársainknak az elkeseredett csatában, melyet a hatalom mániákus birtokosai ellen vívunk. A világ forradalmi fiatalsága hallgatja zenéteket, mely még több szörnyű, halálos tettre ösztönzi. Gerilla-csapatokban harcolunk az Ázsiába és Dél-Amerikába beözönlő imperialisták ellen, és mindenhol lázadunk a rock’n’roll koncerteken. Gyújtogattunk és fosztogattunk Los Angeles-ben, és a zsaruk tudják, hogy orvlövészeink visszatérnek. (…) A rohadékok (…) nem fogják megúszni az anachista forradalom vérét és tüzét. Játszani fogjuk zenéteket rock’n’roll meneteinken, miközben leromboljuk a börtönöket és kiszabadítjuk a rabokat, továbbá leromboljuk az állami iskolákat és kiszabadítjuk a diákokat, (…) és egy új társadalmat teremtünk tüzünk hamujából. — Elvtársaink, akkor fogtok visszatérni ebbe az országba, amikor az már meg lesz szabadítva az Állam zsarnokságától, (…) a rendőrkapitányságok kőtörmelékein, a papok [akasztófán] lógó holttestei alatt, az anarchista közösségek lobogó vörös zászlóinak milliói alatt. A Rolling Stones az, amivé válik! (…) Kalifornia fiatalsága a Ti pusztításotoknak szenteli magát! Rolling Stones! Kalifornia fiatalsága hallja a szavad! Éljen a forradalom!”

A Stones egykori szólistája, Mick Jagger, 1987-ben, egy visszatekintő interjúban kifejtette, hogy

„A legjobb rock’n’roll zene sok energiát, haragot foglal magába akár felvételen, akár a színpadon. (…) A legjobb fajta, tehát az igazi rock’n’roll mindig nyers, hetyke, és tapintatlan. Ez a punk értelme is. És miről szólt a punk? Erőszakról és energiáról. És valójában erről szól a rock’n’roll is. És ezért a hallgatóságot elkerülhetetlenül felkavarja, felizgatja a harag, melyet hall. (…) Mármost ha a harag kiömlik az utcára, az mulattatja az embereket. De ha be van zárva egy színházba, és eltörik néhány szék, – ez volt a véleményem akkor, és most is az –, akkor azt kérdem: na és?” (The Rolling Stone 20th Anniversary, nov.5.)

Jagger azt is megjegyezte, hogy idővel megtanulta, hogy „egy nagy rendezvényt” – mint amilyenek az övéik – nem szabad felügyelet nélkül hagyni. Az olvasók még emlékeztek arra, hogy az ő fellépéseiken is voltak rendzavarások, jelentős anyagi károkozással, sebesültekkel, egy alkalommal pedig egy áldozattal. Ezekre azonban nem mint a közönség jótékony élményeire emlékezett…)

Ismét vissza a Weatherman Undergroundhoz

A WUO merénylői 1970. március 6-án bombákat készítettek egy Greenwich Village-i házban, de szakképzettség híján – emlékszünk a galleanusok bombáira – idő előtt felrobbantak a bombák, és meghalt közülük az a négy személy, aki korábban a bíró otthona előtt robbantott. A célpontok a hadsereg Fort Dix nevű kiképző egységében táncoló katonái, a Columbia Egyetem könyvtárának olvasói és a Merrill Lynch brókercég társalapítója és fia lakhelye voltak.

A terroristák a fiaskó után egy szigorú „oktató-nevelő” koncepció alapján kezdték újra robbantásos merényleteiket. Ennek lényege az volt, hogy csak bizonyos a kormányzat vagy különböző testületek részéről megnyilvánuló, általuk imperialistának vagy elnyomónak ítélt cselekményekre adott válaszként robbantanak, és a robbanások után elmagyarázzák a közvéleménynek a robbantás okát. Saját beszámolóik szerint még mindig tartották magukat a humanizmus követelményeihez és a gentleman agreement-hez: tagjai éjjel csaptak le, de bombáik kis hatásfokúak voltak; ügyeltek arra, hogy üres helyiségeket robbantsanak fel, és robbantás előtt mindig figyelmeztetést adtak le. De ez nem mindig sikerült: 1981-ben például a WUO által egy pénzszállító Brink-teherautó ellen elkövetett akcióban két rendőrtiszt és egy őr meghalt, és az SDS egyik vezetője börtönbe került.

A szervezet legbefolyásosabb vezetője, Bernardine Dohrn, 1969-ben, az SDS egyik konferenciáján, így kommentálta a „Manson Család” által nem sokkal azelőtt elkövetett gyilkosságokat: „Ez már döfi! Manson megölte a disznókat, aztán megvacsoráztak velük ugyanabban a szobában, majd beleszúrták a villájukat az áldozat gyomrába”. (Mint ismeretes, a ’60-as évek végén és a ’70-es évek elején a Charles Manson bűnöző köré csoportosult 50 fős kaliforniai hippi-kommúnáról van szó. Manson utastására a csoport egyik férfi- és három nőtagja augusztus 8-án éjszaka betört Sharon Tate színésznő és Roman Polanski filmrendező Los Angeles-i bérelt lakásába, ahol meggyilkolták a várandós színésznőt, három barátját és egy férfit, aki „arra járt”. Az egyik gyilkos távozóban ráírta Tate vérével a bejárati ajtóra: „DISZNÓ”.)

Az SDS másik vezetője, Bill Ayers, 1970-ben így fogalmazta meg egyetemi tanulmányinak összegzését, melyet később a Weatherman filozófiájaként hangoztatott: „Öld meg az összes gazdag embert! Törd fel a kocsiját és a lakását. Vidd végig a forradalmat, öld meg szüleidet; valójában ez a dolog lényege.” 1970 májusában a WUO közleményt adott ki, melyben jelezte, hogy két héten belül „támadást intéznek az amerikai igazságtalanság [valamely] szimbóluma vagy intézménye ellen”. Egyúttal kihívó célzásokkal arra igyekeztek ösztönözni az FBI-t, hogy találja meg – ha tudja – az országban szerteszóródott tagjaikat.

1970. május 21-én a WUO – válaszul arra, hogy a rendőrség két BPP-tagot megölt intézkedés közben – formálisan hadat üzent az USA kormányának, és mélyillegalitásba vonult. Mint mondták, megtorlásul F. Hampton haláláért, – valójában persze azért, mert még mindig vitte őket a forradalom lendülete –, újra tervbe vették a Fort Dix megtámadását, melyet az addigi legnagyobb kormány-elleni akciónak szántak. Június 9-én, válaszul egy életfogytiglanra ítélt aktivista bűnöző, George Jackson szökési kísérlete közbeni kivégzésére, egy nagyerejű (tehát nem kis hatásfokú) dinamit-bombát helyeztek el a New York City Rendőrkapitányságnál.

A szervezet szeptemberben 20 ezer dollár adományt kapott a legnagyobb nemzetközi drogterjesztő hálózattól, Az Örök Szeretet Testvériségétől, abból a célból, hogy a börtönből kimentsék – R. Nixon szavaival – „Amerika legveszélyesebb emberét”, Timothy Leary pszichológust, aki a pszichedelikus szerek népszerűsítése miatt börtönbe került. Az FBI iratai szerint a pénzeket „vagy egy Los Angeles-i nemzetközi folk énekesnő”, vagy John Lennon New York-i kisegítő együttese, az Elephant’s Memory adományozta, és közrejátszott Lennon tervbe vett kiutasításában, aki korábban megvesztegetési pénzeket fizetett különböző radikális csoportoknak.

A WUO 1971. március 1-jén bombát robbantott fel a Capitólium szenátusi oldalánál, amivel több százezer dolláros kárt okozott. 1972-ben, a vietnami nemzeti mozgalom vezetője, Ho Si Minh születésnapján, május 19-én, „megtorlásul az USA Hanoiban végrehajtott bombázásáért”, robbantást hajtott végre a Pentagonnál. De mivel be kellett látnia, hogy nem tudja felvenni a versenyt az államilag megszervezett, professzionális bűnüldözésel, a hosszú illegalitás után – s mivel tagjaik legnagyobb részét felmentették, vagy csak enyhébb eljárásokkal kellett szembenézniük – úgy döntött, hogy kilép az illegalitásból.

1974-ben kiadott egy kiáltványt Préritűz – Forradalmi antiimperializmus címmel, melyben arra hívta fel az amerikaiakat, hogy az általuk kitalált „Préritűz” nevű mozgalomhoz állítsanak fel szervező bizottságokat a városokban. A név Mao Ce-tung mondását idézte: „egyetlen szikra képes tüzet gyújtani a prérin”. Terve egy legális forradalmi tömegmozgalom (a Préri Közösség), sőt egy népi irreguláris hadsereg (népi milícia) megalapítása volt a polgárság hatalmának erőszakos megdöntése céljából. A szervezet vezetősége több városban is megindította a préritűz-szervező bizottságok létrehozatalát. Később azonban, ereje fogytán, a WOU három részre szakadt: a Préritűz Közösségre, mely az 1970-es évek elejétől az 1980-as évek elejéig mindjobban behódolt a gyűlölt Hatalomnak, és egy kommunista szervezetre, mely tartotta magát, és ismét konspiratív szervezetként működött tovább. Ez volt a Május 19. Kommunista Szervezet (M19CO), melynek egyik célja a bombázások és a terrorista támadások folytatása volt.

A KIBONTAKOZÓ HAZAI ANARCHIZMUS AMERIKAI ELŐKÉPEI

A KOMMUNISTÁK GYŐZELME AZ ÁLLAMAPPARÁTUSBAN

• Történet
• Le-, majd felfelé ívelő életpályák (Bill Ayers és Bernardine Dohrn, Kathy Boudin, Howard Machtinger, Eric Mann, Mark D. Naison, Eleanor Raskin, Jeff Jones, Robert Roth Matthew Landy Steen, Laura Whitehorn)

Történet

R. Nixon elnökségének ideje alatt, 1973-ban, maga a kormány – a Legfelsőbb Bíróság azon döntése alapján, amely az elektronikus megfigyelést bírósági határozathoz kötötte, továbbá külföldi titkosszolgálati adatok védelmére hivatkozva – arra kérte az ügyészséget, hogy ejtse a vádakat a WUO legtöbb tagjával szemben. Hasonló eredménytelenséggel zárult a Capitolium elleni támadás vádlottjainak ügye is a szövetségi nagybíróságokon. A WUO Egyik tagját, akit az FBI 1970-ben feltett a 10 legkeresettebb bűnözők listájára, most lekerült a listáról. Ejtették a vádat a szervezet két másik tagja ellen is, akik részt vettek a Capitolium bombázásában arra való hivatkozással, hogy a bizonyítékok összegyűjtéséhez „adathalászatot” vagy „fedett adatszerzést” alkalmaztak. A szervezet további tagjai ellen emelt vádindítványokat – 4 hónappal az után, hogy a tanukat beidézték az esküdtszékre – ugyancsak megsemmisítették. Mindezen döntések következtében az FBI igazgatója, L. Patrick Grey úgy érezte, hogy nem tud megfelelni feladatának, és lemondott. Ez a körülmény, valamint W. Mark Felt és Edwin Miller szövetségi vádindítványa oda vezetett, hogy az FBI levette a WUO-t a legkeresettebb szervezetek listájáról.

Mivel a Szövetségi Legfelső Bíróság ítéletei megkötötték kormányzat kezét a nyíltan Amerika-ellenes (dissident) csoportok vizsgálata vonatkozásában, az FBI – a nemzet biztonsága és az erőszakos akciók megelőzése érdekében – maga is „földalatti” ellenállásra kényszerült, és 1956-ban létrehozta az Ellenhírszerző Programot (COINTELPRO). A program célja volt – most már a baloldali befolyás alatt álló bíróságok tekintetét elkerülve – mind a jobb-, mind a baloldali államellenes szervezetek megfigyelése, verbális és nem-verbális félrevezetésük, bizalmatlanság keltése tagjaik és partnereik között, megosztásuk, nyilvánossághoz jutásuk akadályozása, hitelrontásuk és leleplezésük, valamint semlegesítésük és szétbomlasztásuk akár a soraik közé behatolás (infiltráció) révén.

Taktikai eszközei voltak a szervezetek vezetőinek „sötét” megfigyelése, valamint diffamáló és kriminalizáló adatok beszerzése és álhírek közzététele (karaktergyilkosság,), hamis levelek és koholt bizonyítékok, álmozgalmak szervezése, a szervezetek pénzforrásainak elzárása, szervezési munkájuk akadályozása, illegális betörések, vagyontárgyaik rongálása, tagjaik verése, megfélemlítése, valamint merényletek szervezése. Ezek elérésére összefogott a helyi rendőrségi egységekkel. És hogy meg is tudja félemlíteni a célcsoportokat és erőszakot is tudjon alkalmazni, az FBI létrehívta a Minutemen antikommunista paramilitáris szervezetet (mely később Titkos Hadsereg Szervezet nevet kapta, SAO). Ezzel viszont a demokratikusan megválasztott hatalom hitelességét és legitimitását tette kockára.

A Polgárok FBI Kivizsgálásával Foglalkozó Bizottsága 1971-ben – ugyancsak törvénytelen módon – betört egy FBI-irodába, és az ott talált terhelő dokumentumokat nyilvánosságra hozta. A média nagyobb része még nem volt a kommunisták kezében, és nem ugrott rá, de a Washington Post – a legfőbb ügyész kérése ellenére – közzétette azokat, amit azután a többi sajtótermék is követett. Az FBI igazgatója, J. Edgar Hoover, azonnal, mint akit forró kályhához ért, bejelentette, hogy a COINTELPRO-t megszüntette.

A baloldali szervezetek perek sorát indította el, és 1976-ban létrejött a hosszú nevű Kormányzati Műveletek Tanulmányozására Létrehozott Válogatott Bizottság Tekintettel az US Szenátusának Hírszerző Tevékenységére (röviden Church Committee), és jelentésében megállapította, hogy a COUNTELPRO törvénysértő tevékenységet végzett. Összegezve: a baloldal informális ereje akkora volt, hogy az állami elhárítás ugyanúgy a föld alá kényszerült, mint a kommunisták, és most, miután leleplezték, kénytelen volt visszavonulni. Az egyesült baloldal diadalt ült felette, és ellentámadásba lendült.

A Church Committee most már a 20-as évekre visszamenőleg dokumentálta az FBI politikai elnyomó tevékenységét, felróva neki, hogy „ügynököket bízott meg az anarchisták, a kommunisták, a szocialisták a reformisták, és forradalmárok deportálása céljából”, továbbá azt, hogy „kiterjesztette belföldi műveleti tevékenységét” a politikai csoportok ellen (beleértve a háborúellenes csoportokat is) az 1936-1976-ig terjedő időszakban. Most már a győztes pozíciójában, aki „mindent visz”, dokumentumokkal azt is bebizonyította, hogy az USA elnökei: Roosevelt, Truman, Eisenhower, Kennedy, Johnson és Nixon politikai célokból mindannyian igénybe vették az FBI szolgálatait.

Miután a kommunistáknak sikerült bebizonyítaniuk, hogy az FBI törvénytelen szervezet volt, az elnököket is besározták a törvénytelen politikai előnyszerzés és a hatalommal való visszaélés vádjával. Áldozatként sorolták fel „a kommunista és szocialista szervezeteket”, „a polgárjogi mozgalom intézményeit és képviselőit”, a fekete nacionalista csoportokat, a Fiatal Lordokat, az Amerikai Indián Mozgalmat, az Országos Államjogi Pártot, „a vietnami háborút ellenző csoportokat”, „a nőjogi mozgalom csoportjait”, az Országos Ügyvédi Kamarát, valamint „az Új Baloldal szervezeteit”, köztük az SDS-t és a Weathermant.

A Wikipedia COINTELPRO szócikke 1971-től egészen máig sorolja az FBI „belföldi kémkedését’ a baloldali liberális szervezetek és személyek ellen, bizonyítva, hogy a szervezet valójában nem szűnt meg, hanem él és virul. Annyira azért nem, mint amennyire a WUO egykori terroristái, akik – kevés kivétellel – nem bánták meg akkori nézeteiket és cselekedeteiket, és a legnagyobb elismerésnek örvedendtek, ha ugyan nem váltak a liberalizmusra és az idealizmusra mindig is fogékony fiatalság pédaképeivé.

A kommunista szervezkedés elleni nyomozás részleges megbénítása jótékony hatást gyakorolt a terrorista szervezetek – Szocialista Munkáspárt (SWP) Egyesült Szabadság Front (UFF), Haladó Munkáspárt (PLP), Május 19. Kommunista Szervezet (M19CO)– működésére. Az M19CO vetőségében ott voltak a WUO korábbi tagjai: Kathy Boudin, Judith Alice Klark és David Gilbert. A szervezet bombatámadásainak színhelyei 1982 és 1985 között ezek voltak: the National War College, the Washington Navy Yard Computing Center, the Israeli Aircraft Industries Building, New York City’s South African consulate, the Washington Navy Yard Officers’ Club, New York City’s Patrolmen’s Benevolent Association és the United States Capitol Building. (Gilbert még mindig fegyházbüntetését tölti.)

A Nem-amerikai Tevékenységekkel Foglalkozó Bizottság volt ügyvezető titkára, Francis McNamara, keresni kezdte a lehetőségeket arra, hogy az FBI hogyan térhet vissza a McCarthy-korszak politikájához.

Le-, majd felfelé ívelő életpályák

BILL AYERS és BERNARDINE DOHRN

A baby boom generációja volt ez, mely anyagi jólétben, és kissé elkényeztetve nőtt fel, és amelyet az idősebb kommunista generáció – elsősorban a Frankfurti Iskola –, oly módon akart felkészíteni a forradalmi cselekvésre, hogy igyekezett megnyerni magának őket. Ehhez egyrészt a liberalizmus mézesmadzagját használta fel, másrészt igyekezett leválasztani őket szülei korosztályáról (és szüleiről) azt sulykolva, hogy mentalitásuk elavult, ők viszont már most birtokában vannak azon tudásnak és képességeknek, amelyek ahhoz szükségesek, hogy egy forradalmian új értékrendszert valósítsanak meg. Emlékszünk, hogy hangzott a Weatherman küldetése Bill Ayers 1970-es megfogalmazásában. („Öld meg az összes gazdag embert! Törd fel a kocsiját és a lakását. Vidd végig a forradalmat, öld meg szüleidet; valójában ez a dolog lényege.”)

Bill Ayers (1944) és felesége, Bernardine Dohrn (alias Ohrstein, 1942) a Weatherman karizmatikus vezetője volt. Ayers a radikális gazdag gyermekek (rich kid radical) táborához tartozott, aki – mint minden fiúgyermek – rajongott a látványosságokért.

„A fiútestvéreim és én mindent szerettünk, ami zajjal és színekkel jelenik meg; a fáklyákat, a meglepő gyertyabombákat, de leginkább a nagyokért remegtünk, a hangos megrázkódtatásokért”.

A bombák iránti szerelme azonban felnőttkorában is megmaradt. Mint írja, „ma is talál a bombákban valamilyen ékesszólást, költészetet és mintát egy bizonyos távolságból.” Mindezt összekapcsolni a társadalomszervezéssel, ráadásul úgy, hogy annak tartalma ebben a kétes értékű ragyogásban merüljön ki, infantilis lélekre vall.

Úgy került kapcsolatba a Weatherman-nel, az Új Baloldallal és az SDS-szel, hogy megismerkedett a Weatherman egyik nőtagjával (aki bombakészítés közben szörnyethalt). Dohr a Chicago Egyetem politológia szakán végzett, 1963-ban, majd az egyetem Jogi Karán doktorált 1967-ben. Ayers és Dohrn ekkor ismerkedett meg egymással. A ’60-as évek végén Dohrn előbb az SDS radikális fiókszervezete, a RYM egyik vezetője lett. 1968 májusában az általa megalapított Országos Ügyvédi Céh és a CULA tiltakozó diákjainak képviseletében beadványban fordult a Legfelső Bírósághoz, hogy akadályozza meg a „diákaktivisták” elleni rendszabályok alkalmazását. Ayers a Lake Forest Akadémián abbahagyta tanulmányait, hogy csatlakozzon az SDS látványos színpadi és cirkuszi előadásaikhoz és pirotechnikai mutatványaikhoz. Későbbb amerikatan szakon végzett a Michigan Egyetemen, 1968-ban.

Mint már említettem, az SDS 1969 júniusi konferenciáján a szervezetből kivált a RYM, mely Weatherman néven futott tovább. Dohrn a Weatherman kultikus vezetője lett (1976-ig). 1968-ban az SDS, 1969-ben a szervezet Jesse James Gang fiókszervezetének vezetője lett, és egyre jobban lelkesedett a hatóságokkal szembeni konfrontációért és az utcai harcokért. 1969 júniusában, amikor a Weatherman vette át az SDS irányítását, ő az SDS okatási titkára, Dohrn pedig az SDS Országos Köztes Bizottságának tagja lett. Ők voltak akkoriban a Weatherman két legbefolyásosabb vezetői.

Az SDS egyik konferenciáján, 1969-ben, így kommentálta a „Manson Család” által nem sokkal azelőtt elkövetett gyilkosságokat:

„Ez már döfi! Manson megölte a disznókat, aztán megvacsoráztak velük ugyanabban a szobában, majd beleszúrták a villájukat az áldozat gyomrába”.

(Mint ismeretes, a ’60-as évek végén és a ’70-es évek elején a Charles Manson bűnöző köré csoportosult 50 fős kaliforniai hippi-kommúnáról van szó. A csoport egyik férfi- és három nőtagja augusztus 8-án éjszaka betört Sharon Tate színésznő és Roman Polanski filmrendező Los Angeles-i bérelt lakásába, ahol meggyilkolták a várandós színésznőt, három barátját és egy férfit, aki „arra járt”. Az egyik gyilkos távozóban ráírta Tate vérével a bejárati ajtóra: „DISZNÓ”.)

Hasonló kommúna volt egyébként a Weatherman is, A monogámiát is megpróbálták „szétzúzni”, ami azt jelentette, hogy kommúnában éltek, és Dohrn, visszaélve karizmatikus hatalmával, a csoport összes férfi- és nőtagjának kötelezővé tette a párosodást. Ami Ayerst illeti, legjobb férfibarátja is horogra került.

Dohrnt még 1969-70-ben hatszor vonták vád alá, illetve tartóztatták le. Legelőször tiltott kábítószerbirtoklásért, majd a Davis Kupa bajnoksághoz kapcsolt háborúellenes gyűlésen elkövetett garázdaságért. Letartóztatták azon a tüntetésen, mely azokat a személyeket támogatta, akiket vád alá helyeztek az előző évi Demokratikus Konvent idején megrendezett felkelés megszervezése (conspiracy) miatt, majd a Weatherman női frakciójának gyűlésén történtekkel kapcsolatban, majd ezer dolláros óvadék ellenében szabadon bocsátották. A Nagy Esküdtszék vádiratot adott ki ellene a Chicagoi Nyolcak tárgyalásán tanusított magatartásáért (no meg azért, mert nem hagyta magát letartóztati), majd (1970-ben) a Harag Napjai lázadásainak megszervezéséért (conspiracy). 1970. május 21-én a WUO Dohrn aláírásával bocsátotta ki az USA kormánya elleni „hadüzenetet”. Az FBI októberben feltette a nevét – két másik WUO taggal együtt – a Tíz Legkeresettebb Személy Listájára. Tanuvallomás visszautasítása miatt 7 hónapra börtönbe zárták. J. Edgar Hoover elnök Dolores Ibárrurihoz hasonlította, és „Amerika legveszélyesebb nőjének” nevezte.

Hogy frissen szerzett társadalomtudományi ismereteiket mások számára is kamatoztassák, szorgalmasan elkezdtek robbantgatni. Hogy ezekben melyiküknek pontosan milyen szerepük volt, ma már talán nem is lényeges. Lássuk. 1969 folyamán a chicagói haymarketi emlékmű, valamint chicagói rendőrségi autók felrobbantása.

1970-ben a hadsereg Tartalékos Tisztjeinek Kiképző Alakultatának (ROTC) épülete, Judge Murtagh bíró háza, Greenwich Village Városháza, az USA Nemzeti Gárdájának Szövetsége, a New York City Rendőr Főkapitányság, az USA San Francisco-i bázisa, a Bank of America New York-i kirendeltsége, a Bank Of America Központja épülete, a chicagói haymarketi emlékmű második bombázása, a Marin Megyei bíróság, a Queens Közlekedési Bíróság, a Long Island City Bírósága, Royal Nemzeti Bank, Harvard Egyetem Nemzetközi Ügyek Központja, a New York-i Első Nemzeti City Bank, a Ney York-i Royal Nemzeti Bank épülete.

1971-ben a Capitolium, a Californiai Börtönök Hivatala, a Javítóintézet New York-i Részlege, Massachuetts Technológiai Intézet Kutatási Központja. 1972-ben a Pentagon épületének bombázása. 1973-ban a New York-i 103. Rendőri Körzet és az ITT korporáció épületének épületének bombázása. 1974-ben a San Franciscói US Egészségügyi, Oktatási és Jóléti Minisztérium épületei, a Californiai Főügyészség, a Pittsburghi Golf Olaj igazgatóság és az Anaconda Korporáció épületének bombázása. 1975-ben a State Department, a Védelmi Minisztérium oaklandi hivatala, a puerto ricói Banco de Ponce és a Kennecot Korporáció épületének bombázása. Ayers – a WUO megbízásából – még 1981-ben is részt vett egy ún. Brink teherautó elrablásában, mely 4 ember halálát okozta.

Befejezetlen robbantások: San Francisco-i Igazságügyi Terem épülete (1970). John Brigg kaliforniai szenátor hivatali épülete bombázás (1977). A Bombagyárak leleplezése: Chicago (1970) San Francisco (1971) Azután 10 évig hamis okmányokkal bújkáltak a felelősségrevonás elől. (Ayers 15 államban bujkált, és a különböző temetőkben a vele egyidőben született csecsemők nevét kutatta és vette fel.)

1973-ban tudomásukra jutott, hogy az FBI terhelő bizonyítékainak beszerzését törvénytelennek minősítették, és várható volt, hogy a WUO fegyver- és bombahasználattal kapcsolatos vádakat ejteni fogják, valamelyest megnyugodtak. (Ez 1974-ben be is következett.) Dohrn azonban nem volt olyan nyugodt: az állam által emelt vádak továbbra is érvényben voltak. 1980. decemberében a hatóságokhoz fordultak. Dohrn-t 3 évi próbaidőre engedték. Szökevény napok (Fugitive Days) című könyvében leírja, hogy 1976-ban megnézték Emile De Antonio róluk készült Underground című filmjét, és maga is megütközött arroganciájukon és egocentrizmusukon, valamint merevségükön és nárcizmusukon, valamint „látván az abszolút meggyőződést, hogy mi és csak mi imerjük az utat”.

Ayers-nek Chicago városa 1997-ben odaítélte az Év Polgára díjat a város iskolareform-programjának kialakításában végzett munkájáért. 1999 után a chicagói Woods Fund nevű jótékonysági alapítvány igazgatótanácsának tagja volt. 1993-tól a Chicago Egyetem Nevelési-Oktatási professzoraként (!) folytatta életét.

Egy interjúban, melyet 2001-ben adott a The New York Times-nak, Dinitia Smith arra kérte Ayers-t, kommentálja az emlékiratában olvasható következő kijelentésével:

„Nem bántam meg, hogy bombákat raktam le. (…) Úgy érzem, nem tettünk meg mindent”. Arra a kérdésre pedig, hogy „újra megtenné-e”, azt mondta: „Nem zárom ki a lehetőségét” (I don’t want to discount the possibility.).

Az egyetem hírességei közt (egyedüli fotóval) ismertetik Ayers-t az alábbiak szerint:

„Bill Ayers, nyugalmazott Nevelés-Oktatástudományi professzor; az 1960-as időszak politikai aktivistája; a hazai Weather Underground terrorista szervezet egykori tagja; az oktatói hivatással foglalkozó számos könyv szerzője; az iskolai reformért folytatott haladó kampány aktív részese.”

A 2008-as amerikai elnöki kampány során mind az USA-, mind Angliabeli konzervatívok nehezményezték Brack Obama „titkos” kapcsolatát Ayerssel, de aztán a The New York Times és a CNN „kinyomozta”, hogy nem tartottak fenn „szoros” kapcsolatot. Ayers elmondása szerint mindössze arról van szó, hogy gyermekként egy környéken laktak, barátkoztak, és batyus bulikra jártak, és mindketten a Chicago Laboratóriumi Iskolába jártak, mely egy olyan koedukációs kísérleti magániskola volt, mely főleg az egyetem filozófia, pszichológia és nevelés- és oktatástudományi oktatói elgondolásai alapján kritikai szellemű nevelésben részesítették az egyetemi oktatók gyermekeit…

Bernardine Dohrn 1984-ben egy baráti chicagói ügyvédi iroda alkalmazásába került, és az ügyvédi kamarák csak azért nem vették fel, mert „nem tanúsított megbánást”. 1991-ben azonban az az Észak-Nyugati Egyetem Jogi Iskolája rendkívüli professzorként alkalmazta. Megalapította a Bluhm Jogi Klinika Gyermek- és Családjogi Központját. Amikor az egyetem tisztviselőinél aziránt érdeklődtek, hogy alkalmazásához hozzájárult-e a dékán vagy a kuratórium, az egyetem egyik felelős tisztségviselőjétől azt a büszke választ kapták: „Jóllehet sokan vitatnák Dohrn asszony 1960-as években vallott (espoused) nézeteit, karrierje a jogi egyetemen a példa arra, hogy valaki képes megváltoztatni a jogrendszert”.

A Green Rush Review („Zöld Roham Szemle) boldogan tette közzé 2019-ben, hogy odaadományozták neki a Michael Kennedy Társadalmi Igazságosság Díjat, és utalt arra, hogy az SDS és a WUO országos vezetője volt, aki 1970-73 között az FBI 10 legkeresettebb személye között volt. A díjátadáson a Düh Prófétái rock-csoport alapítója, Tom Morello, az asszonyt „a rock & roll átalakító ereje élő bizonyítékaként”, „fiatalságának szinte mitikus hőseként”, „a társadalmi igazságosság könyörtelen (unapologetic) harcosának” mutatta be. „Bernardine Dohrn – mondta – pokoli punk rock. És a Düh Napjai? Mit gondoltok, honnan kapta a bandám a kibaszott nevét?” Dohrn pedig azzal adta vissza a bókot, hogy „Tom folyamatosan tolta ki a határait annak, amit egy férfi 6 húrral meg tud csinálni”. „A zene politikai dolog”, válaszolta a gitáros. „Vagy támogatja a status quo-t, vagy kihívást intéz ellene”. Amikor Carol Felsenthal megkérdezte férjét, Ayres-t, kit szeretne Obamával kineveztetni a legfőbb bírónak, habozás nélkül felelte: „Bernardine Dohrnt. Nagyszerű főbíró lenne”.

Kathy Boudin (1943), – aki 11 bombázásban vett részt, és akit gyilkosságért és rablásért 20 év fegyházbüntetésre ítéltek –, egyik verséért 1999-ben PEN-díjat kapott. Dr. Boudint a Columbia Egyetem Szociális Munkaügyi Iskolájának adjunktusává nevezték ki. Ma az egyetem Igazságügyi Központjának társalapítója és társelnöke. Kollégái szerint „kiváló tanár volt, aki hallgatóitól minden évben hihetetlenül jó értékeléseket kapott”. „Boudint példaképnek (modell) tartották”. Valóban az volt. Amikor már terhes volt, Ayers és Dohrn hiába kérlelték, hogy adja fel magát, mert úgy érezte, hogy részt kell vennie a Brink teherautó ellopása bűncselekményben is, melyben elraboltak 1,6 millió dollárt, egy Brink páncélautóból, megölték a Brink őrét, a másikat súlyosan megsebesítették, kevésbé a sofőrt, megöltek két Nyack rendőrtisztet, és súlyosan megsebesítettek egy rendőrségi detektívet. (A többit l. fent.) Miután megszülte gyermekét, Ayers és Dohrn vette örökbe a gyermeket. Amikor pedig Dohrnnak kellett – makacssága miatt – börtön be vonulnia, Chesa ismét anya nélkül maradt…

HOWARD MACHTINGER (1946-)

KORÁBBAN A Forradalmi Ifjúsági Mozgalom (RYM) és a Weatherman alapító tagja volt; a Nyilatkozat egyik szerzője volt, és 1969 decemberében részt vett a Flinti (Michigan) Háborús Tanácson, melyen elhatározták, hogy gerillaháborút fognak folytatni Az USA kormánya ellen. Az összejövetelnek helyt adó termet Fred Hampton, Malcolm X, Che Guevara, Fidel Castro, Ho Si Minh, Vlagyimir I. Lenin és Mao-Ce Tung fotók dekorálták, továbbá egy felszáradt vértócsa, mely az előző esti lövöldözés után maradt ott, és amely – Mark Rudd szerint is – „ideálissá” varázsolta a helyet. A bíróság a Gyűlölet Napjaival (Days Rage) kapcsolatos vádat elejtette, mert az ellene lefolytatott elektronikus megfigyeléshez nem volt bírói engedély. Majd azzal vádolták, hogy egy bűnszövetkezet tagjaként bombázta a Detroiti Rendőrtisztek Szövetségének épületét. A következő alkalommal óvadék ellenében szabadon engedték.

KÉSŐBB 1993-tól középiskolai történelemtanárként dolgozott, majd 1996-ban megszerezte a mesterfokozatot a San Francisco-i Állami Egyetemen. 1995-ben írt disszertációjának címe: A törmelék elhárítása: Új baloldali radikalizmus. 1995 és 1996 között az East Chapel Hill High School tervezőbizottságában dolgozott, és az Észak-Karolina Humán Tudományok Tanácsa fórumának tagja volt. 1999. július 19-től 2006. június 30-ig az Észak-Karolinai Egyetem Oktatási Iskolája (a Chapel Hill) tanára volt.

ERIC MANN (1942-)

KORÁBBAN 1968-ban az SDS országos bizottságának tagja volt, akit a bíróság 1969-ben két év szabadságvesztésre ítélt bűnszövetkezetben való részvételért és támadásért gyilkosság céljából, valamint anarchikus állapotok elősegítése miatt. 1972 és 1974 között az underground Boston After Dark, a Boston Phoenix és a The Boston Globe főállású újságírója volt. Kaliforniába utazott, hogy ott ismertesse a radikális „börtönmozgalmat” és a vele kapcsolatos politikai tárgyalásokat. 1975-ben csatlakozott a kormányellenes Chicano mozgalom által vezetett marxista-leninista Augusztus 29 nevű nemzetközi mozgalomhoz (ATM). Mint ismeretes, az ATM összeolvadt a radikális marxista I Wor Kuen (IWK) ázsiai-amerikai szervezettel és a Fekete Forradalmi Kommunista Ligával (RCL), hogy 1978-ban megalapítsák a nemzetközi Forradalmi Harc Ligáját (LRS).

KÉSŐBB 1989-ben fekete és latin-amerikai vezetőkkel együtt kezdeményezte a Munkaügyi-Közösségi Stratégiai Központ (LCSC) megalapítását, melynek igazgatója lett. Az „agytrösztnek” azt a feladatot szánták, hogy embereket képezzen ki különböző kampányok megszervezésére különböző polgárjogi, igazságügyi és munkaügyi, továbbá egyes a környezetvédelemmel és a tömegközlekedéssel kapcsolatos ügyekben. Számtalan kommunista kapcsolattal rendelkezik: Dél-Afrikai Kommunista Párt (SACP), Szabadság Útja Szocialista Szervezet (FRSO), Forradalmárok Ligája Egy Új Amerikáért (LRNA) stb.

MARK D. NAISON

KORÁBBAN tagja volt a CORE kolumbiai részlegének, mely az egyetem egyik legbefolyásosabb politikai csoportosulása volt. Később részt vett a Hamilton Hall (Kolumbia Egyetem) elfoglalásában, amiért le is tartóztatták. Az akció célja egy a Harlem Parkba tervezett tornaterem építésének megakadályozása volt. Később belépett az SDS-be, melyben egyre nagyobb szerepet vállalt, majd részt vett a Weatherman megalapításában, majd a Harag Napjai-nak tervezésében. Chicagóban garázdaságért letartóztatták, majd váltságdíjért kiengedték. Amikor barátja, Ted Gold bombagyártás közben meghalt egy Greenwich Village-i házban, azt mondta, hogy „Legkedvesebb emlékem Ted Gold. Egy olyan bomba ölte meg, amelyet jobb célpontokra szántak.”

KÉSŐBB Büszkeséggel gondol egykori polgári engedetlenségére. 1970 óta dolgozik a Fordham Egyetem (New York) Afroamerikai Kutatások és Történettudományi Karának professzoraként. A Bronxi Afroamerikai Történelem Kutatási Program igazgatója, de volt a Várostudományi Kutatócsoportok igazgatója is. Társalapítója a Tökös Tanárok Társulatának (BTA), amely az egységes alaptanterv ellen harcol.

ELEANOR RASKIN (Alias Stein, 1946-)

KORÁBBAN Szülei kommunista párttagok voltak; a Kolumbia Egyetem 1968-as tüntetéseiben édesanyjával együtt vett részt, és – más diákokkal együtt – őt is letartóztatták, majd egy szimbolikus büntetés fejében elengedték. Ugyanazon évben csatlakozott az SDS-hez, és 1969 márciusáig több mint kétszáz hallgatót vitt a tüntetésekre. A másodéves joghallgató büszkén jelentette ki a New York Times-nak, hogy „a főiskolát lényegében leállítottuk, és az egyetem látogatottságát a felére csökkentettük”. 1969 nyarán belépett a Weatherman-be, és társszerzője volt a „Mit tegyünk, amíg eljön az ügyvéd” című kézikönyvnek, mely az aktivistáknak készült. Az ősz folyamán a szervezet más tagjaival Kubába utaztak, hogy találkozzanak az ottani és az Észak-Vietnami kormány képviselőivel.

Szeptemberben – más diákokkal együtt – megrohamozta a Pittsburgh South Hills Középiskolát, és a Days of Rage során – más diákokkal együtt – fogolyszöktetéssel próbálkozott. Garázdaság – és garázdaságra buzdítás – miatt bebörtönözték. Amikor kijött, abbahagyta egyetemi tanulmányait, és a Weatherman kommúnába költözött. Amikor a rendőrség a csoport nyomába eredt, Jeff Jones terroristával a Catskills hagységben egy új terroristahálózat szervezésébe kezdett. A rendőrség 1979-ben egy általuk használt hobokeni (New Jersey) lakásban bombakészítéshez szükséges anyagokat talált. 1981 októberében rajtuk ütött a SWAT különleges egység, és letartóztatta őket. Decemberben összeházasodtak. Az összes ellene felhozott vádat elutasították.

KÉSŐBB A Kolumbiai Jogi Iskola elutasította újrafelvételét, de a Queens Egyetemi Jogi Fakultására (New York-i Városi Egyetem) felvételt nyert, ahol 1986-ban végzett. Előbb az Albany Law School vendég docense volt, és nemzetközi környezeti jogot tanított, és tanít a mai napig. Emellett itt és a New York-i Állami Egyetemen az „alternatív vitarendezést”, a polgári eljárást és az alkalmazott jogi érvelést, a női jogokat mint nemzetközi emberi jogokat tanította. Jelenleg New York Állam Közszolgálati Bizottságának közigazgatási jogi bírája.

JEFF JONES (1947-)

KORÁBBAN apja a Walt Disney vállalatnál dolgozott, és mivel a katonai szolgálatot megtagadta, a Sierra Neveda-i polgári munkatáborba küldték. Jones azon SDS tagok közé tartozott, – ő lett a szervezet szervezetközötti titkára –, akik elégedetlenek voltak a szervezet radikalizmusával, és 1969-ben létrehozták a Weathermant. Részt vett az októberi chicagói menetelés szervezésében, melynek a „Hozd haza a háborút!” volt a jelszava. A tüntetésen elmondott szónoklatában azt az ötéves kisfiút állította példaképül, aki egy betonlappal kisiklatott egy személyvonatot, és kivezette a tömeget a parkból, és a városban erőszakos rombolásra buzdította őket. Ez volt „a Harag Napjainak” nyitánya. A rendőrség egy emberélet kioltására alkalmas fegyver (blackjack) birtoklásáért, Du Page megye pedig minősített testi sértés alapján emelt vádat ellene. (Az előbbi ügy váltságdíja 1000, az utóbbié 10 000 dollár volt.)

Amikor a Weatherman úgy döntött, illegalitásba vonul, 1970-ben Jones is távol maradt arról a bírósági tárgyalásról, amelyre államellenes zavargások szervezésének vádjával idézték meg. A Greenwich Village-i városháza ellen elkövetett robbantás után a rendőrség őt is üldözőbe vette. Felmerült a gyanú, hogy ő és Dohrn követte el a Presidio Hadseregcsoport bázisa elleni bombatámadást, mivel ebben az időben ugyancsak San Franciscóban rejtőztek. Kétségtelen viszont hogy Jones a WUO tagjaként részt vett a 40 ezer példányban terjesztett Préritűz című brosúra kiadásában egy kommunista párt megalapítása céljából. Jones 1981 októberének végén került elő, amikor részt vett egy pénzszállító páncélozott teherautónak a WUO által megszervezett kirablásának halálos kimenetelű kísérletében. A SWAT csapata letartóztatta Jonest és Raskint, aki szintén részt vett a rablási kísérletben. 1981 decemberében, egy héttel az ítélet kihirdetése előtt házasodtak össze. A bíróság Jones-t próbaidőre bocsátotta és munkaszolgálatra kötelezte, a felesége ellen felhozott vádakat pedig elutasította.

KÉSŐBB Teljes szabadságának visszaszerzése után New York állam politikájának és irányelveinek bemutatásával foglalkozó újságíróként, illetve szerkesztőként dolgozott. Tíz éven át a New York-i Környezetvédelmi Ügyvédek (Environmental Advocates) kommunikációs igazgatója volt. Most saját – Jeff Jones Strategies nevű – cégét vezeti, amely kampánystratégia-készítéssel, médiaszakértéssel és publikálással foglalkozik, segítve a helyi „haladó” csoportokat céljaik elérésében. Jones a Mozgalom a Demokratikus Társaságért (MDS) nevű szervezet pénzügyi csoportjának igazgatóságán is dolgozik, amely szorosan együttműködik az újjáalakult SDS-szel.

ROBERT ROTH (1950-)

KORÁBBAN Mark Rudd és John Jacobs léptette be a Columbiai Egyetemen az SDS-be, melynek vezetőjévé választották 1969-ben. A sikeren felbuzdulva otthagyta az egyetemet, részben azért, hogy minden idejét a forradalomnak áldozhassa, részben hogy elkerülje az egyetemen a felelősségre vonást politikai tevékenységéért. A nyarat már egy SDS-alapszervezet megszervezésével töltötte. Mivel ő is ellenezte az egyetem szegregáció-gyanús tornaterem-építését a Harlemben, és azt, hogy az egyetem támogatta a Védelmi Minisztérium toborzási programját, – többekkel együtt – feljogosítva érezte magát arra, hogy részt vegyen ezekben az ügyekben a „közvetlen akciókban”, beleértve sztrájkok és épületfoglalások szervezését is. „A közösségiség felemelő érzéséről” számolt be a Jogi Könyvtár kisajátítása során. A diákok szószolójaként ő tárgyalt az egyetem vezetésével a zsarolás során.

1968-ban az egyetem kapujában a diákoknak agitációs beszédeket („felszabadító órákat”) tartott az aktuális kérdésekről. Az SDS vezetőségi tagjaként követeléseket intézett az egyetem elnökéhez „rasszista és militarista” intézkedéseinek leállítására. Fenyegetéssel akarták kicsikarni, hogy tegyék semmissé az intézmény korábbi döntését, amellyel az SDS-tagsággal rendelkező diákok hallgatói jogait felfüggesztették. 1969 tavaszán az SDS 200 tagjával részt vett az egyetem Filozófia Termének elfoglalásában. A toborzás támogatására és a NASA kutatási ösztöndíjainak befogadására adott válaszként kijelentette:

„Megmutatjuk az egyetemnek, hogy minden alkalommal, amikor segíteni fogja [a kormányt] a vietnami háborúban, megtorlást fogunk alkalmazni.”

Júniusban letartóztatták, és miután vétkesnek találták, 30 letöltendő szabadságvesztésre és pénzbírságra ítélték. Szabadulását követően – mint az SDS Országos Irodája Akcióbizottságának tagja – részt vett a Harag Napjai megszervezésében. Szeptemberben – többekkel együtt – letartóztatták, mivel felszólításra sem volt hajlandó abbahagyni a háborúellenes röpiratok terjesztését. A vád forgalomakadályozás és garázdaság volt.

Kiszabadulása után a chicagói tüntetést szervezte, melynek célja a „rendszer” megbuktatása volt. Engedélyt kért a tüntetésre, és konferenciát tartott a városházán. Kijelentette, hogy a tüntetést engedély nélkül is meg fogják tartani. Ő írta a WUO 1975-ől megjelent újságjának (Osowatamie) szerkesztőségi közleményeit, cikkeit. Phoebe Hirsch-el együtt adta fel magát a hatóságoknak 1977-ben. Később elismerte bűnösségét különböző tömegakciókkal kapcsolatban, 1000 dollár büntetést szabtak ki rá és két éves próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Ekkor San Franciscóba költözött, és csatlakozott a maoista Préritűz mozgalom Szervező Bizottságához.

UTÁNA Jelenleg Roth középiskolai társadalomtudomány-tanár és a San Francisco-i Mission High School közösségi aktivistája. Ő látható az Elementary című filmben, amely a meleg kérdések iskolai oktatására összpontosít. A film a PBS-en került adásba, és az egész országban „oktató modellként” alkalmazzák.

MATTHEW LANDY STEEN (alias ERIC GILBERT DIETZ, vagy III. T. SWINGLE FRICK, vagy ROMEZ TORMEY, 1949-)

KORÁBBAN Az SDS, a Yippies és a ’70-es évek elején a Weatherman tagja volt. 1972-ben tíz évi letöltendő börtönbüntetésre ítélték a szövetségi állam elleni összeesküvés és bankrablás vádjával, mivel részt vett a WUO terrorista tevékenységeihez szükséges anyagi fedezet előállítását célzó ún. Brink-akcióban. Júniusban arra tet kísérletet, hogy az FBI alkalmazza informátorként a San Francisco Park Station 1970 februárjában végrehajtott bombázása felderítésében. Kiterjedt tevékenysége során legalább 150 ember személyi azonosságot bizonyító igazolványának büszke birtokosa volt, utazási csekkeket lopott el mintegy 50-100 ezer dollár értékben. 1971-ben tartóztatták le. Egymás után kétszer ítélték 5-5 év börtönbüntetésre, amiből hármat töltött le, és szabadon engedték.

KÉSŐBB Steen Röviddel kiszabadulása után közhivatal betöltéséért jelöltette magát, és kétszer választották meg az Isla Vista Városi Tanácsadó Testületbe. Pont ilyen emberre volt szükségük. 1976-ban a CBC hírműsorában (önmagaként) jelent meg; egyúttal ez volt az első alkalom, amikor a Weatherman valamelyik tagja legitim módon a nyilvánosság elé lépett, és őszintén elmesélte kalandjait. Mivel a Santa Barbara megyei Közösségi Akció Ügynökség sem talált nála megfelelőbb embert, a képviselet igazgatója lett, és – tekintettel feddhetetlen előéletére – megválasztották Santa Barbara helyi Közösségi Főiskolájának kuratóriumába. Miután visszatért San Franciscóba, Steen-t egy teljes hivatali időre beválasztották a Market-Octavia Polgári Tanácsadó Bizottságába. Utána – 2012 és 2016 között – a San Francisco-i menedékhely-ellenőrző bizottságban – két hivatali időt letöltve – elnökhelyettesként tevékenykedett. Egy időben a San Franciscó-i Közszolgáltatási Bizottság polgári tanácsadó bizottságának alelnöke is volt. Mint a Wikipedia írja: „néhai partnerével, Karen Jessica Evansszel a szabad területek fejlesztésén, a San Francisco-i városi erdő lombkoronájának megőrzésén, valamint azon dolgozott, hogy a privatizációtól megmentse a történelmi, világhírű Szépművészeti Palotát annak érdekében, hogy fenntartsa a közönség korlátlanul hozzáférését az örökkévalósághoz”.

LAURA WHITEHORN (1945-)

KORÁBBAN Miután az SDS tagjaként diákokat vitt a szervezetbe, 1969-ben belépett a Watherman/WUO szervezetbe, és más tagokkal együtt utazott Havannába (Kuba), ahol a szovjet KGB által szervezett tábort látogatták meg. Ugyanabban az évben részt vett a Harag Napjai akció keretében abban a terrorista akcióban, amely az 1889-ben meggyilkolt rendőr emlékének tisztelgő szobrot robbantotta fel a chicagói Haymarket téren. A rendőrség – másokkal együtt – őt is letartóztatta, és vádat emelt ellene a Szövetségi Lázadásellenes Törvény alapján. Ezt követte egy Greenwich Village-i lakóház felrobbanása 1970-ben, melyhez neki is köze volt.

A következő évben részt vett annak az akciónak a megszervezésében, amelynek keretében közel 400 nő elfoglalta a Harvard Egyetem épületét a Vietnam elleni háború elleni tiltakozásként és a nők jogainak érvényesüléséért. Két éven át a WUO „bostoni csatájában” is részt vett oly módon, hogy a Préritűz Szervező Bizottság aktivistájaként egy baseball ütővel felfegyverkezve védte a feketéket a fehérek feltételezett támadásaitól. Ugyanebben a minőségében – és a WUO támogatásával – részt vett a Nehéz Idők Konferencia megszervezésében is, mely egy többnemzetiségű koalíció megszervezését tartotta feladatának. A cél valami olyasmi volt, mint ami most Európában zajlik. Jelszavuk „A nehéz idők harcos idők” volt.

A ’80-as években számos radikális szervezetben tevékenykedett, így például a Május 19. Kommunista Szervezetben, mely a WUO kivált tagjaiból szerveződött, és 1983-ban az USA Szenátusának épületét és három katonai intézményt bombázott Washington D.C. területén, továbbá négy helyszínt New Yorkban. Határtalan étvágyát azzal igyekezett csillapítani, hogy belefolyt a Rodéziában, Dél-Afrikában és Palesztinában zajló felforgató mozgalmakba is. Miután elfogták, csoportjának 7 tagját vád alá helyezték a fenti cselekmények továbbá azon „összeesküvés” miatt, melynek célja az USA mind bel-, mind külpolitikájának befolyásolása és megváltoztatása erőszakos és törvénytelen eszközökkel. Whitehorn bűnösnek vallotta magát összeesküvésben és a kormány vagyontárgyainak megsemmisítésében, továbbá az FBI által a baltimore-i lakásában talált hamis személyazonosító okmányok birtokában elkövetett csalásban. 1990-ben 20 év börtönt kapott, de csak 14 évet töltött le belőle.

KÉSŐBB úgy nyilatkozott, hogy börtönéveit részben arra használta fel, hogy „küzdjön a börtönökön belüli igazságszolgáltatásért”. Kiszabadulása után a politikai foglyok kiszabadításáért küzdött, és vendégelőadóként látogatta az egyetemeket. Tagja New York Állam politikai foglyokkal foglalkozó munkacsoportjának, mely azt tekinti feladatának, hogy támogassa az antiimperialista szolidaritási mozgalomból és a feketék felszabadítására felesküdött mozgalomból kikerült „politikai foglyokat”.

EPILÓGUS

A fentebb idézett retrospektív interjúban Mick Jagger így nyilatkozott a 60-as-70-es évek forrongásáról:

„…úgyhogy volt egy csomó utcai erőszak különböző rosszul meghatározott okokból. Nem látom egészen tisztán, hogy miről szólt az egész, amikor az ember utánagondol. Úgy értem, a vietnami háború valamennyire hozzátartozott, de mi volt az értelme a párizsi lázadásnak? Nehéz bármi kézzel foghatót találni abban, ami ott zajlott. Ez egy erőszakos időszak volt. Nem láttam túl sok értelmét. Nem volt semmilyen jelentős, érzékelhető oka. (…) Ott a vietnami háború. De sok egyéb dolog is volt, ami ellen lázadni kellett, nem? Amikor visszatekint az ember, nehéz rámutatni ezekre az okokra. Lehet, hogy egy csomó levelet fognak kapni, melyben megírják: «Mick Jagger nem emlékszik. Sok mindenért harcoltunk: a kisebbségekért, a szegénység felszámolásáért és így tovább». S kétségtelen, hogy mindezekért érdemes harcolni. De meg kell azt is mondani: volt egy csomó ember, aki önmagáért kívánta az erőszakot. És minden tömegben ők voltak a legnagyobb hangúak. Ne felejtse el, hogy az erőszak a legizgalmasabb dolog sokak életében.”

A szerző hangja

Mick Jaggerrel sok mindenben nem, de a fentiekben teljes mértékben egyetértek.

A mindenkori hatalmi harcoknak a lényeg: az emberek, embercsoportok valóságos érdekei körül kellene forogniuk, és nem volna szabad kimerülniük néhány erős csoport hóbortjának kiszolgálásában, vagy a fiatalság kedvét szolgáló „bulizásban”.

Akármennyire romantikusnak hangzik is, ne lépjenek „olyan útra, amelyről senki sem tudja hová vezet.” És főleg ne kényszerítsenek másokat is erre. Az élet lehet „kalandos”, de nem pusztán „egy nagy kaland”. Különösen a társadalmak és az emberiség élete, sorsa nem az. Vagy jó lenne, ha nem az volna, hanem valami több, tartalmasabb; emberhez méltó, értelmesebb.

Jó volna, ha azok, akik az erőszakot kedvelik, megpróbálnák szimbolikusan kiélni ösztöneiket, és nem a Világ és az emberi élet alapjának, a Rendnek a felborításával „szórakoznának”, hanem valami mással.

Mint látható, ma már a szükségesnél is többet tudunk a kóros állapotokról, a hozzájuk vezető tendenciákról és a figyelmeztető előjelekről. Ne hagyjuk, hogy a történelem sötét évei, évtizedei újra és újra megismétlődjenek.

JEGYZETEK

1. Emma Goldman: Anarchism: What It Really Stands For, Mother Earth Publishing Association, 1917. ↑
2. Hugo Bettauer: Aus den Tiefen der Weltstadt,(1907) (Magy. ford. Fülöp Zsigmond) 1927. ↑
3. The Journal of Libertarian Studies, Mises Institute, 2015. ↑
4. (Ed. Moses Harman, Lois Waisbrooker) Lucifer the Lightbearer (1883–1907) ↑
5. (Ed. Ezra Heywood, Angela Heywood) The Word (1872–1890) ↑
6. Ez a rend természetesen már a szimbolikus szabadkőművesség kialakulása után és annak ismeretében jött létre, tehát már felhasználta a szimbolikus páholyok eszmeiségét és megannyi jelképét. De annyiban mégis „operatívak” voltak, hogy az építőipar szakmáinak afféle „általános” szakszervezeteként működtek. ↑
7. Operative Stonemasons, Australian National University. A 8 órás kampány központi szerepét bizonyítja, hogy a nyolcas szám a szervezet zászlóján a kőműves szimbolumok között középen helyezkedik el. ↑
8. Az anarchisták pedig azt terjesztették, hogy a Pinkerton ügynökség emberei hatoltak be titokban a munkások közé, és ők voltak felelősek a sztrájktörésekért. (Frank Morn, 1982). The Eye That Never Sleeps: A History of the Pinkerton National Detective Agency. Indiana University Press, Bloomington, Ind. 99.) ↑
9. “336 U.S. 281”. Ftp.resource.org. ↑
10. Ugyanakkor biztosította a munkáspárti küldötteket, hogy nagyban támogatja a “legrövidebb óraszámot, amely megfelel mindenki érdekeinek”. ↑
11. Richard F. Selcer: Civil War America, 1850 To 1875. Infobase Publishing, 2006, 65. ↑
12. The Lines are Drawn. Chicagohistory.org. ↑
13. Donna T. Haverty-Stacke: America’s Forgotten Holiday: May Day and Nationalism, 1867-1960, NYU Press, 2009, 26. ↑
14. Kivéve A Munka Ír Lovagjait, akik ellenezték a sztrájkot. (Haverty-Stacke, 28.) ↑
15. Haverty-Stacke, 29. ↑
16. Haverty-Stacke, uo. ↑
17. Henry David: The History of the Haymarket Affair. 1936, 21-138 ↑
18. Donald L. Kemmerer, Edward D. Wickersham: Reasons for the Growth of the Knights of Labor in 1885–1886. In: Industrial and Labor Relations Review 3 (2) (1950. jan.) 213–220. ↑
19. Paul Avrich: The Haymarket Tragedy. Princeton University Press, Princeton, NJ. 1984. 186. ↑
20. James R. Green: Death in the Haymarket: A Story of Chicago, the First Labor Movement and the Bombing that Divided Gilded Age America. Pantheon Books, New York, 2006. 162–173 ↑
21. Voltak újságok, amelyek 6 halálesetről írtak. (Avrich, i.m. 190.) A mai kommunisták erről is híven beszámolnak. ↑
22. Michael Schaack: The Core of the Conspiracy. Communism, Socialism, and Nihilism in Doctrine and in Deed. In: Anarchy and Anarchists: A History of the Red Terror and the Social Revolution in America and Europe. F.J. Schulte and Co. 1889. pp. 156–182. ↑
23. A rendőrök 2 gömb alakú és 4 csőbombát találtak. William Seliger, Ernst Hubner és Herman Mutzenberg is részt vett a bombák elkészítésében. Nem tudták megmondani, aznap hány bombát készítettek; számukat 26-50 között becsülték. (Timothy Messer-Kruse: The Trial of the Haymarket Anarchists: Terrorism and Justice in the Gilded Age. The Investigation. Palgrave Macmillan, New York, 2011, 30–31.) – Lingg sürgette Seligert, mondván, délután szükségük lesz a bombákra (!). Seliger pedig idézte őt: “A rendőrök ellen használjuk őket, amikor megérkeztek a tőkések védelmére”. (T. Messer-Kruse, i. m. 69–71.) – A lakástulajdonos megerősítette, hogy Lingg bombakészítéssel foglalkozott. Balthazar Rau ugyancsak megerősítette, hogy a vádlottak dinamitos bombával “kísérleteztek”. (Timothy Messer-Kruse, Haymarket Riot and Conspiracy címszó, Oxford Research Encyclopedia of American History, Oxford University Press, 2018. jún. 25.) – A bombák valamilyen “speciális” vegyszert tartalmaztak, melynek ki kellett lövellnie a bombákból. (T. Messer-Kruse, i.m. 72–74.) ↑
24. Gustave Lehmann anarchista ács vallomása. ↑
25. T. Messer-Kruse, i.m. 21–22 ↑
26. T. Messer-Kruse: The Defense. In: The Trial of… 77–80. ↑
27. T. Messer-Kruse, uo. ↑
28. T. Messer-Kruse: The Haymarket Conspiracy: Transatlantic Anarchist Networks. University of Illinois Press. Urbana, Ill. 2011, 18–21. ↑
29. G. Lehman ács (!) a csarnok előtt figyelt. (A szabadkőművesek ezt az őrt taylor-nek nevezték, valószínűleg a 14. sz-i Wat Tyler parasztfelkelő neve után. Jelentése tetőfedő ( tiler), ács.) ↑
30. Amikor Lehman és Seliger mégkérdezte Lingget, mi történik, csak annyit válaszolt: „Mindnyájan ökrök vagytok. Bolondok”. ↑
31. Workingmen Arm Yourselves and Appear in Full Force! – A mai kommunisták beszámolói szerint (valószínűleg Spies tanúvallomása alapján) Spies eltávolíttatta a “sértő” szöveget, “új szórólapokat nyomtattak”, és csak “néhány száz szórólap” maradt kint. Ha nem az anarchisták nyomtatták ki az első változatot, akkor kik? Hogy lehetett e kiosztott lapokat megsemmisíteni? Hogy lehetett 1-2 perc alatt új szórólapokat kinyomtatni angolul és németül, majd szétosztani? ↑
32. A rendőrség csak az Arbeiter-Zeitungnál tartott házkutatás során szerzett róla tudomást. (M. Schaack: Core of the Conspiracy, i.m. 156–182.) ↑
33. más néven a Fekete Internacionálé. ↑
34. Jellemző, hogy a híradások 600 és 3000 között becsülték meg a tömeget. ↑
35. Rioting and Bloodshed in the Streets of Chicago. The New York Times, 1886. máj. 5. ↑
36. P. Avrich, i.m. 205–206. ↑
37. Az Arbeiter-Zeitung a jelszót – a biztonság kedvéért – leközölte, ami Raut feldühítette. (M. Schaack: Core of the Conspiracy…, 156–182.) ↑
38. Harry Gilmer koronatanú fotó alapján tett vallomása szerint. (Messer-Kruse: The Trial of the … 74.) ↑
39. Jóllehet Selinger úgy vallott, hogy a rendőrség 2 alkalommal is fizetett neki és a feleségének 20-25 dollárt, a leglényegesebb információkat láthatólag elhallgatta. ( Testimony of William Seliger. Chicago Historical Society, Haymarket Affair Digital Collection. Illinois vs. August Spies et al. trial transcript no. 1. (1886. júl. 21, Vol. I, 544.) ↑
40. Rioting and Bloodshed in the Streets of Chicago. In: The New York Times. May 5, 1886. – Érdekes módon az ogyesszai-amerikai Paul Avrich történész viszont azt állítja, hogy a rendőrség a menekülő tüntetőket lőtte. Nadine Brozan szerint rokonszenvvel és szeretettel viszonyult az ügy iránt, és megbízható kollégája volt főhőseinek. (Nadine Brozan: Paul Avrich, 74: A Historian of Anarchism, Is Dead. The New York Times. 2006. febr. 24.) – Stuart Christie szerint szeretettel és együttérzéssel beszélt tanítványainak az anarchistákról, és megkérdőjelezte azt a felfogást, hogy az anarchisták amorálisak és erőszakosak. ( Paul Avrich. In: The Guardian, 2006. ápr. 9.) ↑
41. Az egyik rendőr két évvel később halt meg sebesülésének szövődményeibe. ( Act II: Let Your Tragedy Be Enacted Here. The Dramas of Haymarket. Chicago Historical Society, 2000.) ↑
42. Egy “névtelen” (anonymous) rendőrtiszt szerint “nagyon sok rendőr egymást sebesítette meg (…) Mivel egyesek 2 vagy 3 háztömbnyire voltak, a többiek főként egymásra ürítették ki revolvereiket.” (Chicago Tribune, 1886. jún. 27. Id. P. Avrich: The Haymarket Tragedy, 209.) Nem igényel kommentárt. ↑
43. Carl Guarneri, Paul Avrich: Haymarket Through the Anarchists’ Eyes. In: Reviews in American History, Vol. 13, No. 1. 13 (1), 1985. márc., 76–79. ↑
44. Még L. Parsons és J. Most is elképzelhetetlennek, D. Lum pedig gyermeteg ( puerile) ötletnek tartotta. (Id. Henry David: The History of the Haymarket Affair, 1936. 426–427.) ↑
45. A másik George McLean rendőrkapitány volt, 1888-ban. ↑
46. Schaack: The Dead and the Wounded…, 155. Hihető-e, hogy egy rendőrkapitány a munkásokat “ellenségnek” nevezi? Hogy kollégáiról azt mondja, hogy “lecsaptak” rájuk? Hogy rendőr létükre “azért lőttek, hogy öljenek”? Hogy mesterlövész létükre pánikba estek, és körbe-körbe lövöldöztek? Hogy a munkásokat “forradalmároknak” és “bajtársaknak” (“elvtársaknak”) nevezte? És hogy patetikus elfogultsággal írt volna azokról, akik a rendőrökre rátámadtak? “Sok ismeretes titkos temetés… az anarchista környékeken… az éjszaka halálos órájában”. Ezek nem lehettek az ő szavai. ↑
47. Emma Goldman: Living My Life. Dover Publications, New York, 1931. 7–10, 508. ↑
48. Avrich, i.m. 434. ↑
49. T. Haverty-Stacke, 35. ↑
50. Anarchists Pardoned. In: Port Huron Daily Times. Port Huron, Michigan, 1893. jún. 27. 1.- M. Schwab R. Schnaubel sógora volt. ↑
51. Leslie Mann: Reworking infamous Haymarket trial. In: Chicago Tribune, 2011. szept. 14. ↑
52. A “nyolcórás ligákat” az Országos Munkásegyesület ( National Labor Union) hozta létre a munkaügyi reformok megvalósítására. A szervezet – a sztrájkokkal szemben – a döntőbíráskodást és egy országos munkáspárt létrehozatalát részesítette előnyben. A Kongresszus 1868-ban elfogadta a nyolcórás munkanapról szóló törvényt, de mivel gondok voltak végrehajtásával, az Unió támogatói közül sokan átpártoltak a Munka Lovagjaihoz. ↑
53. Stanley L. Jones: The Presidential Election of 1896. University of Wisconsin Press, 1964, 105. ↑
54. Clarence A. Bacote: Negro officeholders in Georgia under President McKinley. In: The Journal of Negro History. 44 (3), 1959 júl., 234. ↑
55. Eric Rauchway: Murdering McKinley: The Making of Theodore Roosevelt’s America. Hill and Wang, New York, 2004. ↑
56. Harry Roderick Kedward: The Anarchists: The Men who Shocked an Era. American Heritage Press, 1971. 42. ↑
57. L. Vernon Briggs: The Manner of Man That Kill, 1921, 287.) ↑
58. Assassination of William McKinley címszó, Wikipedia, Internet. ↑
59. Cleveland Rolling Mill Strikes. Encyclopedia of Cleveland History. Case Western Reserve University, internet. ↑
60. Scott Miller: The President and the Assassin. New York: Random House., 2011, 57. ↑
61. Richard L. McElroy: William McKinley and Our America: A Pictorial History (softcover ed.). Stark County Historical Society, Canton, Ohio, 1996, 158-159. ↑
62. Miller, i.m. 231. ↑
63. Miller, i.m. 296. ↑
64. Solon Laurer: A Prefatory Postscript. Nike Publishing House, Cleveland, Ohio, 1901. (iii-xiv.) ↑
65. The Execution of Leon Czolgosz – Lights Out in the City of Light. Anarchy and Assassination at the Pan-American Exposition. Ublib.buffalo.edu. 2004. jún. ↑
66. Jay Alan Sekulow: Witnessing Their Faith: Religious Influence on Supreme Court Justices and Their Opinions. Sheed & Ward, 2007. dec. 165. ↑
67. Leon Czolgosz címszó, Wikipedia, Internet. ↑
68. McElroy, i.m. 273. ↑
69. E. Goldman, i.m. 289. ↑
70. Laurer, i.m. uo. ↑
71. Laurer, i.m. uo. ↑
72. Laurer, i.m. uo. ↑
73. McElroy, i.m. 158. L. még: Eric Rauchway: Murdering McKinley: The Making of Theodore Roosevelt’s America. Hill and Wang, 2004. 101. ↑
74. Sidney Fine: Anarchism and the assassination of McKinley. In: The American Historical Review. 60 (4), 1955. júl., 780. ↑
75. Leon Czolgosz címszó, i.m., uo. ↑
76. Miller, i.m. 297. ↑
77. Miller, i.m. 299. ↑
78. A baráti kézfogás szokása, mint ismeretes, éppen abból ered, hogy a felek a kézfogással győződnek meg arról, hogy a másik nem rejteget tőrt a kezében. Újabb bizonyíték arra, hogy az emberiség bármit elfelejt, amit már egyszer megtanult. ↑
79. Miller, i.m. 301. ↑
80. Margaret Leech: In the Days of McKinley. Harper and Brothers, New York, 1959, 597. ↑
81. Harry Roderick Kedward: The Anarchists: The Men who Shocked an Era. American Heritage Press. 1971. 42. ↑
82. S. Fine, i.m., uo. ↑
83. M. Leech, i.m. uo. ↑
84. The American Historical Review. 60 (4):, 785. ↑
85. Jeffrey Bumgarner: Federal Agents: The Growth of Federal Law Enforcement in America. Greenwood Press., Westport, Connecticut, 2006, 45-46. ↑
86. E. Rauchway, i.m. 12. ↑
87. LeRoy Parker: The trial of the anarchist murderer Czolgosz. In: Yale Law Journal, 11 (2), 1901. dec, 81. ↑
88. Brian Doherty: The First War on Terror. Reason Magazine, 2011. jan. ↑
89. M. Leech, i.m. 598. ↑
90. Emma Goldman: The Tragedy at Buffalo. In: Free Society, 1901. okt. https://www.marxists.org/reference/archive/goldman/works/1901/tragedy-at-buffalo.html ↑
91. Frack Rich: Sondheim and Those Who Would Kill, Review/Theater. In: nytimes.com, 1991 január 28. ↑

SZTNH 010087