Ha a művekbe olvasóikat is beleértjük, a népszerű alkotások vizsgálata éppolyan izgalmas, mint a remekműveké. Nem véletlen, hogy Rejtőre, és Rejtőnek éppen erre a regényére esett a választásunk. A harmincas évek népszerű tárcaregény-írója két évtizede ismét „feltámadt”, és regényeinek azóta valóságos reneszánszát éljük. Közöttük is vezet a Piszkos Fred, a kapitány.

Elsőnek a mű azon rétegeivel foglalkozunk, amelyek az emberiség kollektív tudattartalmának feltehetően legősibb és legáltalánosabb szimbólumait elevenítik fel. E szimbólumok évezredeken keresztül alakultak és hagyományozódtak a különböző szokásokban és mítoszokban, a folklórban és az írásbeli művészetben. Akkor is hatottak, amikor az egykor szorosan hozzájuk tartozó életmód és hitvilág már elhalványult, és kiszabadultak a rítusok és szakrális képzetek megkötöttségéből. Feltehető, hogy ma sem akad olyan olvasó, aki ne rezonálna rájuk, aki ki tudná magát vonni hatásuk alól. Természetesen akkor sem, hogyha a történeti előzményeket nem ismeri, vagy azokra nem gondol.

A regény meseszerűen sarkított társadalomképből indul ki. Anyagi és társadalmi helyzetüknél fogva „fent” — úgy is mondhatnánk, a „mennyországban” — helyezkednek el a gazdag, pozicionált emberek, „lent” pedig, az alvilágban — a „pokolban” — a társadalomból kitaszított, lumpen rétegek. Ezzel függ össze, hogy a „menny” a törvényességre, a „pokol” viszont a törvénytelenségre épül. Bár majdnem minden ősi kozmográfia hasonló alapszerkezetű (a fény és a Sötétség istenei, a Nap és az Alvilág istenei, a fák tetején lakozó jóindulatú, és a fák gyökerénél élő gonosz szellemek stb.), nyilvánvaló, hogy az olvasó az ismereteihez közelebb eső és a népmesék által is közvetített bibliai képletre asszociálhat, amelyben az abszolút tökéletes Istennel és segítőivel szemben a pokol szellemei állanak. Ha jobban megflgyeljük a szerkezetet, észrevesszük, hogy sajátos átmenetet képez a keresztény ortodox tanítás „menny-föld-pokol” képlete és az újabb, a polgári fejlődés által a földre vetített „menny-pokol” kéttagú struktúrája között. A „pokol” Szingapur alvilágába, a „menny” pedig a — szintén meghatározott, de ismeretlen helyű — Boldogság Szigetekre kerül. A kapzsi és kegyetlen Piszkos Fred a „pokol” képviselője, St. Antonio de Vicenzo Y Galapagos, az „angyalarcú” főherceg a „menny” előbb csak eljövendő, a regény végén törvényesen is beiktatott uralkodója.

A herceg célja az, hogy eljusson a Boldogság Szigetekre és elfoglalja trónját. Eszünkbe juthat azonban az a Boldogok Szigete, amelyről az ógörög mítoszok mesélnek. Ez a sziget a hagyomány szerint a földet körülfolyó Ókeanoszon túl rejtőzik, és funkciója nagyjából az Élüszionéval azonos. Ilyenként jelennek meg a Boldogság Szigetek a regényben is. A „sürgősen” Almirába, a Szigetek fővárosába igyekvő herceget így világosítja föl az őt fogva tartó rendőr: „A Boldogság Szigetekre nem lehet csak úgy eljutni… messze van… távol van a rendszeres hajóútvonalaktól.” Hogyha a magyar folklór nyelvén fogalmazott volna, azt kellett volna mondania: az Óperenciás tengeren is túl. De talán mindegy is: az olvasó így is megsejtheti, hogy a Boldogság Szigetekre vágyódó hercegre még sok megpróbáltatás és kaland vár.

A herceg azonban éppen kíváncsisága miatt került ilyen messze a Boldogság Szigetektől. Meg akarta ismerni a világnak azokat a részeit is, amelyek a Saint Cyr-i katonaiskola, a londoni királyi palota és a Buckingham kastély falain kívül esnek. Mint ő maga mondja: „Az utcára csak hintón jártam, mindig kísérettel és kizárólag főútvonalakon.” A herceg elhagyja tehát a számára előírt kényelmes utat, hogy a „rossz tudására” is szert tehessen (bűnbeesés-motivum), és bemerészkedik Szingapur alvilágába. Innen azonban már nem térhet vissza, mert többé nem tudja igazolni magát. (Hasonlóan tér le Mészöly Miklós Film-jének hőse a „megszokott útvonalról”, hogy „véletlenül” átélhesse élete egyik meghatározó misztériumát.)

Ami ezután történik a herceggel, az a regény egyik olvasata szerint nem más, mint a beavatás évezredek óta hagyományozódó, különböző formákban ismétlődő aktusa. A „csodálkozó szemű”, „kisfiús arcú”, naiv herceg, aki még a pénz értékét sem ismeri, akarva, nem akarva megjárja a „poklot”: a mellékutcákat, a kikötőket és a nyomortanyákat, és testben-lélekben megedzve, férfivá serdülve kerül ki onnan. Egy sor olyan motívummal is találkozunk, amely közvetlenül utal az antik és a bibliai pokol-elképzelésekre. Az alvilágot Trebitsch, a herceg vezetője, mér elinduláskor „túlvilágnak” nevezi. A „pokol” középpontjában megjelenik a Sátán: szénfekete néger, lámpással és revolverrel. Az antik mitológia szerint minden pokolbeli utazás csak kísérővel lehetséges. A Hádészba igyekvőt Hermész kíséri el az Alvilág bejáratához és az Akherónboz. Vergilius kísérője Sybilla jósnő, Dantéé Vergilius. Ezt a funkciót a regényben Trebitsch tölti be, aki „különben is” oda igyekszik. Halandó azonban az alvilági folyón is csak kísérővel juthat át. Valószínű, hogy a regény itt is az antik mitológiából merít: a holtakat Kharón, az alvilági révész viszi át az Akherónon. Az alvilági révész funkcióját a regényben Velő és társai látják el.

Az Alvilág (Kur-nu-gi) a suméreknél fordított világ volt: amit a földön igen, azt az Alvilágban nem volt szabad megtenni. Hasonlóképpen gondolták a pokol hierarchiáját a középkorban a mennyei torzképének. Nos, a „pokol” aprólékosan megrajzolt hierarchiája szerint az előkelőség mércéje az, hogy kit, hány évi szabadságvesztésre ítéltek, vagy hányszor ítéltek halálra. Aki ellen semmilyen erkölcsi kifogás nem merült fel, az nem járhat a Vén Diétás Fiúk Klubjába stb. Így épül fel ez a „pokol” a Játékos Halak és a Nehéz Csempészek alsó rétegeitől a Kivégző Asztaltársaságon és a Kés- vagy Bevételi Társaság középosztályán keresztül a Hűséges Almák (lordok) és a Serény Múmiák köréig.

A regény fontos formaalkotó elve a labirintus. Ez a szimbólum már a történelem előtti időkben annyira elterjedt volt, hogy egyes feltételezések szerint spontán módon is kialakulhatott egymástól távoli kultúrákban. A kultúrtörténészek általában egyetértenek abban, hogy a labirintus elsősorban a Halál Birodalmának szimbóluma. Mások azt is hangsúlyozzák, hogy a beavatás „ritusának” mintegy formai tervét, programját képezi. Jean Servier írja L’homme et l’invisible c. könyvében:

„Ez az univerzális mítosz a másik oldalra való átmenet veszedelmeit kívánná az emberek emlékezetébe vésni. Le kell győzni a Küszöb őreit, Nakhast, a labirintus formában öszszetekeredett kígyót, melynek gyűrűi félelmetesek, akár egy ismeretlen folyosó tekervényei, kanyarulatai; le kell győzni a kockázatot, amely sokkal nagyobb azok számára, kik illő módon nem tanulták meg az utat. A beavatás tehát nem más, mint a halál és a túlvilági veszedelmek megismétlése.”

Ezzel a regény legfontosabb szimbólumához érkeztünk el. Központi szerepe azért van, mert a mű legkifejlettebb szimbóluma központi formaalkotó elvvé válik; a mű szerkezeti felépítésében tevékeny részt vállal. A labirintus-szimbólum a regény öt rétegében elemezhető: az alvilág topográfiájában, a mű cselekményében, értékrendszerében, stílusában és olvasatainak rendszerében.

Labirintusra vonatkozó manfeszt utalásokkal az alvilágban játszódó fejezetekben találkozunk. Velő zegzugos „katakombákon” hosszan, sokáig vezeti a herceget. Egy hatalmas üregből folyosók és deszkaajtókkal fedett mellékfolyosók nyílnak. Később kanyargós, földalatti folyosókon, földbe vájt lépcsőkön Nagy Bivalyhoz kísérik a herceget. Utoljára akkor kerül a herceg labirintusba, amikor a Hidegek Törvényétől mint elítéltet Ördög Willhez vezetik. Lépcsőn haladnak lefelé, „le valahová”… aztán földalatti folyosókon át haladnak sokáig, vaksötétben.” (Az üldözéses kalandfilmek utolsó, „igazságosztó” jelenete szinte kötelezően valamilyen elhagyott épület, roncstelep stb. által alkotott labirintusban játszódik.)

Ahhoz, hogy a labirintus cselekményszervező funkcióját megvizsgálhassuk, már ki kell lépnünk az alvilág-jelenetek szűkebb köréből, és a mű egészét kell szemügyre vennünk. Mivel a szereplők alakítják a cselekményt, a szerkezetet úgy kell elképzelnünk, hogy abban a szereplők mindegyike két funkciót lát el: egyrészt — önmaga számára — megértője a cselekmény labirintusának, másrészt — a többi szereplő számára — annak épitője. Nem szilárd konstrukcióról van tehát szó, hanem egy olyan bonyolult folyamatról, amelyben a labirintus és a benne bolyongó ember(ek) egy egységes rendszert képez(nek), mégpedig úgy, hogy a rendszer minden eleme szuverén és egyidejűleg tölti be mind a szubjektum, mind az objektum szerepét. Ebben áll a labirintus-építés dialektikája: a beavatottság megnöveli a cselekvési teret, a cselekvési tér megnövekedése viszont meghatványozza a beavatottságot. Nyilvánvaló az is, hogy minden keresztút és zsákutca csak addig tölti be hivatását, addig egzisztál, amíg le nem leplezik.

Ellentétben a labirintusok általános meghatározásával, amely szerint az „bonyolult útvonal, melyben olykor könnyű eltéveszteni vezető nélkül az utat”, erre inkább ez áll: „kanyargós útvonal, melyet azért vontak meg, hogy akadályozzák, megtévesszék, útjából eltérítsék azt, aki el akarja érni a célt, amelyhez vezet.” Ez a labirintus „igazi” labirintus, mert vannak benne elágazások, amelyek a bekerülőt választásokra kényszerítik. Több útvonalú, bonyolult elágazású, mert az útvonal akár többször is sokfelé válhat, és csillag alakban többfelé is vezethet. A herceg az író által sugallt olvasat szerint részben kiismeri a labirintust, sőt többeket félre is vezet, azonkívül megtanul pofozkodni és dalolni stb. Tehát megjárja a „poklot” és beavatottá válik. A regény egészének értelmezése szerint azonban — és ez a hihetőbb — a herceg nem fejlődik. A labirintus középpontjáig nem jut el, tehát végig rá van utalva Piszkos Fred segítségére stb. Ezzel a regény egyik legnagyobb törésvonalához érkeztünk. Nemcsak arról van itt szó, hogy Rejtő nem tudta (vagy nem akarta) a két alak viszonyát tisztázni, hanem arról is, hogy a regényben megrajzolt labirintus-szerkezet alaptörvényét szegte meg. A másodík olvasat ugyanis azt sugallja, hogy mindenkinek megvan a maga gondviselője, aki fölmenti az önálló gondolkodás, döntés és cselekvés alól.

Az író azonban az olvasót is labirintusba zárja. Azáltal, hogy a herceg szemével láttatja a labirintust, az olvasó sem kap a történet végéig tájékoztatást azokról a titkokról, amelyeket Piszkos Fred a többi szereplőtől is megőriz. A regény tehát azért izgalmas, mert sohasem lehet a soron következő eseményt előre kiszámítani. A regény szerkezete ennyiben a detektívregények és a krimik szerkezetével egyezik. De csak az egyik olvasat szerint, ugyanis a másik olvasat szerint maga a végkifejlet, a herceg megkoronázása és szerelmének beteljesülése egy pillanatig sem kétséges. (Emlékezzünk Bárdos Pál bonmot-jára!) A végkifejlet sejtetésére megvannak az írónak a jól bevált eszközei. A végkifejlet bizonyossága viszont alapvetően meghatározza a cselekményre koncentráló olvasói magatartást, ugyanis az olvasó nincs érdekelve abban, hogy maga küzdjön meg a cselekmény bonyodalmaival, hanem — mutatis mutandis — a herceghez hasonlóan rábízza magát a cselekmény sodrára és az utólagos írói felvilágosításra. Az eredmény nem a figyelmes-elemző, hanem a gyors és felületes olvasási mód. Van is persze egy ilyen speciális olvasói igény. Meg kell azonban mondanunk, hogy Rejtő a cselekményszinten olvasókat rá is kényszeríti erre a használati módra.

Ahhoz képest, amit a regény olvasóinak többsége a herceg sorsának követése révén a világ szerkezetéről s az embernek a világban elfoglalt helyéről tudhat, sok szempontból ellentétes képet nyújt Piszkos Fred életútja és jelleme. A regényből kibontakozik a bolygó hollandi titokzatos alakja. Vegyük sorra a motívumokat!

1. Piszkos Fred magányosan járja a tengert, senkivel sem barátkozik.
2. Az író egy helyen csak „vén bűnös”- ként említi. Végtelen önzése valóban Isten elleni lázadásnak számít.
3. A regény befejezésekor Piszkos Fred kilép a színpadképből és ismét tengerre száll.
4. Előtte találkozik a feleségével, majd ismét elválnak. Ez a monda Reine- és Wagner-változatára utal. Eszerint az ördög megengedi az elátkozott hajósnak, hogy hétévenként partra szálljon és megnősülhessen; megváltását ugyanis csak egy nő hűségétől remélheti.
5. Piszkos Fredet halált megvető közöny jellemzi. Már a bolygó hollandinak is elmaradhatatlan sajátossága a bolyongás, jóllehet, nem kikötőt, hanem nyugalmat, otthont nem talál. A tenger és a rajta hánykolódó hajós jellegzetesen polgári szimbólum: a tenger jelképezi a kiismerhetetlen és félelmetes „nagyvilágot”, a hajó pedig a rajta hánykolódó és szorongó embert. A „nagyvilág” és a „pokol” egyéb színterei mellett — mint amilyen az utca, a csapszék, a kikötő és a külváros labirintusai — a legfontosabb a hajó, mint a transzcendentális rémületnek a romantika óta egyik legjobban bevált színhelye. A Honolulu-Star nevű hajó, amelyen a cselekmény első része játszódik, a szereplők tudata és érzékei számára a teljes bizonytalanság érzését kelti.

A labirintus-szimbólumban és a bolygó hollandi-mondában kifejtett mondanivaló különbsége abban van, hogy amíg a labirintus a regény értelmezése szerint csak része a világnak (mert hiszen valahol van egy sziget, ahol az ember megtalálhatja a boldogságot), addig az elátkozott kapitány számára ilyen sziget nem létezik. Rejtő Piszkos Fred sorsával kapcsolatban mind az utolsó ítélet koncepcióját, mind pedig azt a bárgyú romantikus elképzelést elutasítja, amely a magánéletbe való bezárkózás általi megváltást helyezi kilátásba. Külön figyelmet érdemel az a körülmény, hogy a regény egyik olvasata szerint Piszkos Fred cinikus és rezignált, mert ez azt jelenti, hogy a „pokol” erői az emberi lelket is teljes egészében birtokba vették.

A bolygó hollandi mondája alatt azonban egy másik, sokkal régebbi monda rejtőzik: a bolygó zsidó mondája, melynek eredete a Szentírásban rejlik. Külön tanulmányban lehetne elemezni, hogyan alakul át ez a monda Rejtő regényében, hogyan változik sajátos, korhoz kötött jelentéstartalmak hordozójává. Itt csak azt emeljük ki, hogy a bolygó zsidó toposza a regényben etnikai és morális „üzenetet” hordoz. A kor érzékeny olvasói felismerhették a „bölcsességét hosszú szakállán zongorázó” alakban a Klauzál tér lakóit — a mai olvasónak talán fel sem tűnik, hogy ez is benne van a regényben. A látszatra, külsőre rossz, önző, piszkos Fred valójában nemes, emberséges, „jótékony kalandor”. Ebben a vonatkozásban a Piszkos Fred irányregény.

Ez vezet át a regény következő rétegéhez, az értékek labirintusához. Az értékeknek még a középkorban is ismeretlen, de meghatározott kozmológiai helyük volt (a pokol és a menny). Az újkor során azonban az értékek lassanként elhomályosultak és összekeveredtek: „lekopott” róluk az az ismertető jegy, stigma, amely azelőtt mindenki számára kétségtelenné tette a hovatartozásukat. Az Aeneis vagy az Isteni színjáték még szinte szótárszerűen sorolta be egy értékrendszerbe az emberi világ különböző tényeit. Azóta azonban, hogy a labirintus a világ egészére kiterjedt, az ember már nemcsak az események és az összefüggések, hanem az értékek között is bolyong. Az értékek „labirintusa” — ugyanúgy, mint a cselekményé — két középpontú labirintus.

A cselekmény egyik középpontjában a kérdés az, hogy valójában mi fűzi Piszkos Fredet a herceghez, a másikban pedig, hogy miben áll a hercegnek Vadsuhanchoz való viszonya. Az értékrendszer egyik középpontjában arra kellene választ kapni, hogy „melyek az értékek ismertetőjegyei?” A másikban pedig arra, hogy „melyek az igazi értékek?” Az érték-labirintus első rétege közvetlen összefüggésben van a cselekmény-labirintussal, mert az egyes félrevezetéseknek és szituációknak érték-vonatkozásuk is lehet. Amikor például Fülig Jimmy Piszkos Fred viszont-zsarolására egy enyhébb zsarolási formával kísérletezik, egyúttal a „jó ember” álarcát ölti magára, Piszkos Fred joggal vágja neki oda: „csak te ne védj!“ — és tovább zsarolja.

A legnagyobb élményt Piszkos Fred jelleme nyújtja. A félrevezetés és leleplezés iránya ugyanis itt nem a megszokott irány (az értékesről kiderül, hogy értéktelen), hanem fordítva: az érték az értéktelenség álruháját ölti magára. Piszkos Fred ugyanis a regény folyamán végig félrevezet, támad és intríkál; ráadásul gonosznak ismeri mindenki. Vétkei jellegzetesen polgáriak: „senkivel sem barátkozik”, „mindenkiből hasznot húz” és „mindenkit becsap”; tehát individualista, és morálja a haszon. Az író — részben ismét az olvasó félrevezetésére — piszkosnak és csúnyának írja le. A regény végén azonban kiderül, hogy ő az abszolút Jó ember, aki egy másvalaki boldogságáért, akit mindenkinél jobban szeret, minden fáradságot, szenvedést, megaláztatást vállal. A félrevezetés elve itt az, hogy az író az értékek évezredek alatt konvencionálissá merevedett attributumait (piszkosság, csúnyaság stb.) éppen ellentétes minőségekhez kapcsolja. Piszkos Fred értékváltozása szubjektív és feltáruló, a hercegé viszont objektív és folyamatban bontakozik ki. A „csinos”, „angyalarcú” fiatalembernek már Nagy Bivalynál inkább „torzképre” hasonlított az arca, mint „emberre”.

A személyek és dolgok „színváltozásának” egyik leggyakoribb oka, hogy egy meghatározott értékszférából egy másikba kerülnek. Alvarez például ügyvéd volt és diplomata, amíg az alvilág egyik vezetője nem lett. A Rejtő-figurákra azonban nem ez a legjellemzőbb, hanem a periodikus mozgás, a körforgás. Piszkos Fred régen fregattkapitány volt, és „onnan küzdötte le magát” az alvilágba, sikeres akciója után azonban abban reménykedik, hogy fia herceggé nevezi ki. Maga a herceg előttünk vált csavargóvá, hogy azután mint király búcsúzzon tőlünk. A motívum tükörképeként megismerjük Fülig Jimmy pályafutását is, aki csavargóból királlyá, majd királyból ismét csavargóvá vált.

Az értékek bizonytalanná válásának fejlettebb stádiuma az, amikor az értékhordozó értéke a puszta hely alapján végképp meghatározhatatlanná válik. Ez a „kettős élet” élménye. Jelképesnek kell ezért tekintenünk, hogy Fülig Jimmy a Honolulu Staron egyszerre pincérként (fehér öltözetben) és hajófűtőként (szénporos, füstös, fekete ruhában) volt alkalmazásban, Tehát egyszerre „fent” és „lent”.

Az értékeknek ez az oszcillációja a regény minden rétegét áthatja. Állandóan jelen van például a szereplők jellemzésében. Fülig Jimmyt így írja le Rejtő:

„A felső zsebéből egy selyemkendő csücske kandikált ki, és nyakából egy kifogástalan, finommívű kerékpár-áttételen, nyeles pápaszem, úgynevezett «lornyon» függött, amit csak igen előkelő és idős úrihölgyek viselnek.”

És Piszkos Fredet:

„Vastag nadrágját keménnyé és szabályosan gömbölyűvé formálta az idő. Valaha csíkos zsakett lehetett, de ez már csak nyomokban látszott e ruhadarabon. Különös módon, bokában a cipő mellé gyűrte be a szárat, amiből nyilvánvaló, hogy nem őrá szabták eredetileg.”

Hogy a regény tömeg-és réteghatásátjobban megértsük, emlékeztetjük az Olvasót arra, hogy ugyanez az értékmontázs volt a Chaplin-filmek hatásának is egyik legfőbb titka. Mint Mukarovsky figyelmeztet, a figura a legnagyobb elegancia és a legnagyobb lomposság egyesítésével érte el hatását. Kosztümben fent az elegáns keménykalap, sétapálca és csokornyakkendő, lent pedig lógó nadrág és óriási, túlméretezett cipő. Gesztika: elegáns, kifogástalan nagyvilági mozdulatok, ugyanakkor egy csavargó arcjátéka.

Sajátos, különálló réteget képviselnek ebben a sorban a paradigmatikus szólások, közmondások ironikus átfordításai, mint például: „halál ellen van orvosság”, „mindenütt jó, de legjobb sehol” stb. A folklorisztikus alkotás mintapéldái: a konvencionális értékrendszer populáris-közhasználatú kifejezéseinek motivikus-variatív továbbfejlesztései. Talán ilyesmiben ragadható meg leginkább a regény népszerűsége. Nem véletlen, hogy a másodiknak idézett változat már régen meghonosodott a pesti folklórban, természetesen anélkül, hogy eredete a legcsekélyebb mértékben is tudatosult volna. Hasonlóképp terjedt el a „Buzgó Mócsing” kiszólás is.

Igy jutunk el egy olyan olvasathoz, amelyben nemcsak a dolgok értéke, hanem maguk az értékek is kérdésessé válnak. Rendkívül sokatmondó ezért, hogy a mindent félreköltő Fülig Jimmy a Boldogság Szigeteket egy alkalommal „tévedésből” Bolondság Szigeteknek írja. Jimmy különös tévesztései ugyanis plebejus „fensőbbségét” is tükrözik, amellyel a kiválasztott körök életmódjára, értékrendjére tekint. Igy lesz azután a hidalgóból, a spanyol köznemesből „hídlakó”, illetve „hidegló”, Gomperez nemesúrból „Gombperec”, a Citadellából „Citad Ella”, vagy a terrorizál igéből a kedves és könnyed „tenorizál” szó.

Feltételezhető, hogy a humornak ez a fajtája az alacsonyabban iskolázott olvasók között is kedvező visszhangra talál. Nem bizonyítékként, csak adalékként hozzátesszük ehhez, hogy a regény leghálásabb közönsége a nyolc általánossal rendelkezők, ill. (foglalkozás szerint) az ipari tanulók közül kerül ki. Ennek a humornak tehát valószínűleg kompenzáló funkciója is van, s ennek csupán másik oldala a „lenti” értékek (nyers fizikai erő, kegyetlenség, a bűnben való összetartás stb.) felmagasztalása. Szabadon áramlik be azután ezen a résen az alvilág romantikája. Részben ez magyarázza, hogy miért olyan népszerű a regény különösen a fiúgyermekek és kamaszok körében. A családban és iskolában autokrata módon nevelt gyermekek és serdülők ugyanis természetes módon keresik azokat az élményeket, amelyekben kiélhetik személyes ambícióikat. Ez a folyamat a személyiség kialakulásának tempóját követi; a reflexió kezdete a tizenötödik-tizenhatodik életév. Ez egyben a „Robinson-kor” lezárulását jelenti. Ez a nonkonform-igény azután — éppen a megfelelő gyakorlat hiányában — merőben „ideologikussá” válhat, és spontán módon lerombolhatja a valódi értékeket is. Különösen erőteljesen mutatkozik ez meg a fiúknál. Mindez azonban — egy tágabb összefüggésben — a társadalom egészére is áll.

Az alvilág romantizálása persze Rejtő tudatos torzítása volt: Ő maga eléggé tisztában volt ezekkel az értékekkel. Mint Rejtő írja Az utolsó szó jogán c. könyvében, a Forte-Chronich környékén

„megszokott látvány a légionista, tele van velük a kikötő, nem szeretik őket, durva, műveletlen emberek, sokat hazudnak, és ha nincsenek sokan, gyávák is.”

A regénynek ez az olvasata mindenesetre annyira egybevág Mark Twain népszerű meséjének, a Koldus és királyfinak (1880) az alap- gondolatával, hogy mindenképpen ki kell térnünk rá: az egyik népszerűsége ugyanis a másikéból is sok mindent megmagyaráz. Mindenekelőtt a népélet idealizálása és a társadalom perfériáján élők eszményítése köti össze a két regényt. Az átértékelődés mozzanatai is hasonlók. Rejtő éppúgy szépíti Fülig Jimmyt, mint Tom Cantyt az amerikai író. Mint Twain írja Tom szüleiről: „a gyermekeket is koldusnak nevelték — de tolvajt nem tudtak csinálni belőlük”. Fülig Jimmy pedig — bár a „hamisítatlan” csavargók mintapéldánya volt — „ajándékba” akar lopni néhány ékszeres kitüntetést. Néha olyan érzése van az olvasónak, hogy az alvilágban mindenki jó. Twain ki is mondja: „még az ilyen semmiháziakból sem halt ki mindenestül az érzés.” A két herceg beavatása is hasonlóképpen megy végbe. A Koldus ás királyfiban a wales-i herceg „mind mélyebbre hatol a piszkos sikátorok útvesztőjébe”, ahol azután többször is megverik, teste sebes és piszkos lesz stb. Ami viszont a „fent” történő beavatást illeti, mindkét helyen könyv segítségével megy végbe. Tom Canty egy illemkódexet, Fülig Jimmy egy Nagy uralkodók című kötetet talál. Abból tanulják a „szakmát”. Az előkelő miliő azonban mindkettőjüknek terhes, és a bezártság érzetét kelti. Tom „aranyos kalitkának” nevezi új életterét, Fülig Jimmyt hol az ingnyak, hol pedig a cipő szorítja, és Toulonba vágyik. A „fenti” értékeket mindkét csavargó kigúnyolja. Fülig Jimmy leveszi a trónon a cipőjét, cigarettát sodor, majd eltapossa, Tom Canty viszont diót tör Anglia Nagy Pecsétjével.

Arra, ahogyan Mark Twain az értékeket megkérdőjelezte, bizonyos mértékletesség volt jellemző. Rejtő azonban jóval tovább ment, és az értékek relativitásának olyan cinikus értelmezését is beleírta a regénybe, amely szerint értékek nincsenek, illetve bármikor, bármely érték a másik fölé nőhet. Az értékeknek ez a labirintikus szerkezete az, ami a regényt a legkülönbözőbb, egymástól aránylag távoli olvasói típusok számára is érdekessé, élvezetessé teszi. Közülük is kiemelkednek az ifjúkorban levők, mert ennek a korosztálynak egyik legnagyobb személyes gondja az értékek elrendezése.

A cselekmény fordulatai és a stílus egyébként annyira az értékoszcillációra van kiélezve, hogy hatásuk nem is igen vizsgálható egymástól függetlenül. Ezért van az, hogy még azok is, akik egyébként cselekmény-orientáltak (jobbára fiatalok és alacsony iskolázottságúak), rendszerint együtt említik Rejtő cselekményességét és humorát. Az iskolázottabbak viszont gyakran elhatárolják a cselekményt az értékszerkezettől, elsősorban a regény humorát, szellemességét dicsérik. Nyilván érzik, hogy a cselekmény is ebből nyeri sajátos zamatát.

Persze éppen a pszichológiai törvények felfüggesztésével jön létre a jellegzetes rejtői ábrázolás, a cselekmény, az események és az értékek kaleidoszkópszerű mozgása, mely alatt nyilván emberi motivációk dolgoznak, csakhogy Rejtő gyakran zárójelbe teszi őket, „nem törődik velük”; amolyan „a jó isten ismeri ici magát az embereken” vállrándítással kikerüli a dolgot (gondoljunk például a regény nyitójelenetére!). De ez tudatos figyelmen kívül hagyás, és éppen ebben rejlik a regény sajátosan groteszk és abszurd jellege.

Jóllehet ez a fajta látásmód itt az írói ábrázolás eszközeként jelenik meg, meg kell látnunk mögötte azt a szemléletmódot, amely magából az életből és a különböző művészi jellegű alkotásokból elsősorban a tényekre és a jelenségekre figyel. Ez a — Józsa Péter kifejezésével — fenomenális vagy faktuális olvasási mód elsősorban a férfiakra, közöttük is leginkább a kamaszokra jellemző.

A regényt tehát társadalmi-közéleti beállítottsága, erősen cselekményes jellege, bizonyos fokig abszurd és groteszk stílusa, és ebből származtatható humora teszi alapvetően férfiolvasmánnyá. Szitányi György is leszögezi Rejtő regényvilága c. tanulmányában, hogy a nők még csak nem is okvetlenül a „nem irodalom” indoklással utasítják el Rejtőt, hanem azért, mert nem rezonálnak rá (,‚nem értem”, „hülyeség”, „rnarhaság”, „értelmetlen” stb.).

Talán sikerült arra is fényt deríteni, hogy miért áll távol a lányoktól a rejtői humor. A játékosságnak ugyanis éppen ez a fiktív változata az, amire nem rezonálnak, szemben a fiúkkal, akik a társasjátékokban és a küzdősportokban a viadal sportszerűségére helyezik a súlyt, az ellenség puszta „gyűlöletével” szemben.

A regény adekvát olvasótípusának, a fenomenális típusnak jellegzetes velejárója az erőteljes színek kedvelése. Akkor érzi magát elemében, hogyha minden esemény fizikai alakot is ölt (verekedések, halálveszély stb.), s ezáltal nagy idegfeszültséget él át. Tóth Béla jól jellemzi azt a különbséget, amit a fiúk és a lányok értenek a „kaland” fogalmán. Mint írja, a lányok szá­mára „a kisebb horderejű, olykor egészen hétköznapi tettek is már izgalmas kalandoknak tűnnek. Az ilyen történeteket teljes odaadással és gyönyörűséggel olvassák.” Nos, igen, a Radzeer ágyúnaszád elrablása valószínűleg nem ilyen dolog. Körmöczi is az „erős fizikai akciókat” húzza alá, de ezt mutatják azok a könyvek is, amelyeket a Piszkos Fred – Gondos Ernő Ízlésalakzatok c. könyve szerint – vonzáskörében tart: Tarzan, Winnetou, A 39-es dandár, A tizennégykarátos autóstb.

Mindez összefügg az olvasók saját értékrendszerével. A fiúk éppen ezért az erős, izmos, edzett, gyors mozgású, jó verekedő, éles szemű stb. hősöket szeretik. Nyilvánvaló, hogy a hősöknek ezzel a morális-emocionális szempontokat zárójelbe tevő kivá­lasztásával a lányok nem érthetnek egyet. Számukra a hősök nem formai, hanem tartalmi jegyek által válnak kedvenc h8-sökké. Talán éppen „azért”, hogy ily módon a konvencionális értékek jobban érvényesüljenek. Nyilvánvaló, hogy ez a típus Piszkos Fred „gonoszságát” vagy „cinizmusát” még hipo­tetikusan sem hajlandó elfogadni.

Mindez arra figyelmeztet, hogy a regénynek alapvetően két, mégpedig egy racionális (azaz inkább fogalmilag kifejtett) és egy emocionális (érzékileg-emociálisan is kifejtett) olvasata kínálkozik. Az emocionális olvasatok között szintén kettő: a fiús és a lányos; és mivel a regény emocionális olvasatában a „fiú-olvasat” a domináns, az ennek ellentmondó racionális olvasat sem a fiúk kedvét nem veszi el a regénytől, sem pedig a lányok kedvét nem hozza meg. Náluk a herceg „fejlődése” ellenkező értelmet is kaphat: ami Rejtő rendszere szerint fej­lődés, az őszerintük a degeneráció biztos jele is lehet. Ez fordí­tott, groteszk olvasat, de ne feledjük: Rejtő regényei sokak számára valóban értelmetlenek és olvashatatlanok.

Most pedig próbálkozzunk a regény analitikus-szintetikus ol­vasatával. Láttuk, hogy a regény értékszerkezetről szóló „mon­danivalója” alapvetően két síkon bontakozik ki: az érték (mint vonatkozási pont) és az értékelés (mint vonatkoztatás) viszonylatában. Az értékváltozásokkal kapcsolatos mondani­való ismét két, egymásnak ellentmondó vonulatban terül ki: egyfelől Piszkos Fred és Fülig Jimmy személye körül, akik bizonyos fokig végig megőrzik az értékkel kapcsolatos szkep­szisüket (amit a legjobban talán a csavargók szájába adott „mindenhol jó, de legjobb sehol” szentencia szimbolizál). En­nek az ideálnak mond ellent a herceg életvitele, akinél (Tom Canty romantikus történetéhez hasonlóan) a „fenti”, méghozzá konvencionális értékek diadalmaskodnak: a feudális jellegű tekintélytisztelet, hála, hűség és szeretet. A konvencionális értékrendszer kisugárzása az epilógus előtt totálissá válik: Piszkos Frednek közlési és őszinteségi rohama van, és minden­kit bizalmasan beavat, az ellenségek pedig jóbarátként, a tapsban függöny elé vonuló színészek módján fogódzkodnak össze, és szívből örülnek a fiatal pár egybekelésének.

De a régi értékek győzelmével a régi értékjegyek is visszanye­rik már-már elveszettnek látszó hitelüket. A kapitány „vadonat­új” (tehát tiszta) egyenruhát ölt, szakálla „hófehér”, a her­ceg arca ismét megszépül, tiszta kadétruhába bújik, kedélye felvidul. A király „valamennyi csillár teljes fényében” foglalja el trónját, és „az alvilág erkölcsi lordjai”, mint az ünnepélyes ak­tus meghatódott-elfogódott résztvevői, „félszegen topognak”. A stílus is fejet hajt az értékek rehabilitációja előtt. A csípős irónia feloldódik, és kedélyes humorrá enyhül.

Mindez azonban következetes következetlenség, mert a her­ceg beavatása nem igazi beavatás. Hiába sugalmazza az író, hogy „fájt a koponyájában a dolgok átértelmezése”, végül is nem képes kiismerni magát az élet „labirintusában”, és így a középpontba is csak kísérő révén, a „gondviselés’ segítségével képes eljutni. A regény ezáltal a régi, archaikus labirintus-történeteket eleveníti fel, amelyek még hisznek egy kísérő-vezető szellem létezésében.

Igy azonban még nagyobb baj történik: a regény társadalmi- kozmológiai alapképlete sérül meg. Eszerint ugyanis a „pokol” nemcsak evilági (mint Danténál), hanem „minden”: maga a Világ a „pokol”. Labyrinthus sicut vita, vita sicut labyrinthus — mondja a regény, és ezzel végleg kilépni látszik a világ középkori értelmezéséből („menny-föld-pokol”- struktúra). Erre utal, hogy a labirintus-szerkezet nem korlátozódik a herceg „pokoljárását” tárgyaló fejezetekre, hanem (a végkifejletet kivéve) a többi fejezetet is behálózza. Egy más aspektusból szintén ez a benyomás alakul ki, mégpedig abból, hogy a „menny” nem életszerű. Egy percig sem kétséges továbbá, hogy ennek a „pokolnak” a városi, piaci viszonyok szabják meg az alaptörvényét, melyek még egy herceget is áruvá tesznek. Tehát ez az Élet, és ezért van, hogy a herceg tapasztalatlansága elsősorban olyasmiben nyilvánul meg, hogy bizalmas, hogy őszinte, hogy távol tartja magát a verekedéstől és nem ismeri a pénz értékét.

Aki ezt a modellt elfogadja, két dolgot bizonyosan tud: az egyik, hogy ebben a rendszerben vezető nem létezhet (mert ha volna is jelentkező, nem volna szabad neki hinnünk); a másik, hogy a középpontban (ha van olyan egyáltalán) semmiképpen sem lelhetünk a régi tartalmakra, a régi értékekre és értékjegyekre. Ha a világ maga a Pokol, nincs érintetlen terület. Sem kint, sem bent. Sem a „labirintuson” kívül, sem a középpontban, sem kint a világban, sem bent a lélekben. Tökéletesen megfelel ennek a regény „Piszkos Fred-bolygó hollandi”-olvasata.

Csakhogy ugyanebban a kozmoszban létezik egy Boldogság Szigetek övezet is. Tehát amit a herceg Piszkos Fred segítségével megtalál, az nem más, mint a labirintustól, illetve a félelmes-kiismerhetetlen tengertől független tertület. Az a „kisvilág”, ami mindennek dacára is a herceg személyes boldogságát ígéri. Ez azonban régi polgári illúzió.

És viszont: ha elfogadjuk, hogy a Boldogság Szigetek valóság (amit Fülig Jimmy mindig bolondságnak tartott), és hogy egy vezetővel el lehet jutni oda, akkor a labirintus ál-labirintus vagy — mint valaki szellemesen megjegyezte — a mű cselekménye (s tegyük hozzá: értékszerkezete is) nem bonyolult, hanem – Mátyus Aliz szavával – bonyodalmas. De ha a labirintus állabirintus, úgy a „pokol” sem igazi pokol, mert a szeretet, a hűség, az igazság és a jóság eszméje uralkodik benne. Lényege szerint tehát „menny”, aminek a szubsztanciáját valamiféle érzéki csalódás eltakarja előlünk. Úgy gondoljuk, ezért nincs a regénynek művészi hitele, és a művészi megformálás egyéb laposságai mind ebből vezethetők le.

Ebben az esztétikai olvasatban a regény tehát rossz regény. És mivel a regénynek a valósághoz való viszonyát — hitünk szerint — ez az olvasat tükrözi, a legfontosabb olvasatnak ezt az olvasatot tartom. Ez azonban „kisebbségi” vélemény, és az a körülmény, hogy az olvasók nagy része a regényt jónak tartja, arra figyelmeztet, hogy az esztétikai olvasat, bár az olvasó szempontjából kívánatos, a regény és az élvezet szempontjából nem megfelelő.

A kritikátlan olvasói magatartást alapvetően a befolyásolás (Sumner: mint a külső tartalmak kritikátlan elfogadása) és a projekció (mint a belső tartalmak külsőkként való átélése) határozza meg. Ennek a befogadói viszonynak a korlátozott vagy absztrakt voltát emelnénk ki, mert az a lényege, hogy a külső (írói) vagy belső (olvasói) befolyás hatására elvonatkoztat a tárgy egészétől, mégpedig nemcsak a feldolgozás, hanem már a figyelem szintjén is. Az absztraháló olvasói magatartásnak jellegzetes típusa a „mohó”, „gyorsolvasó” típus. Megragadja a cselekmény fonalát, az ahhoz nem tartozó részeket csupán átfutja — szinte drámává írja át a művet. A „folklorizáció” során, amikor a lelkes olvasó a regényt továbbadja, és újra átéli, már csak a cselekmény-mozzanat marad meg: „és akkor odament… és akkor azt mondta.., és erre a másik.. .“ stb.

Az olvasói redukciót azonban — mint Halász László helyesen írja Az irodalmi mű befogadása mint információfeldolgozás c. tanulmányában — a szerző beleírhatja a műbe. Ennek egyik eszközéről, a végkifejlet erőteljes sugalmazásáról, már fentebb beszéltünk. De ilyen a cselekményes jelleg felfokozása is, különféle eszközökkel, mint amilyen az egyes formai részek rejtéllyel való befejezése, a párbeszédek pergő jellege, a „zárt” előadásmód stb. Ugyanilyen fontos azonban a „kiválasztott” (sugalmazott) olvasatnak egy főhős köré való koncentrálása. Ez azért biztos eszköz, mert az „empatikus” befogadás, a regény főhősével való azonosulás útját választja. Az azonosulás alapja ennél a típusnál nem a hős mindenoldalú megismerése — erre maga az író sem ad módot —‚hanem az író „direkt” sugalmazásai: a herceg „angyalarcú” és mindenki szereti, Piszkos Fred „kapzsi”, „gonosz”, mindenki gyűlöli stb. A tulajdonsággal jelölő nevek (beszélő nevek) is ezt a célt szolgálják (pl. Piszkos Fred, St. Antonio herceg stb.).

Az író tehát „készen” szállítja az olvasóhoz a szereplő-olvasó viszonyt: az olvasó „én”-je a herceg sorsának vonalán olvad a regénybe. Egy másik olvasat szerint persze Piszkos Fred is lehetne főhős, de vele több oknál fogva sem azonosul az olvasó. Ezt olyasmik döntik el, hogy például az író a herceget „jó” emberként mutatja be (Piszkos Freddel szemben), azután az, hogy Piszkos Fred története ugyan „regényes história”, de mégiscsak szóban mondja el, és nem a regényben bontja ki, míg a herceg kalandjai mind az olvasó „szeme előtt” játszódnak le, és kínálják magukat az azonosulásra. A befolyásolt naiv olvasó ezáltal csapdába esik, mert a herceggel azonosul, és így a happy end-es változat éppen „telibe találja”.

Az olvasó labirintusa tehát a regény. Aki nem kritikusan olvassa a regényt, hanem mindig rábízza magát az éppen akkor érvényesülő írói sugalmazásra, szükségképpen eltéved. Az eltévedés viszont rendszerünk szerint az önigazolás szinonimája. A regény által sugallt konvencionális értékek ugyanis az olvasók tudatában levő anakronizmusokra rímelnek, olyanokra, mint amilyen például az emberek, az eszmék vagy a tárgyak — pl. egy regény — megbizhatóságába vetett hit.

Ide tartozik (akár külön tanulmány tárgya lehetne) a regény és persze Rejtő — viszonya a giccshez. Igen sokan vannak ugyanis — éppen a tapasztaltabb olvasók között —‚akik szerint Rejtő nem giccset, hanem „ponyvaparódiát” írt. Csakhogy ebben Rejtő őket is félrevezette. A giccs ugyanis mindig kétfrontos harcot folytat: egyrészt „felfelé”, a magasművészettel szemben, másrészt „lefelé”, önmaga régebbi, hitelét vesztett, elkoptatott eszközeivel szemben. Az utóbbi vonatkozásban két megoldás között választhat: vagy elhagyja ezeket az effektusokat, vagy felhasználja őket, de valamilyen módon megpróbálja elhitetni az olvasóval, hogy giccskritikát olvas.

Ez a korlátozott reflexivitás tehát nem semmisíti meg a ponyva effektusait, hanem ellenkezőleg: elhárítja a hatásuk útjában álló akadályokat. Hogyha tehát a mai fiatalok Rejtőt nem mint ponyvaparódiát olvassák, az elsősorban nem azért van, mert „nem ismerhetik a valódi légiós- és ponyvairodalmat”, hanem azért, mert valójában nem paródia, hanem a ponyva- irodalom integráns része, folytatása.

Amilyen messze áll tehát a „fiús” és „lányos” kamasz-olvasat egymástól, olyan messze áll mindkettő az esztétikaitól. De van egy harmadik használati mód is. Az, amikor az olvasó tudja, hogy mennyiben és miért értéktelen művészi szempontból a regény, és mégis olvassa, mert elsősorban nem esztétikai élvezetre, hanem szórakozásra vágyik. Ez a művelt-toleráns használati mód (szemben az értelmiség bizonyos rétegeivel pl. a pedagógusokkal, akik Rejtőt presztízsből nem olvassák) hajlandó tehát az esztétikai érték kérdését felfüggeszteni, érdekes módon sokszor éppen azért, hogy a művészi szempontból érdekes részjelenségekhez hozzájuthasson…

Ez a magyarázata annak, hogy miért van két, egymástól távol eső szociológiai „csúcsa” a regény kedveltségének és olvasottságának, egyrészt az ipari tanulók, másrészt éppen az értelmiségiek körében (mindig kivéve a pedagógusokat). Mint láttuk, ennek az az oka, hogy a regénnyel nemcsak két „kultúra” áll szemben, hanem kétféle elvárás is.

Gondos Ernő már említett könyve szerint a regény tetszésére vonatkozóan a következő adatok jellemzik a nőolvasókat: a legtöbben az „egyéb értelmiségi” húzta alá egyszer a regényt (azaz „olvasta”), kétszer viszont (azaz „tetszett”) az „ipari tanulók”. A férliolvasőknál hasonló a helyzet. Az „egyszer aláhúzta” maximumát az egyetemi hallgatók adják (66,07%-kal), a „kétszer aláhúzta” maximumát az ipari tanulók (46%).

Ugyanezek a kategóriák iskolai végzettség szerint: a regényt a középiskolások húzták alá a legtöbben egyszer (48,28%), és a nyolc általánost végzettek húzták alá a legtöbbször kétszeresen (15,42%). A regény olvasottsága, foglalkozás szerint szintén ezt a két csúcsot mutatja: a legtöbben húzták alá egyszer: egyetemi hallgatók (54,46%), kétszer: ipari tanulók (40%)

Megfigyelhető tehát, hogy az ipari tanulók esetében általában magasabb a tetszésindex, ami fokozott kulturális kiszolgáltatottságukkal magyarázható.

* * *

• A tanulmány első megjelenése: Hajdu-Ráfis Gábor és Kamarás István (szerk.): Az olvasás anatómiája. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982, 286-306. old. Második megjelenés: In: B. Vörös Gizella (szerk.): Népszerü művek világképe. Krimielemzések. Művelődéskutató Intézet, Budapest, 1982, 137-152. old.
• A Reich Jenő portré lelőhelye: https://www.magyarszo.rs/hu/4137/kultura_irodalom/ 210640/Rejt%C5%91-%C3%B6r%C3%B6k.htm
• Illusztráció: Hermann Struck (1876-1944): Old Jew in Panevėžys (1915) Lelőhelye: Leo Baeck Institute, Center for Jewish History, New York.