A FORDÍTÓ MEGJEGYZÉSEI

Móricz Zsigmond KIVILÁGOS KIVIRRADTIG
című regényének angol fordításához

(Tokaji András)

• A regény pontosabb megértéséhez történelmi és kultúrtörténeti tárgyú lábjegyzeteket készítettem.
• A versbetéteket – voltaképp népdalszövegeket, melyeket Maga Móricz gyűjtött – versként fordítottam le megtartva rímes, hangsúlyos verselésüket és a sorok belső gondolati-ritmikai tagolását. (NB. Mikszáth Szent Péter esernyő-jének angol fordításából kimaradtak a versbetétek.)

TULAJDONNEVEK, KÖZNEVEK, REÁLIÁK

• A földrajzi neveknek, már amelyiknek van, az angol megfelelőjét használtam (pl. Debrecen = Debreczin, Dunántúl = Transdanubia stb.) Az Alföld: Lowland.
• Pogány Imre vezetékneve un. beszélő név (telling name), és emiatt kénytelen voltam „Imre Pagan”-nak fordítani. A jószágigazgatót is pogánynak titulálja a felesége, amikor megtudja, hogy a férjét elbocsátotta: „Milyen pogány, milyen pogány! Pogány birtokát viszont „Boldogvölgy”-nek nevezik, amit természetesen „Happy Valley”-nek kell fordítani. Egyes „beszélő” tulajdonneveket is lefordítottam. Például a „Bábazug”: Midwife’s Nook, a „Papgödör”: Priesthole, hogy pontosabban visszaadjam a kulturális környezetet. Persze kérdés, hogy nálunk is a papok üldözése áll-e a szó mögött. Nota bene, B. W. Worswick angol fordító pl. (egy másik mű fordításában) a „Búza” utcát ugyancsak lefordította.
• A regényben szereplő „kisbotos” és „nagybotos” csoportnevek nálunk ugyan köznevek, de a fordításban nagy kezdőbetűkkel írtam őket, hogy az angol nyelvű olvasó valamiféle informális intézményre asszociáljon. L. az angol Parlament egykori „kerekfejűit”: Roundheads.
• A távolról szemlélt, végül is állatként elidegenített szereplők „főbolha”- és „kisbolha”-kénti említését ugyan nem nagy meggyőződéssel, de olykor nagy kezdőbetűvel írtam.
• A lefordíthatatlan lexikai egységeket, ún. reáliákat is – pl. „bekecs”, „porciós pohár”, „kuruckapitány arc” – igyekeztem megmenteni (olykor a lábjegyzet segítségével).

A NEVEK ÉS MEGSZÓLÍTÁSOK PROBLÉMÁJA

• Magyarban a megszólításhoz elegendő, ha a megszólított személy foglalkozását, rangját, vagy beosztását említjük (terms of general respect or flattery). Ez azonban az angolban nem működik, mert a megszólított nevének kiejtése – különösen az első odafordulás alkalmával − úgyszólván kötelező. Sőt, a legátus, aki, annak dacára, hogy (minden bizonnyal) nem tegezi a családfőt, egyszerűen csak így fordul hozzá: „Sokan lesznek?” Ami egy nyugati polgári színdaraban, regényben stb. mégis csak úgy szól, hogy „Mr. Doby, do you think a lot of people are coming?”
• Csakhogy Móricz – minden bizonnyal a fordítók megtréfálása céljából – a 7. fejezetig nem adja meg sem a főszereplő – s ezzel együtt a család, a feleség és a gyermekek –, sem a jegyző, sem a legátus vezetéknevét. Így viszont a többiek – legalábbis angolul – nem tudják megszólítani őket. „A jószágigazgató úr” mégsem lehet „Mr. Farm Bailiff”; „a tekintetes asszony” „the Honourable Lady”, „a tekintetes jószágigazgató úr” pedig „the Honourable Sir”. A jegyzőnek senki sem köszönhet azzal, hogy „Good morning, Mr. notary.”.

Ugyanez a helyzet Dr. John Chrysochoos Beyond the Blue Ikarian Sea c. regényében, ahol a szereplők egyike sem tudja a tanár nevét, és ezért csak így szólítják: „Good Morning/ Good Afternoon/, Good Night, Mr. Teacher”. Angol-amerikai viszonylatban azonban ez rendkívüli dolognak számít.

• Éppen ezért már a regény elején megadtam a jószágigazgató nevét, hogy később Mr. Doby-nak lehessen szólítani. Azon szereplőket pedig, amelyeknek ismeretes a vezetékneve, és akkor, amikor nincsenek tegező viszonyban, a többiekkel „úrnak”, „kisasszonynak” stb. neveztettem, és értelemszerűen elhagytam foglalkozásuk megjelölését. Egyúttal feleslegessé vált a keresztnév említése: „«Melyik kocsis?» – kérdezte Szalay Péter.” a fordításban: „«Which coachman?» – Mr. Szalay asked.” A kocsist és a cselédeket – nem jó szívvel, de természetesen – nem láttam el a polgárságra jellemző címekkel és megszólító formulákkal.
• A társadalmi rangra utaló megszólítások a regényben sokszor túlzóan megalázkodóak. Pl. a jószágigazgató az angolok számára semmiképpen sem lehet „tekintetes”. A párbeszédek ilyenformán suta, anakronisztikus jellege miatt természetesen felmerült, hogy egyszerűen elhagyom őket; ez esetben viszont a hely és a kor kapcsolatrendszere elveszítette volna sajátos félfeudális, „uram-bátyámos” jellegét. Tehát valamennyit kénytelen voltam megtartani belőlük. Sokszor maga az elbeszélő is használja a rangokat és címeket. De mivel csak ironikusan, ez a szín ilyen körülmények között angolul végképp visszaadhatatlan volt.
• Igyekeztem a tegezés-magázás attitüdjét is visszaadni, bár a magyarban sokkal kiterjedtebb a keresztnevek használata, mint az angolban, pl. ”No de Péter, ne beszéljen így…”. Amiből kitűnik, hogy a magyar – az angollal szemben – keresztnévvel is tud magázni. Ilyenkor feladtam a keresztnévhasználatot a magázás javára. Ily módon az előbbi példa fordítása ez lett: „But, Mr. Szalay, don’t speak like this”.

Egy még pregnánsabb példa: „Hát mit csinál, Karcsikám?” kérdezi a néni. Amire a reakció: ”Hát már nem tetszik tegezni?” A fordításban: „What do you do, Mr. Schöller?” Amire a reakció: “How come you don’t call me thee and thou any more, Milady?”

• A régi etikett szerint az idős házaspárok magázzák egymást. (pl. „Megjött, lelkem, Gábrisom?” A megfontolások a következők:

Magasabb osztályok közt élő családtagok korábban angolban is a vos (azaz a magázó, önöző) megszólítást használták egymás közt (a te azaz tu) helyett. Kivétel a szülő-gyermek kapcsolat, melyben a formulák nem voltak szimmetrikusak. (A semleges megoldás a megjelölés nélküli you, l. David Crystal) Ennek megfelelően a magázó-önözö formula – mind egyes-, mind többes számban – a ye(alanyeset)/you(tárgyeset) kellene hogy legyen. Pl. „Are ye back, my dear Gábris?”. Ez viszont a „korai modern angol” (Early Modern English) korába, az angol 15-17. századba vinné vissza az olvasót.

Mivel a mai angolban (Modern English) a magázásnak/önözésnek a vezetéknéven szólítás plusz valamilyen cím felel meg, a férj fent említett megszólítása ez lenne: „Are you back, Mr. Rácz?”, – ami indokolatlanul távolságtartó lenne. Maradt a tegeződés, a keresztnév említésével.

• Móricz azért, hogy olvasója a társaság és az események résztvevőjeként olvassa, élje meg a regényt, gyakran azt a látszatot keltette, mintha maga a narrátor is jelenlévő részese lenne az eseményeknek. A fordítás szempontjából sajátos problémaként jelentkezett tehát, hogy a cselekvény szereplőinek egymáshoz való viszonyát, valamint az elbeszélőnek a cselekményhez és a szereplőkhöz való viszonyát – látszólag ötletszerűen, ugyanakkor valószínűleg tudatosan – összekeverte egymással. Ily módon a rokonok, ismerősök csoporton belüli „bácsi”-kénti, „néni”-kénti említése, aposztrofálása szintén belekeveredik a narrátor szövegébe, mintha a narrátor maga is rokona, jó ismerőse volna a személyeknek. (Pl. „Lajos bácsi”, sőt „Panna lányom” stb.)
• Ezzel kapcsolatban egyrészt – joggal – attól tartottam, hogy a külföldi olvasó nem fogja tudni követni azt az állapotot, hogy az egymással alapvetően magázó viszonyban lévő szereplők keresztnevükön, sőt becenevükön szólítják egymást. (Ezért lett pl. a fent említett „No de Péter, ne beszéljen így” fordulatból „Mr. Szalay, don’t speak like this.”)

Másrészt úgy gondoltam, plasztikusabb lesz a szereplők viszonyrendszere, ha világosan szétválasztom a vegyesen magázódó és tegeződő kapcsolatokat, valamint az elbeszélőt és az elbeszélés tárgyát, hogy ki tudjanak válni a valóban tegező, bizalmas kapcsolatok a többi kapcsolatból.

Ezért csak a szereplőknek hagytam meg azt a „jogot”, hogy egymást becézzék, és csak akkor, amikor valóban tegező viszony van közöttük. Pogány Imre pl. nem tegezi Annát, és ha beszél hozzá, meg kell szólítania, és ha megszólítja, csak „Annának”, vagy „Annuska kisasszonynak” szólíthatja őt. Hasonló megfontolásból az „Uncle Péter” helyett is a „Mr. Szalay” mellett döntöttem.

Problémát okozott azonban, hogy magában a regényben sem lehet mindig tudni, illetve kikövetkeztetni, hogy kik, milyen viszonyban állnak egymással.

• Nem túl gyakran, de az is előfordul, hogy a szereplők önmagukról egyes sz. 3. személyben beszélnek. Pl. „Mán fog Mihók! Most itatott, hát mán fog!” Ez a beszédmodor a regényben leggyakrabban az alárendelt beszélő hódolatát hivatott kifejezni. Például

„Ahogy Mihók befogott, kezit csókolom, tekintetes jószágigazgató úr, az úrfi bement Mihóknéhoz, kezit csókolom, tekintetes jószágigazgató úr, de hogy Mihók nem ment ki a vasútra, bekötötte a lovakat, de még be se kötötte, tekintetes jószágigazgató úr, hanem szaladt haza”.

Ezzel szemben az angolok számára – mint ismeretes – a személyek és számok efféle használata csupán a királyi személyek és a legfelső arisztokrácia esetében volt megengedett. Kénytelen voltam tehát ezeket a megnyilvánulásokat 1. sz. 1. sz-be „transzponálni”.

BELSŐ MONOLÓGOK

• Az is előfordul, hogy a narrátor beleírja a maga szövegébe a szereplők gondolatait, de se nem idézve (direct speech), se nem függő beszédben (indirect speech), hanem mintegy a kettő között. Például Dobyné ezt gondolja Faragó ispánnal kapcsolatban: „Lám a bricskával érkezett az állomásról; ez hozott valami rossz hírt.” Később az elbeszélő így adja vissza Dobyné kifakadását az ispánnal szemben: „Jaj, de gyűlölte a sunyi pofáját!”

Ez az idézet egy sajátos típusa, melyet tulajdonképpen nem értelmez semmi, hanem a szövegből magából kell az olvasónak rájönnie arra, hogy a narrátorból most egy másvalaki beszél. Ilyenkor vagy egy az egyben adtam vissza a szöveget (Ay, how much she hated his sneaky mug!), abban reménykedve, hogy az olvasók elértik. Vagy – a biztonság kedvéért – idézőjelbe tettem, és hozzáfűztem: „– thougt Mrs. Doby concerning Mr. Faragó”.

• Van egy ennél is zavarba ejtőbb dolog: a transzponált alanyú belső monológ. (Pl. Dolbyné mondja Malvinról: „Próbáljon szólani, hogy letorkolja”.) Angol nyelvű olvasmányaim alapján úgy ítéltem meg, hogy ez a fajta idézési mód az angol nyelvűek számára már érthetetlen volna. Ezért ezeket idézett belső monológgá alakítottam át („’Próbáljon csak meg szólni, akkor letorkolom’– gondolta.”)
• Mivel a belső monológok a beszédhez állnak közelebb, ilyenkor az élő beszédet „lekottázó” ellipsziseket és rövidítéseket alkalmaztam. Pl. There’re so many trees in the forest in the domain” stb.
• Már említettem, hogy a narrátor egyszerre kívül is meg belül is van a cselekményben. És mivel a cselekménynek tere is van, ebből következik, hogy egyszerre van kívül is és belül is ebben a térben. Annak dacára, hogy az író a regényt a maga magányában írta, a regény olvasásának idejéhez képest a múltban, és annak ellenére, hogy az olvasó is a maga magányában olvassa azt a fiktív cselekmény és a regényírás után, a narrátor mégis következetesen „itt”-ről és „közel”-ről, valamint most”-ról és „éppen az előbb”-ről beszél. A szereplők nem „bemennek” a helyiségekbe, hanem „bejönnek”, az események nem „akkoriban, hanem „idén” zajlanak, és nem „a megelőző évben”, hanem „tavaly” történtek stb.
• A probléma hasonló az egyenes és függő beszéd viszonyához, ahol a hely- és időhatározók szintén összefüggnek egymással. Ilyenformán az elbeszélő gyakran helyileg is beilleszkedik a történet színhelyébe. Ilyen pl. „Dobyék és Schöllerék ezen a tanyán, persze Schöllerék bent laktak a községben, de mindig idekint voltak.” Hiszen a cselekmény színhelye a tanya. Amikor az elbeszélés múlt idejű, az „itt”-ből „ott”-ot csináltam. Éppen az ilyen és ehhez hasonló eszközök teszik a regényt drámaivá, tehát ezt a stílusjegyet is megtartottam.

AZ IDŐSÍKOK PROBLÉMÁJA

• Az idők, idősíkok használata, bár meglehetősen rapszodikus, mégsem átgondolatlan, nem következetlen. A regény alap-ideje jelen idő, amin azt értem, hogy a szereplők az elbeszélő idejében élnek. Részben ezért is „drámai” az elbeszélésmód. Rácz Dániel és felesége az elbeszélés idejében is élnek. Pl. „El is vette az asszonyt, tizennégy éve együtt élnek… az ura nem tölt otthon a szép úri lakásban egy héten három napot”. A regény cselekménye azonban a múltban történik. Pl. „Annuska ott sürgött-forgott” stb. Ezt én is tiszteletben tartottam.
• Móricz gyakran lemondott a szöveg világos logikai kohéziójáról – így az okhatározói mellékmondatokról –, hogy ezáltal is köznyelvibbé tegye a szöveget. Pl. „Nem hagyta a dolgot, mindenáron meg akarta őket vigasztalni.” Ezzel szemben az angol anyanyelvű fordítók hajlanak arra, hogy a szövegeket erősebb kohézióval rendelkező szöveggé „javítsák”. Például B. W. Worswick angolnyelvű fordító az „Egy köcsög tejet hoztak neki. A fejét rázta.” szövegrészt így fordította le: „They brought him a jug of milk, at which he shook his head.”) Én viszont a köznapi beszéd effajta sutaságait is meghagytam.

MEGADTAM MAGAM

• A fordító nem kis bánatára Móricz előszeretettel meséltet szereplőivel olyan vicceket, amelyek valamilyen nyelvi tréfán alapulnak. Az egyszerűbbeket még csak-csak lefordítottam. Ilyen pl. a „halál széle, posztó széle, kötőd széle”, vagy a „cigány nem hal a vízbe”. De azoknak a vicceknek a lefordítására, amelyek szóvicceken alapulnak, már nem vállalkoztam.
• Vannak a regényben olyan fordulatok, amelyek oly mértékben kötődnek a magyar nyelvhez és a kultúrához, hogy reménytelen a lefordításuk. Pl. egy alkalommal a városi ember népieskedő hangvételét kifigurázta ki: „Hej, a betyár csillagát, nagyon belehabarodtam én magába”. Jobb híján ezeket is kihagytam.
• Az alföldi nép tájszólását – mint amilyen a „píz”, vagy az „osztán” – szintén nem próbáltam visszaadni. Annyival megelégedtem, hogy kerültem a városi, művelt angolra jellemző fordulatokat.

MENTÉSEK

• A „cigány nem hal a vízbe” szójátékot, – mely ma már nem volna „politikailag korrekt” – a szükséges változtatásokkal megmentettem: gypsies will never reign/rain”.
• Voltak azonban olyan olyan szójátékok − és ennek következtében olyan anekdoták −, amelyek angolra lefordíthatatlanok. Ilyen volt pl. a 9. fejezetben Szalay Péteré, „akinek – mint a narrátor mondja – minden magyar szóra volt valamilyen adomája”. Mivel lefordíthatatlan, egy ugyancsak a korba és a helyzetbe illő, másik hazai anekdotával helyettesítettem. Lelkiismeretfurdalásomat a következőkkel próbálom enyhíteni:

Móricz akkor kerített sort az anekdotázásra, amikor már majdnem minden szereplő számára nyilvánvaló volt, hogy anyagi végromlásba kerültek. És nemcsak arról van szó, hogy Szalayval újra el akarta játszatni a mókamester szerepét, hanem arról is, hogy a társaság világvége-hangulatát igyekezett újra és újra ellenpontozni. Nem sokkal az uradalmi felmondás után mondja (az 5. fejezetben):

„Magyar embert nem érhet csapás, csak egy: ha a kedélyét elveszti… Mert minden egyéb csak akcidencia az életben: az a fundamentum, a kedély. Amíg ez rendben van, addig esetlegesség a pénz, a vagyon, az emberek jóakarata: minden. De míg él a magyar kedély, én édes lelkem, jó angyalom, addig ne essenek kétségbe.”

Azt pedig a narrátorral mondatja ki (a 15. fejezetben):

„a furcsa, groteszk magyar-alföldi élet tele van a sima hétköznapi felszín alatt zord és tragikus szakadékokkal”.

Az általános vigalom: az adomázgatás, az evés-ivás, a tánc, a játékok és az udvarolgatás tehát nem más, mint a haláltáncot megelőző „sírva vigadás”, mely annyira jellemezte az akkori magyar középosztály kedélyét. És ezért gondoltatja Móricz a legátussal (szintén a 15. fejezetben): „Itt olyan rendkívüli dolgok történnek ma éjszaka, és senki se akarja tudomásul venni.” Azt akartam tehát megakadályozni, hogy ez az életérzés veszendőbe menjen. És a hamisítás is megszűnik hamisítás lenni, ha a fordító mindenkit tájékoztat róla.

TECHNIKAI JELLEGŰ KORREKCIÓK

• Jóllehet, pontosan érzékelhető, hogy az angol (vagy az angol nyelvű szövegek) hasonló helyzetben mikor használnák az angol tradicionális polgári kultúrára jellemző távolságtartó, reflektív megfogalmazásokat (understatement), a fordítónak tisztában kell lennie azzal, hogy csak szöveget fordít, kultúrát azonban nem.

Az „öcsém, a’ lesz nekünk jó” nem fordítható így: „Úgy vélem, az lesz nekünk jó”. Még kevésbé vehető át ez az attitűd a félig-meddig polgárosult hazai környezetben. Pl. az, ami a regény megfelelő helyén „Gyertek be!”, angolban nem „Please, come in”. És a „Pízt, lelkem, azt én nem hoztam” sem így: „I’m afraid, I haven’t”, sem így: „I’m sorry, I haven’t brought any money, my dear” nem fordítható le, hanem csak így: „I haven’t brought any money, my dear”.

• A regényben akadnak pongyola fogalmazások. (Pl. „Azzal nekilátott Irma néninek, hogy elmondja neki a szánfelborulás minden rémségét.”) A slamposság bizonyára szándékos volt, de nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az angol nyelvű vagy angolul olvasó állandóan tudatában van annak, hogy fordítást olvas, és óhatatlanul a fordítói kompetencia hiányának tulajdonítaná az ilyesfajta jelenségeket. Egy másik példa: „Ahogy görnyedten maga elé bókolt, festő kezére volt a nagy idők tanúja”.
• Előfordult azonban az is, hogy Móricz egy-egy egyéni fordulatát egy az egyben le lehetett angolra fordítani. Ilyen volt pl. „a szíve csiklandozott örömében”, ami – szerencsés véletlen – az angol klasszikusoknál is olvasható:

Art thou one that much valuest the applause of the people? and feelest thy heart tickled with delight when thou hearest of thy great esteem with men?

(Richard Baxter: The Saints Everlasting Rest, 1649)

• Megesett, hogy Móricz tárgyi tévedést vétett; a szerkesztők pedig nem javították. Ilyenkor – újabb önkényeskedés! – a téves közlés helyett a tényt írtam a szövegbe, majd lábjegyzetben utalta az eredeti, hibás közlésre. Móricz pl. egy helyen ezt adja Szalay Péter szájába: „Ha igaz a Descartes mondása, hogy: Homo sum et nil humani alienum puto…”. Először: a mondás helyesen „Homo sum et nihil humani a me alienum esse puto”. Másodszor: nem Descartes-tól, hanem Publius Terentius Afertől származik. De itt is az a helyzet, hogy a lábjegyzetnek köszönhetően az olvasó nincs félrevezetve.