A VILÁGI ÉNEKKARI ÉLET 1900 ÉS 1920 KÖZÖTT
DALÁRMOZGALOM ÉS KÓRUSOK ÉS ZENEEGYESÜLETEK

Choirs in Hungary (1900-1920)

Dr. Tokaji András

TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEK

A világi karművészet részben az európai polgárosodás és a nemzetté válás keretei között, részben pedig annak mintáit követve jött létre Magyarországon, és ezért szinte azonnal mozgalomként jelentkezett. A magyar daláregyesület emblémája éppen ezért a magyar címert a „hármas halommal”, a kereszttel és a koronával, valamint a zenét szimbolizáló lantot egy képben ábrázolja.

A dalárdák, mint “kis köztársaságok”, bizonyos tekintetben nem mások, mint a polgári társadalmi berendezkedésnek az átlagpolgár számára is könnyen átélhető modelljei. Egy átlagos, 30-40-es létszámú dalárda tisztségei a következők ebben az időben: tiszteletbeli elnök, elnök és alelnök; titkár; első- és másod karnagy; pénztáros, ellenőr, ügyész, jegyző, háznagy; első és második zászlótartó, 9-10 műbíráló és három számvizsgáló. Az igazgató választmány húsz tagot is egyesíthet. A teljes tagság a rendes-, a tisztelet­beli-, valamint a pártoló tagságból áll össze. Figyelemre méltó körülmény, hogy a dalárda hierarchiájában a karnagyok meglehetősen alárendelt szerepet játszanak; valahol a dalár­da és a vezetőség között foglalnak helyet. A részvétel a személyes méltóság érzésével tölti el a dalárokat, ami nem­csak a dalárdákra, hanem a mozgalom egészére is kiterjed, és ezt a dalárdák jeligéi és a mozgalom jeligéje fejezi ki a legvilágosabban.

Ebben a folyamatban a nemzeti színművészet és a nemzeti opera kiemelt szerepet játszik, és ezért korántsem véletlen, hogy a polgári dalármozgalom közvetlen elindítója Magyaror­szágon Erkel Ferenc művészete, jelesül 1844-ben bemutatott Hunyadi László című operájának Meghalt a cselszövő… szö­vegkezdetű kórusa volt. Az sem véletlen, hogy az első polgári (vagy “magán”) kórust a pesti Nemzeti Színház énekes szólis­tája, Havi Mihály alapította meg 1840-ben, mégpedig mindjárt férfikarként, 33 évvel az első németországi világi polgári kórus megalakulása és 79 évvel az első angliai catch-club után.

Az első, hivatalosan engedélyezett kórushangversenyt Pes­ten tartották meg, 1854-ben. Erkel kórusbetétei állandó műsorszámai lesznek a kórusoknak a később, 1844-ben bemutatás­ra kerülő Himnusszal együtt. Ezeket a közönség még a 20. század elején is felállva énekli, együtt a dalárdákkal.

A polgári kórusmozgalom a század elején lényegében ebben az állapotban van. Az együttesek legnagyobb része férfikar; sokáig, éppen ezért, “férfikari mozgalomnak” is hívják. Re­pertoárjuk középpontjában változatlanul a nemzeti köznyelvre (a verbunkosra és a népies műdalra) épülő népies műdalfel-dolgozások, valamint hazafias és zsánerszerű kórusdalok állnak. (Sokatmondó adat, hogy az Aradi Dalegylet Dankó Pis­tát örökös tiszteletbeli tagnak választja meg 1911-ben.) A férfikarok tagjai éppen ezért azt vallják, hogy “Nyelvében él, dalában érez a nemzet!”, és magukat “dalároknak” (vagy “dalosoknak”), mozgalmukat pedig “dalármozgalomnak” (ill. “dalosmozgalomnak”) nevezik.

Az egyesület már a kezdet kezdetén Kölcsey Ferenc “haza és haladás” gondolatát tűzte maga elé, más szóval az egységes nemzetté válás elősegítését és a zenei műveltség széleskörű fejlesztését. Az előbbi az európai nemzetállamok kialakulá­sába illik bele, az utóbbi pedig a Nyugat-Európában már ko­rábban kialakult aufklérista mozgalom nyilvánvaló hatása. Repertoárjuknak közvetlenül csupán egy kisebb része kapcso­lódik a német, egy még kisebb, szinte jelentéktelen része a francia hagyományokhoz.

A mozgalom vezetői, Erkel,- Mosonyi Mihály és mások, a fen­ti célok elérésében a dalárdáknak szánták a legnagyobb sze­repet, hiszen azok egyrészt már eleve a hazafiúi érzelmek képviselőiként és terjesztőiként jöttek létre. A vezetők másrészt abban reménykednek, hogy a vidéken és az alacsony műveltségűek körében is népszerű dalárdák sikeresen fogják közvetíteni a “komolyabb művészetet” a nép kevésbé polgárosult részéhez, hiszen az éneklés igényli aránylag a legkeve­sebb előképzettséget. 1903-ban körülbelül 400 férfikar működik Magyarországon.^[2] A pódiumon felhangzó karének azonban (különösen a városokban) sokaknak csinál kedvet új dalkörök alakítására.

A mozgalom másik, művészeti és művelődési szempontból je­lentősebb része korántsem korlátozza látókörét a népies kó­rusdalokra, és tevékenysége éppen ezért az európai magaskul­túra szerves részének tekinthető. Mivel e csoportok nem a szórakozást, hanem a művészi kifejezés teljességét tartják szem előtt, nagy részük vegyeskar. Ennek megfelelően (s egy­két kivételtől eltekintve) nem is dalárdáknak, hanem “ének-és zeneegyleteknek” ill. “egyesületeknek”, “kar egyesüle­teknek”, “énekkaroknak”, “kórusoknak”, sőt “madrigál egyesü­leteknek” nevezik magukat. (Az énekes együtteseknek ezt a csoportját a későbbiekben “kórusoknak” nevezzük.) Számuk még nem jelentős (a tárgyalt időszakban nem több 20-nál), bár a korra az is jellemző, hogy sok férfikar éppen “félúton” van a kórussá válás tekintetében.

Ha a magyar énekkari mozgalom egészét el akarjuk helyezni a nemzetközi mozgalomban, azt mondhatjuk, hogy előbb tár­gyalt dalárda ága a németországi mozgalom észak-német irányá­nak (a Geselligkeitsvereinnek: a Liedertafelnek és a Liederkranznak); utóbb említett kórus-ága pedig a dél-német irány­nak (a Gesangvereinnek) felel meg, és általában szoros kap­csolatban fejlődik a templomi karénekkel. Előbb a nagy mére­tekben és már korábban kibontakozott dalármozgalmat, azután pedig a később és jóval kisebb méretű és hatású kórusmozgal­mat tárgyaljuk. Meg kell azonban jegyezni, hogy ebben az időben a két irány nem válik el egymástól élesen. Vannak je­lenségek, melyek mindkét irányzatra jellemzőek, és együtte­sek, melyek itt is, ott is említve lehetnek. A nagyobb, spontán mozgalomtól bizonyos mértékig meg kell különböztet­nünk a szervezett mozgalmat. Az alábbiakban elsősorban erről fogunk beszélni.

A POLGÁRI DALÁRMOZGALOM

Az országos szervezet általános jellemzése

A dalárdamozgalmat a tárgyalt időszak egy nagyobb és egy meglehetősen ellentmondásos, a 19. sz. utolsó harmadában megkezdődött fejlődési fázisában találja. A mozgalom, mely kezdetben vezető szerepet játszott a zenei ízlés fejleszté­sében, ebben a második fő-korszakában a tömegízlés kiszolgá­lójává válik. Ez nagyjából az 1871 utáni németországi fejlő­dés második szakaszának felel meg. Az okok részben azonosak, részben különbözőek. A németországi fejlődés alól a nemzeti cél beteljesülése, az egységes Németország létrejötte húzta ki a talajt, a magyar mozgalmat viszont az 1867-es kiegye­zés, a függetlenségi törekvések felfüggesztése fosztotta meg perspektívájától. Az egykor reális program gerincét alkotó 48-as eszmények nosztalgia tárgyává váltak.

Az általunk tárgyalt, 1900-tól 1920-ig terjedő időszakot az I. Világháború kitörése (1914) egy felfelé ívelő hosszabb és egy lehanyatló rövidebb korszakra osztja. Előbb az első alkorszakról kell beszélni.

Első alkorszak

A század elején tovább működik az 1867-ben létrehívott Or­szágos Magyar Daláregyesület (1910-től Magyar Dalár Egyesü­letek Országos Szövetsége néven, itt mindkettő együttesen csak: Szövetség). A Szövetség alapító tagja az lehet, aki legalább egy alkalommal legalább 200 K-t, pártoló tagja pe­dig, aki három éven át legalább évi 10 K-t adományoz az szervezetnek. A tagegyesületek tagjaik létszámával arányos tagdíjat fizetnek. A szövetség főbb szervezeti egységei: örökös díszelnök, elnök, ügyvezető elnök, alelnökök, főtit­kár, titkár, főpénztáros, ellenőr, gazda, ügyész, országos karnagy és helyettese, számvizsgáló bizottság, kerületek, kerületi közgyűlések, választmányok, számvizsgáló bizottsá­gok és a zsüri.^[4]

Jóllehet a mozgalomnak a tárgyidőszakban még nincs saját kottakiadó vállalata, 1900-ban már 5 éve saját havilapja van, kottamelléklettel, előbb Magyar Dal- és Zeneközlöny,^[5] majd – 1910 májusától – Magyar Dal címmel.^[6] A két folyóira­tot elsősorban az Egyesület, ill. Szövetség tisztikara, va­lamint karnagyok és zenetörténészek írják, többek között Farkas Ödön, Hackl N. Lajos, Kirchner Elek, Kocsis Gizella, Kopalszky István, Kováts Sándor, Kugler N.János, Lung György, Maczky Valér, Szent Gáli Gyula, Toldy László és Zse­ni István.

A MDÉZ elsősorban az Egyesület mozgalmi-szervezeti támoga­tását tartja feladatának, és csak másodsorban foglalkozik művészeti kérdésekkel. Ennek megfelelően a leggyakoribb témák a szervezeti közlemények (pl. körlevelek, közgyűlési jegyzőkönyvek), valamint beszámolók közgyűlésekről, ünnepé­lyekről és szerenádokról. Itt, (a Központ rovatban) olvasha­tók az ünnepélyeken résztvevő dalárdák listái, a rendezvé­nyek forgatókönyvei, valamint a tagdíjfizetési felszólítá­sok. A Tárca rovat a fontosabb szervezeti kérdésekről foly­tatott vitáknak ad helyet. A lap köszönti a jubileumukat ün­neplő egyleteket, a Gyarapodunk rovat pedig a belépésekről tájékoztat. A fővároson kívüli egyesületi életről a Vidéki dalegyletek rovat ad hírt. A Hírek pályázati kiírásokat, egyesületi jelentéseket és gyászjelentéseket közöl, valamint kitüntetésekről, karnagyváltozásokról és hangversenyekről tájékoztat (előzetesen és utólagosan); de hírt ad a zenei élet egyéb fontos területeiről is, mint amilyen (a kántor­képzésen kívül) az iskolai és középiskolai zeneoktatás vagy a zenészek szakmai érdekvédelme.

Jellemző, hogy itt kapnak helyet egyes rövid (főként egzotikus) zenetörténeti témák is (pl. a kínai zenéről). A hangversenyekről szóló híradások (köztük operabemutatókról és hangszeres koncertekről, még külföldiekről is) még nem annyira kritikák, hanem protokoll jellegit közlemények a műsorszámok és közreműködők nevének kimerítő felsorolásával. Jelentős helyet foglal el a mozga­lom elhunyt nagyjainak méltatása is (pl. Bellovits-é vagy Ibrányié). Falk Zsigmond méltatást közöl Bartók Béláról.^[7] Egyre nagyobb (akár 6 oldalas) teret kapnak a lapban a (zászló-, jelvény-) és hangszer-hirdetések is, főleg 1910-től. A lap ára 40 f.

A MD – a háborúig rendelkezésére álló néhány rövid év alatt – nagyobb teret szentel zeneművészeti kérdéseknek, mint elődje. A szerzők (Dobó Sándor, Markóczy Irén, Révfy Géza és mások) a katonadalokról, a prozódia és a fordítások kérdéseiről, a szólamok dalárdában betöltött szerepéről, a zenei kíséretről, a betanításról (intonáció, szövegmondás stb.), a közös karok vezetéséről (műválasztás stb.), a kar­vezetésről és különféle zenetörténeti témákról írnak. A lap 1914-ben, a háború kitörése után, mind terjedelemben, mind színvonalban visszaesik.

A legtöbb dalárda 1891 és 1910 között alakul, és a mozga­lom 1901 és 1910 között éri el számbeli növekedésének csúcs­pontját. Ekkor kezdenek az alkalmi vegyeskarok is megszilár­dulni. Az újonnan létrejött csoportok száma, tíz éves perió­dusokat alapul véve, a következőképpen alakul: 1867-1880: 22, 1881-1890: 28, 1891-1900: 41, 1901-1910: 63, 1911-1920.^[8]

A növekedési hangulatra jellemző, hogy 1909-ben Hatvani La­jos tanár ismételten kéri a tagságot, igyekezzen rávenni mi­nél több embert az öntevékeny zenélésre, melynek “legjobb formája” a karének. Azt is javasolja, a Kultuszminisztérium tegye kötelezővé a városok és falvak számára zenei együtte­sek alakítását.^[9] A csoportok dekádokban mért számának kimutatását a mozgalom hivatalos lapjában közölt év végi adatokkal pontosíthatjuk. E szerint a csúcspont 1913 volt (melynek magyarázatára még visszatérünk).^[10] A lelkesedést a dalosünnepélyeken való nagyarányú részvétel is jelzi. Az 1907-es 17. Országos Dalosünnepségen 71 dalárda vesz részt, összesen 2500 taggal. Ilyen sokan addig még so­hasem voltak. Jóllehet a dalárdák átlag taglétszáma 35, van­nak nagy, sőt hatalmas együttesek is.^[11]

Annak ellenére, hogy a gazdaságtörténet szerint ezt az időszakot erőteljes központosítás jellemzi, a karéneklés te­rén nagyobb pezsgést lehet tapasztalni a vidéken, mint a fő-városban. Különösen így van ez az ország nemzetiségek-lakta peremvidékein, valamint a főváros külső kerületeiben (Ezt bizonyítja a munkásdalárdák alakulásának eloszlása is). A kisebb fővárosi dalárdák is inkább arra törekszenek, hogy minél több vidéki rendezvényre nevezzenek be.

A dalárdák hangversenyei (melyeken többnyire más előadók is fellépnek) közkedveltek és nyereségesek.^[12] Ennek követ­keztében a dalárdák meglehetősen “jómódúak”, és gyakran gazdag kottatárral rendelkeznek.^[13] De nemcsak a dalárdák, hanem a központ anyagi helyzete is szilárd. (Az 1913-as veszprémi kerületi dalosünnepségnek pl. 2000 K a tiszta bevétele.)^[14] A Szövetséget az állam (a Kultuszminisztérium révén) részben “hazafias érdemeiért”, részben a magyar zene- művészet terén elért eredményeiért 1903-tól évente 200 K tá­mogatásban részesíti.^[15] Előfordul az is, hogy a kereskede­lemügyi miniszter 50%-os utazási kedvezményt biztosít a da­losoknak.

Második alkorszak

A tárgyidőszak második alkorszaka az I. világháborúval kezdődik. Maga a háború, majd az azt követő Tanácsköztársaság mintegy tíz évre függeszti fel a mozgalom tevékenységét. A hadbalépés, 1914 júniusa után a Szövetség felhívja tagjainak figyelmét: a helyzet “nem alkalmas” az ünneplésre. A terve­zett kolozsvári dalosünnepélyt emiatt el is halasztják. A háború hetek alatt szétzilálja a mozgalmat. Az MD sem jele­nik meg. A főleg férfiakból álló csoportok tagjait nagy tö­megben hívják be katonának. A dalárdák és kórusok legtöbbje ezért a próbákat is beszünteti. Ha mégis szerepelni akarnak, kénytelenek egyesíteni erőiket.

A korszak egyetlen nagyobb megmozdulása egy 1916-os jótékony célú hangverseny a Vigadó­ban. A ZSz ebben az időben arról panaszkodik, hogy a zenei életben betegesen túltengnek a zenekari és a szólista hang­versenyek, és még a zeneszerzők is elpártoltak a kórusművészettől.^[16] A polgári dalárdák sorsa nem jobb a Tanácsköztársaság ki­kiáltása, 1919 március 21. után sem. Mozgalmukat a polgári ideológia elleni kíméletlen harc közepette már nem tudják újraindítani.^[17]

Regionális dalosszövetségek

Nagyrészt a versenyek keltette feszültségeknek tulajdonítha­tóan – és az 1892-ben létrejött Dunántúli Dalos Szövetség mintájára – egyre több kerületi dalosszövetség jön létre, mégpedig nem az országos szövetség kebelén belül, hanem an­nak ellenében. Hozzájárulhat ehhez az a körülmény is, hogy ebben az időben érezhetően csökken a központ, a fő város vonzereje. 1900-ban megalakítják a Tiszavidéki-, 1902-ben pedig a Budapest és Vidéke DSz-t is. A Dunántúli DSZ (a Győri Ének- és Zeneegylettel és a Komáromi Dalegyesülettel együtt) saját lapot is alapít Magyar Lant néven.^[18]

A lap jellegét tekintve hasonló az országos szövetség lap­jához. Rovatai: Hazai újdonságok (vegyes zenei hírek, anekdoták), Külföldi hírek, Tárca, Zenei élet, Zene és színház, hirdetmények, Zenei apróságok, szakirodalmi szemle, szer­kesztői üzenetek és hirdetések. A lapot a szerkesztők írják, valamint (egy-két cikk erejéig) Kárpáti Sándor, Vajda Emil, Vikár Béla és Zempléni Árpád. Aránylag sok cikk foglalkozik a magyaros prozódiával.

A kerületi dalosszövetségek létrejöttének legfontosabb kö­vetkezménye, hogy az egyesületek távol maradnak az országos rendezvényektől, ami egyben azt jelenti, hogy elpártolnak az országos szervezettől. Még az is előfordul, hogy a kerületi szövetségek az országossal egyidőben rendezik meg a maguk ünnepélyeit, ami kifejezetten barátságtalan gesztusnak szá­mít, hiszen elvonják a kerület dalárdáit és közönségét az országos rendezvénytől. (A Dunántúli DSZ, éppen azért, hogy elkerülje ezt a vádat, a páros években tartja meg versenye­it.)^[19]

A decentralizáció iránti igény bizonyítékaként gyors tem­póban nő a kerületi szövetségek taglétszáma.^[20] Ilyen körül­mények között a központi szervezet okkal tart attól, hogy előbb-utóbb minden tagegyesületét elveszíti, és ezért ért­hető, hogy 1902-ben új egyesületek alakítására hív fe1.^[21] Minden bizonnyal ezzel állnak összefüggésben azok az intéz­kedések, amelyek a tagság megtartására irányulnak. (Pl. az, hogy a régebbi egyesületi tagok oklevelet és jelvényt kap­nak.)

Ha hinni lehet szórványos adatainknak, a kerületi szövet­ségek az évtized vége felé meggyengülnek. 1909-ben csak két daloskerületről (a Dunántúli és a Délmagyarországi DSZ-ről) tudunk.^[22] Az 1912-ben elfogadott új alapszabály azonban már 10 kerületet sorol fel.

A Magyar Dalár Egyesületek Országos Szövetsége

1907-ben fordulat következik be a központ és a kerületek viszonyában. Ettől kezdve ugyanis a központ maga sürgeti a kerületi szövetségek megalakítását. Mint mondják, a kerüle­tek nélkül szétforgácsolódnának az erők, a kerületekkel azonban még erősebb lenne a központ. A Központ (minden bi­zonnyal azért, hogy céljaihoz közelebb jusson) a Temesvárosi Városi Zenede igazgatójává, a Temesvári Filharmónia Egyesü­let karnagyává és a Délmagyarországi Dalos Szövetség vezér­karnagyává Pogatsnigg Guidót nevezi ki. A kialakult új helyzetben a daloskerületek ismét közeledni kezdenek a központ­hoz. 1908-ban a Dunántúli DSZ lép be az Egyesületbe, a kö­vetkező év elején pedig a Délmagyarországi DSZ. A közgyűlés kimondja, hogy a szövetség a nevét a következő évben, 1910-ben, Magyar Dalár Egyesületek Országos Szövetségére cseréli fel. A Szövetség létrejötte már formai okokból is feltétele­zi a meglevő kerületek feloszlatását. A MDEOSZ végül is 1911-ben határozza el magát a vidéki daloskerületek megala­kítására. A 12 kerületet azonban már nem tájegységek, hanem a központjukul szolgáló városok szerint nevezik el.^[23]

Az ujjászervezés azonban nem váltja be a reményeket. Hoppe Rezső két évvel a MDEOSZ megalakulása után, 1913-ban felró­ja, hogy a vidéki kerületi szövetségek közül még egy sem jött létre.^[24] Hibáztatja a Központot amiatt, hogy “felülről” szervezte meg a Szövetséget.

A mozgalom társadalmi összetétele

A kulturális elzárkózás és a színvonalcsökkenés egyik oka minden bizonnyal a mozgalom szociológiai súlypontjának lesüllyedése, deklasszálódása. Annak ellenére, hogy a polgári dalárdát a nem­zetté válás eszméje hozta létre és hogy (ennek megfelelően) a dalárda kezdetben a legkülönbözőbb társadalmi rétegeknek és szakmáknak közös otthonául szolgált, azonnal megindult a felsőbb rétegek kiválása az egyletekből. Általában véve meg­állapítható, hogy az általunk tárgyalt időszakban már csak a hazafias rendezvényeken képviselteti magát a társadalom va­lamennyi rétege (például az OMDE 1907-es ünnepén).

Elsőként az arisztokrácia vonult ki – a századfordulóra már szinte teljesen – a dalárdából. Harmat Artúr később, a korra visszatekintve, a hanyatlás egyik okaként éppen a tár­sadalmi osztályok meg nem értését említi.^[25] Ritka kivétel egy gr. Festetich Leo, aki komponál, egy gr. Zichy Géza, aki hazafias karműveket szerez és vezényel. (Zichy egyébként 1907-tő1 az OMDE örökös tiszteletbeli elnöke). A 80-as évek­ben az arisztokraták még választmányi tagok voltak (pl. gr. Eszterházy Kálmán); mostanára már csak “távoli” tisztelői és adományozói a mozgalomnak (pl. gr. Eszterházy Ferenc). Gr. Zichy Aladár m.kir.miniszter a Dunántúli DSZ 1906-os dalün­nepének díszelnöke; az egri bíboros érsek, Samassa József pedig az egri országos dalünnepély előkészítő bizottságának egyik fővédnöke. (Magának a rendezvénynek Gr. Apponyi Albert mint kultuszminiszter a fővédnöke). A zászlóanya tisztét ál­talában a legmagasabb arisztokrácia egyik hölgytagja tölti be. Kassán, 1909-ben, a zászlót a kir. főügyész koszorúzza meg.

Ennek ellenére még később is előfordul, hogy arisztokraták aktív tagjai dalárdáknak; így például a Kassai Dalegylet 1907-ben az elnöki tisztséget vállaló gr. Csáky Adorján la­kásán alakul újjá. Ugyanabban az évben Lovag Szekeres Stern Richard alapítja meg a Weiss Manfred gyári dalárdát. A ZL szerint a Kassai Zenekedvelők Dalegyletének egyik első, 1908-as hangversenyén az “előkelő, úri közönség” tölti meg a termet.^[26] Még érdekesebb adat, hogy a New York-i Magyar Ifjúsági Kör egyik, ebben az időszakban megtartott dalostalálkozójának a védnöke br. Hoenig O.Connor és br. Bornemissza Gyula.^[27]

A “nemzeti misszió”

A történeti dokumentumokból úgy tűnik fel, hogy a Szövetség figyelme a századfordulón – szemben 19. századi gyakorlatával, melynek középpontjában a magyarság állott – elsősorban az idegen ajkú nemzetiségek asszimilálására irányul. Ez az folyamat egy nálánál szélesebb történelmi vonulat keretében megy végbe, és időzítésében minden bizonnyal a Millenium is szerepet játszott. A mozgalom egy kulturálisan homogén nem­zetállam megteremtése érdekében azt a célt tűzte maga elé, hogy a magyar nyelvű és stílusú dalokat az ország minden ré­szében és a nép minden rétegében meghonosítja.

1903-ban a “művelődést” és “magyarosodást” céljául kitűző Nemzeti Szövetség együttműködésre szólítja fel az OMDE-t, aminek azonnali kézzelfogható eredménye egy közös rendezvény lesz.^[28] 1905-ben Zseni József választmányi tag azt javasol­ja, hogy a dalosok azon túl magyar ruhában lépjenek fel a rendezvényeken. Sok helyen meg is teszik, de hamar abbahagy­ják. Érdekes viszont, hogy a dalárda-zászlók alapszíne ezi­dáig nem a nemzetiszín volt. Most, 1906-ban fordul elő először, hogy egy dalárda (nevezetesen az Újpesti Dalkör) a nemzeti színű lobogót választja saját zászlajául.

Az OMDE elnökének, Madarassy Pálnak, 1900-ban sikerül ke­resztülvinni akaratát: a Budai Dalárda olyan nyilatkozatot tesz, hogy azon túl csak magyarul és kizárólag magyar műveket fog énekelni. Két évvel később br. Wlassics Gyula közoktatási miniszter felhívja az OMDE figyelmét a magyar karművek nemzetiségi vidékeken való terjesztésére.^[29] Maczky Valér különösen világos stratégiát javasol: “az or­szág minden zugában” alakuljanak dalkörök, főleg pedig a nemzetiségek által sűrűn lakott területeken. Ezek a dalkörök jöjjenek össze országos rendezvényeken, és mozdítsák elő “a faj összeforrását”. A biztos eredmény érdekében 3-400 dalkör összejövetelét javasolja egy-egy alkalommal, a szokásos 30­40 helyett.^[30] Nem nehéz ebben felismerni azt a törekvést, hogy a Nemzet ne csak szimbolikusan, hanem a valóságban is megtapasztalja és élvezze önnön valóságát a dalárok és kö­zönségük találkozásában. (Ez volt a céljuk a német kórusok híres Sängerfestjeinek is.)

Az asszimiláció elősegítését a zenei lapok is erőteljesen sürgetik. A MDÉZ (Kugler M. János és mások) különös fontossá­got tulajdonítanak az OMDE e téren kifejtett tevékenységének.^[31] A Zenevilág (ZV) 1901-ben ezt írja a Sopron megyei Okai Dalárdának: “Elvárjuk a daloskörtől, hogy legközelebb magyar nyelven írott műsorral és magyar művekkel lépjen nyilvánosság elé”.^[32] 1902-ben az ML szorgalmazza (német, francia, olasz, angol, lengyel, szerb, román és spanyol példákra hivatkozva) a dalármozgalom kiszélesítését a nemzeti törekvések szolgálatára – különösen vidéken és a nemzetiségi területeken.^[33]

Az OMDE mellett tehát német, szász, sőt szerb görög-katolikus és zsidó nemzetiségi dalárdák és kórusok, sőt szövetségek is léteznek; így például az Erdélyi Német Dalosszövetség. Ezek tevékenysége hasonló a magyar da­lárdákéhoz, jóllehet a magyar nemzeti szimbólumok (zászló, dalok stb.) használata minden bizonnyal vegyes érzelmeket keltenek bennük. A behódolást azonban a magyar közigazgatás magas tisztségviselői megjutalmazzák. 1904-ben például a Lugosi Magyar Dal- és Zeneegylet azért kap külön elismerést, mert “a vegyes anyanyelvű határvidéken teljesítette fontos feladatát”. A MDÉZ 1908-ban elégedetten jegyzi meg, hogy a Kolozsvári MÁV Összhang Dalegylet szereplése révén magyar énekkart is lehetett hallani Zalatnán, ahol addig csak román énekkar lépett fel.

A nemzetiségi dalárdák integrálásának egyik legfontosabb módszere a fokozatos közelítés, így például meghívásuk a magyarok rendezvényeire. A Resicai Dalosszövetség például, jóllehet a város valamennyi dalegyletét összefogja (a Resicabányai Magyar Dalkörön kívül többek között a Resicabányai Román Dal- és Zeneegyesületet és a Resicai Román Földművesek Dalegyletét), ünnepségét mégis a – közösen előadott – Magyar Királyi Indulóval zárja.^[34] Hasonlóan folyik le az 1903-as temesvári országos dalosünnepély, melyre a bánsági szerb és német dalköröket is meghívják; részükre a hatóságok ingyenes utazást, az OMDE pedig ingyenes belépést biztosítanak. A Temesvári Szerb Nőegylet pedig olyan pályázatot hirdet meg az ünnepélyre, amely szerint a pályaműveknek a magyarok és a magyarországi nemzetiségek békés egymás mellett élését kell jelképeznie. A szövegből azonban kikövetkeztethető, hogy en­nek a dalnak magyar nyelvűnek kell lennie.^[35]

1905-ben a ZL megrója azokat a német dalárdákat, amelyek nem énekelték, illetve nem tanulták meg a magyar Himnuszt, a karinthiai kórusokat pedig amiatt, hogy hazulról hoztak ma­gukkal karmestert. Két évvel később a lap megbírálja az egri dalosünnepély résztvevőit amiatt, hogy az összkarok többsé­gét németül és szerbül énekelték. Sokatmondó az is, hogy a Kassai Dalegylet 1901-es pályadíját a “Vesd meg az idegent!” jeligéjű pályamű nyeri el. Ez a politika az esetek nagy ré­szében önmaga ellen dolgozik, ami többek között oda vezet, hogy sok nemzetiségi egyesületet tart távol, illetve idege­nít el az országos mozgalomtól.

Az elmagyarosodás mindennek dacára erőteljes. Az 1869-ben alapított Mosonmagyaróvári Férfidalárda például, mely kez­detben csak német és osztrák műveket énekelt, egyre több magyar művet ad elő, és 1900 után magyarul vezeti jegyzőkönyveit is.^[36] Hasonlóan alakul a nyelvhasználat sok más német nyelvű dalárdában (így az Obudai dalkoszorúban is).

A mozgalom külföldi kapcsolatai

A mozgalom vezetése határozott lépéseket tesz külföldön is a nemzeti egység megerősítése, illetve a nemzetiségi és emig­ráns dalárdák összefogása érdekében. Polonyi Zoltán, a MU szerkesztője szerint: “A magyar dal imádságszerűen hangzik a hazától elszakadt magyar dalosok ajkán”.^[37] Ezek az egyesüle­tek (kérésre vagy kérés nélkül) olykor anyagi támogatást is kapnak.

Ebben az időben működik Párizsban egy Magyar Dalárda Egye­sület és egy Párisi Magyar Ifjak önképző-, Dal- és Sport Egyesülete,^[38] valamint egy Magyar Dalkör Bécsben,^[39] de tu­dunk magyar dalárdákról Németországban, Olaszországban és az Egyesült Államokban is. A világháború után a Szovjetunióba hurcolt és a Traszszibériai Vasúton kényszermunkát végző ma­gyar hadifoglyok sok helyen szerveznek tábori énekkart, így Beresovkában, Habarovszkban, Kanszkban, Krasznaja Recskában, Krasznojarszkban, Nikolsz-Ussuriszkben, Omszkban és Petropavlovszkban.^[40] A MDEOSZ sok romániai^[41] és amerikai dalárdá­val veszi fel a kapcsolatot.^[42] Talán ennek tudható be, hogy a New York-i Magyar Ifjusági Kör 1907-ben dalártalálkozót és versenyt rendez a Mannerchor Hall-ban, és egy évvel később elhatározza, találkozót rendez az összes amerikai magyar da­loskör számára.

Térjünk most át a mozgalom nem magyarokkal fenntartott kapcsolataira. E kapcsolatok közül a német és az osztrák, sőt még a svájci is, meglehetősen erős; elsősorban a reper­toár, másodsorban a stílus, harmadsorban pedig a dalárélet szervezeti megoldásainak a területén. Mégis azt kell monda­nunk, hogy a mozgalom ebben az időben még a világtól meglehetősen elzárva tevékenykedik.

A hazai dalárdák külföldi útjainak kettős céljuk van. Az egyik megint csak az “óhazával” való kapcsolattartás. Koránt­sem véletlen, hogy az 1906-os Bukaresti Ipari Kiállításon részt vevő Kolozsvári MÁV Összhang Dalkör (melynek képvise­letében először látogat magyar dalárda Romániába) találkozót rendez a helybéli magyar dalárdákkal. A másik cél a külföldi közönség és szakma előtti reprezentáció. A hazai szakma tud­ja (és a dalosok is sejtik), hogy dalárdáink művészi színvo­nal tekintetében messze nyugati társaik alatt állnak. Éppen ezért, mint beszámolóikból is kitűnik, külföldi szereplése­iknek elsősorban nem a tapasztalatszerzés a célja, hanem az önigazolás, a “dicsőség”. Jó példa erre az 1910-es londoni kiállítás, majd az olasz királyság megalapításának 40. év­fordulója alkalmából, 1911-ben, Torinóban megrendezett ün­nepség, melyre a MDEOSZ egy-egy alkalmi énekkart hoz létre.^[43] Fontos még a MÁV Testvériség Dalkör 1914-es bázeli útja is.

Nem sok adat maradt fönn külföldi dalárdák magyarországi vendégszerepléséről. Érdemes megemlíteni a Wiener Männergesangverein, valamint a Helsingforsi (Helsinki) Egyetem Suomen Laulu Férfikarának 1906-os meghívását, mely – a “nem­zeti misszió” jegyében – jelentős részben a finnugor rokon­ságnak szól.

Dalünnepek

A Szövetség – ugyancsak a nemzetté válás jegyében – folytat­ja a páratlan években megrendezett országos dalosünnepélyek (vagy dalünnepek) immár 37 éves hagyományát. (A dalünnep in­tézménye nálunk 1862-ben, Sopronban született meg, 44 évvel később, mint Németországban.)^[44]

Az országos mozgalom azáltal is szimbolizálni akarja az ország “birtokba vételét”, hogy legfőbb ünnepét országossá teszi, és hogy azt minden alka­lommal (mintegy diadalmenetként) az ország egy másik, rend­szerint az ország peremén lévő városában rendezi meg. (A dalünnepélyek ily módon mintegy körülrajzolják az ország tér­képét.) A rendezvény ideje augusztus 20, ami szintén a nem­zeti államiságra, illetve az államalapításra utal. Az ünne­pélyek fényét 1907-től állandó un. dalcsarnokok felállításá­val fokozzák, jóllehet azok igen költségesek, és a későbbi­ekben már semmire sem lehet használni őket.^[46]

Az ünnepélyek koncert-formája a verseny. Ezeken a dalár­dáknak csak kisebb része szerepel – nagyobb részük csak ven­dégként van jelen. A résztvevő dalárdák száma 23 és 41 kö­zött mozog. A vendégek száma 5-6 ezer körüli. A zsűri már 1876 óta egy kötött és egy szabadon választott csoportban bírálja el a kórusokat.

A díjaknak nemcsak maguk a dalárdák, hanem szűkebb pátriá­juk is nagy jelentőséget tulajdonít. A győzteseket üdvözlő ezrek és köszöntő plakátok fogadják a pályaudvaron, rendkí­vüli tanácsüléseket rendeznek a tiszteletükre. A “vesztesek­nek” viszont el kell viselniük környezetük gúnyos megveté­sét. Az egyenlő elbírálás érdekében számtalan szabályt dolgoznak ki.^[47] Mégis, a győztes vagy többszörösen első Győri, Pécsi, Soproni stb. Dalárda kezdi “rangon alulinak” tartani, hogy a nála gyengébb egyletekkel versenyezzen, vagy, ami még valószínűbb, nem akarja kockára tenni korábban elnyert első­ségét. Távolmaradásukat megelőzendő, a szervezők 1905-ben már három kategóriában indítják a dalárdákat; elsőként a leggyengébbeket, végül pedig a legjobbakat. A regionális ün­nepélyeken, ugyancsak hogy elkerüljék a sértődéseket, gyak­ran mindenkinek díjat osztanak.

Mivel a versenyek költségesek és igen sok keserűséget okoznak, felmerül, hogy az ünnepélyeket ne három vagy öt évenként tartsák-e meg; hogy ne rendezzenek-e versenyek he­lyett (osztrák példára) tanácsadó értékeléssel egybekötött “barátságos dalosünnepélyeket” (a daloskerületek, ha akar­nak, úgymond, rendezzenek maguk versenyeket); az (örökös) aranyérmet pedig váltsa fel vándordíj. Ezeket a javaslatokat azonban sorra elvetik. A verseny ugyanis szorosan hozzá tar­tozik a “magyar virtushoz” – vagy legalábbis ahhoz a képhez, amit a dalárok önmagukról kialakítottak. A szüntelen versen­gés azonban, sajnos, nem a művészi teljesítmény emelésére, hanem látszat-sikerekre ösztönöz.

Valamelyes javulást hoz 1911-ben az un. Király-díj megala­pítása. Ez a díj (Bárczi István polgármester kívánságának megfelelően) “örökös vándordíj”, és visszahozza a versenyek­re az aranyérmes dalárdákat is. A versenyek szabályzata más tekintetben is demokratikusabbá válik a tárgyidőszakban. Előfordul pl. hogy a zsűrit a versenyző együttesek választják meg, a szavazást pedig titkossá teszik.

Társadalmi és társasági élet

A dalárok és dalárdák egyrészt önmagukat ünneplik (pl. a jubileumi ünnepségeken és a zászlóavatásokon), másrészt (önmagukban is) a feltörekvő polgárt és nemzetét, harmad­részt pedig a dalt, mely módot ad mindezen tartalmak kifeje­zésére (pl. dalosünnep és dalverseny, Szent Cecília, a zene védőszentje napjának megünneplése stb.). Ezért a dalárdák szereplése mindig ünnepi, és elválaszthatatlan tartozéka a tömegesség. Az ünnepségeken kívül kedveltek az un. “monstre hangversenyek” is, akár a városligeti Iparcsarnokban, akár valahol a szabad ég alatt kerül rájuk sor (az illatkertben, ill. a Gellért vagy a Széchenyi fürdő “kúraparkjában”). A közönség gyakran együtt énekel a dalárdákkal.^[48]

Ezeknek az alkalmaknak – a kor romantikus életérzésének megfelelően – a sajátos közösségi szimbolika, a “külsőségek” adják meg a hitelét. A meghívott dalárdák feliratokkal, zászlókkal és jelvényekkel feldíszített különvonatokon, egyenruhában érkeznek, az ünnepély színhelyén pedig plaká­tokkal, zászlóerdővel, ágyúlövésekkel fogadják őket. A dalá­rok ezután lampionokkal, énekes-cigányzenés kísérettel és a város lakosságának rajongó sorfalai között vonulnak a város­háza elé, ahol fehérruhás koszorús leányok köszöntik őket és üdvözlő beszédek hangznanak el. Az első nap estéjén a dalár­dák általában ismerkedő összejövetelen (t.k. vacsorán) vesz­nek részt a helyiség valamelyik exkluzív vendéglőjében. (Sok élcelődésre ad okot, hogy a dalosok nemigen tudnak ellenáll­ni a borivás kísértésének, ami miatt a fellépés idejére meg­fakul a hangjuk és berekednek.) Másnap délelőtt általában díszközgyűlést tartanak, melyet maga a verseny követ; végül a dalárdák közösen is előadnak néhány kompozíciót. A zászló­szentelés szertartásának is nagy fontosságot tulajdonítanak. A székesegyház előtti sátorban ű1 az un. zászlóanya, akit koszorúslányok vesznek körül. (Az ő tisztük a vendég­dalárdák “idegenvezetése” is.) Az ünnepélyes szögbeverés és szalagozás közben Erkel Himnusza hangzik fel, amire a dalár­dák jeligéjükkel válaszolnak. Este a dalárdák, hálájuk jelé­ül, szerenáddal köszöntik a koszorúslányokat. Az ünnepélyre érkező dalárdák énekelnek az ünnepi nagymisén a templomban, és gyakori a misén való avatás is.

A “kedélyes”, vidám műsorokat szüreti és farsangi ünnepé­lyek és különböző szórakoztató programok egészítik ki. A vendéglői étkezéseken túl ilyen a séta, a kirándulás, a sze­renádozás (olykor még feldíszített gőzhajón, a Dunán is). Az ünnepélyekhez táncestélyek, jelmezes estek is kapcsolódnak; ezeken cigányzenekar vagy szalonzenekar játszik. (A Pécsi Dalárda ebből a célból még egy saját szalonzenekart és fenn­tart.)

A dalárdák a nemzeti emlékünnepélyeken való részvételüket tekintik egyik legfontosabb feladatuknak. Ilyenek a törté­nelmi emlékhelyek avató ünnepségei.^[49] Különösen emlékezete­sek az 1903-as Rákóczi-ünnepségek és II. Rákóczi Ferenc ham­vainak hazahozatala, 1906-ban. Vannak azután olyan ünnepségek, melyeket a mozgalom saját nagyjainak tiszteletére ren­dez meg.^[50]

Végül pedig kiemelkedő szerepet játszanak azok a fellépé­sek, amelyekkel a mozgalom a királyi udvart igyekszik biz­tosítani lojalitásáról. 1910-ben kétezer dalos ad szerenádot a királynak, közelgő születésnapja alkalmából, 1914-ben pe­dig a fővárosi dalkörök énekelnek Károly trónörökösnek és nejének, Zita főhercegnőnek. 1916 decemberében a Budai Da­lárda énekel a Nemzeti Színházban a IV. Károly megkoronázá­sának alkalmából megtartott koronázási díszelőadáson.

A dalárdák jótékonysági tevékenysége is jelentős. Az évek során igen sok hangversenyt adnak a tűz- és árvízkárosultak, a szanatóriumok vagy éppen a népkonyhák javára, a budai iz­raelita diákmenza javára, a háború idején a hadbavonultak hozzátartozói és a Vöröskereszt számára, később a sebesül­teknek, végül pedig a háborúban elesettek özvegyeinek és árváinak megsegítésére, valamint a hősi halottak búcsúztatá­sára. A háború alatt rendszeresen látogatják a dalárdák a háborús sebesülteket, próbahelyiségüket rögtönzött hadikór­ház céljára ajánlják fel, hadikölcsönt jegyeznek, valamint pénzt utalnak át a hadikiadásokra és a hadbavonultak családtagjainak a megsegítésére.

A hangversenyek jellege

A dalárdák ünnepi és kevésbé ünnepi (un. “alapszabály sze­rinti”) hangversenyein és a pártoló tagság tiszteletére adott dalestélyein kívül gyakoriak a polgárok szórakozását szolgáló (olykor meglehetősen nyárspolgári) “kedélyes estek”, “jelmezes”, “tréfás dalestélyek” vagy táncos szüreti ünnepélyek. Gyakoriak és kedveltek a szabadtéri “mostre-hangversenyek”, melyeken több dalárda un. összkarban énekel. A dalárdák (hol vonaton, hol csak szekéren) belföldi “hangversenykörutakra” is mennek.

A dalárdák részben a cappella, részben kísérettel énekel­nek; gyakori a hangszeres kíséret zongorával vagy harmónium­mal, sőt – egy régi hagyomány továbbéléseként – fúvószene­karral is.^[51] Elsősorban a gyalogezredek zenekarai jönnek számításba. A nyitószám általában a Himnusz; a zárószám pe­dig a Szózat – újabb bizonyítékául annak, hogy a dalárdák elsődleges feladatuknak nemzeti küldetésüket tekintik. A kó­russzámok között (a kísérő fúvószenekarok jelenléte miatt is) fúvós kompozíciók hangzanak el, vagy szólóban magyar nó­ták, dalok zongorakísérettel, valamint hangszerszólók, duók, triók; sőt szavalatok és humoros magánszámok is. Gyakran ad­nak elő énekes-zongorás melodrámákat, melyekben olykor a kó­rus tölti be a kíséret szerepét.

A műsorok általában provinciálisak, dilettánsak, sőt, olykor gyermekesek. Gyakran adnak teret az egzotizmusnak is. (“Kínai kirándulás”, “komédiázás” néger énekes és hangszeres számokból stb.) A közreműködő művészek azonban (mint azt a korabeli kabarékban is tapasztalni lehet) olykor a legmagasabb színvonalat képviselik. Blaha Lujza például l882-tel rendszeres vendége a dalárdáknak; a Kecskeméti Dalárda 1913. február 1-jei műsorában pedig Basilides Mária és Bartók Béla is fellép.^[52]

Műsorpolitika és repertoár^[54]

A mozgalom helyzete a századfordulón meglehetősen ellentmon­dásos. Közéleti-mozgalmi vonatkozásban (mint láttuk) erőtel­jesen felfelé ível. Művészeti tekintetben azonban az első, emelkedő fázis (melyet Erkel Ferenc, Liszt Ferenc, Mosonyi Mihály és Ábrányi neve fémjelzett), azaz 1868 után (mások szerint azonban majd csak a 70-es évek közepén) a mozgalom leszálló ágba került. 1870-ben a mozgalom egykori apostola, Mosonyi is meghalt. A mozgalom mind tematikai, mind stiláris tekintetben bezárkózott; érdeklődése a klasszikán és romanti­kán nemigen terjed túl.

A Szövetség művészi vezetését az országos karnagy, az or­szágos társkarnagyok, valamint a Művészeti Bizottság (rendes és meghívott tagjai és az elnök) látja el.^[55] Visszás dolog azonban, hogy a Művészeti Bizottság csupán a koncertek szer­vezésével foglalkozik; a műsor-összeállítás és a színvonal kérdései kívül esnek az érdeklődési körén.

Veöreös Enikő műsordokumentációja szerint – mely a MD adatai alapján készült – a magyarorszá­gi dalárdák 1900 és 1925 között közel ezer művet tartanak műsoron, a zongorakíséretes egyszólamú daloktól Liszt orató­riumáig. A komponisták többsége, 65%-a magyar, 35%-a pedig külföldi.^[56] Az összes, legalább 954 kompozíciónak viszont sokkal nagyobb hányada, mintegy 79.5%-a magyar, és csak 20.5%-a külföldi.^[57]

A dalárdák számára a zeneirodalom voltaképp Haydnnal, Beethovennel és Gluckkal kezdődik. A magyar művek stílusa a kuruc korig nyúlik vissza (L. Káldy-gyűjtés); a 19. század pedig elsősorban Erkel Ferenc és Erkel Sándor, Liszt Ferenc és Mosonyi Mihály műveivel van jelen. A műsorok gerincét a 19. sz. második felében, illetve az egyidejűleg komponáló kortárs szerzők művei alkotják.

A repertoárok elsősorban daloskönyvekre épülnek; ezek kö­zül sok a 19. századból való.^[58] Jelentős részben ezeknek kö­szönhető, hogy a századfordulón igen sok régebbi műdal-feldolgozás van forgalomban.^[59] A negyedévenként megjelenő Apol­lo férfikari folyóirat számonként 2-5 kompozícióval kíséri végig az irodalmat a háborúig.^[60] A tárgyidőszakban is sok daloskötet lát napvilágot. Ezek egy része másod-,^[61] nagyobb részük azonban új kiadás.^[62]

A dalárdamozgalom ezen fő irányvonala, mely a népies műdalt, a cigányzenét helyezi középpontba, zenetörténetileg már a 19. sz-ban, Liszt és Wagner munkásságának perspektívá­jában anakronisztikussá vált. Jellemző ezért, hogy a MDÉZK az OMDE nevében elutasítja a wagneri harmóniakezelést, mely “az éneket zenekari hangszerré süllyesztette”, a harmóniát a dallam fölé helyezte, és amelyet az énekkarok nem képesek tisztán intonálni. Az 1903-ban megjelent cikk örömmel üdvöz­li viszont az “új zenei irányzatot”, melytől azt várja, hogy visszahelyezi jogaiba a “szép” éneket, a “folyékony hangve­zetést” és a dallamot. A három alapkövetelmény: “magyaros”, “dallamos” és “könnyű”.^[63]

Falk Zsigmond 1913-ban kifejti, hogy a születő művek egyre kevésbé magyarok, egyre “kozmopolitábbak”. Ennek okát 8 is a német zene, azon belül elsősorban Wagner túlságos befolyásá­ban jelöli meg. “Ma úgyszólván egyedül és kizárólag a magyar dalosok őrzik a magyar zenei élet magyarosságát” – állapítja meg, és mindenkit felhív a nemzeti zene védelmére.^[64]

A mozgalom műdalos beágyazottsága még anakronisztikusabbá válik a század elején, miután folkloristáink megkezdték a tradicionális népzene módszeres gyűjtését és miután Kacsóh Pongrác is kifejtette a mozgalom lapjában, hogy a nemzeti zene korántsem azonos a cigányzenével.^[65]

A paraszti népzene kérdése azonban (minden bizonnyal Kodály és Bartók hatására) mindvégig foglalkoztatja a mozgalom elméletíróit. A nemzeti zene keresése kapcsán a MD 1904-ben a népi énekmondók (igricek, regösök) hagyományára, 1910-ben pedig a gyermekjáték dalokra és a karácsonyi pásztorjátékok dallamaira hívja fel a figyelmet. Sőt, a MDE0SZ 1910 évi közgyűlésén (és Bartalus István gyűjtőútjai után mintegy 40 évvel), Dr. Maczky Valér “népdalgyűjtési kampány” megindítását és könnyen énekelhető népdalfeldolgozások komponálását javasolja.^[66] A MD 1917-ben pedig már kifejezetten a műzene felfrissítése szempontjából szorgalmazza a “faji zene” “bájos vadvirágaihoz” való visszatérést. A mindent elárasztó műdal árnyékában különös jelentőséget kap Mácsay Sándor Regös ének a csodaszarvasról című kompozíciója vagy Lányi Ernő Négy eredeti magyar néprománc c. csokra.

Fontos pillanat a dalárdák életében az 1911. május 13-án, Szegeden megtartott koncert, melyen a Szegedi Dalárda Bartók Bélával közösen lép fel.^[67] A Zenelap megírja, hogy a Négy magyar népdalt Bartók a kórus vezetőinek a felkérésére írta. A kritikus szerint a bemutató sikeres volt mind a darab “nagyszerű megszólaltatása”, mind a közönség részéről való kedvező fogadtatása miatt.^[68] Bartóknak a zenei és azon belül a kóruséletben való megjelenése egy újabb perspektívát jelöl ki, ahonnan nézve a magyar férfikari irodalom még az eddigi­nél is anakronisztikusabbá fog válni.

Új művek

A dalosünnepek a pályázatok révén nagy szerepet játszanak az új művek megszületésében és azok propagandájában, hiszen rö­vid idő alatt országosan előtérbe állítanak egy-egy művet. Rendszeresen és igen sok pályázatot írnak ki un. kötött ka­rokra és férfi négyesekre.^[69] De nemcsak az országos szövet­ség hirdet pályázatokat, hanem a regionális szövetségek, sőt egyes nagyobb dalárdák is (így például a Budai Dalárda.)^[70] A kiírás általában kiköti, hogy a “népdalnak” vagy a “népdal­egyvelegnek” “eredetinek”, “népiesnek”, “magyarosnak”, “ha­zafiasnak”, ünnepélyesnek, átkomponáltnak, kíséret nélküli­nek, “természetes kidolgozásúnak”, könnyűnek és dallamosnak kell lennie.^[71] Máskor olyan kompozíciókat kívánnak, melyek­ben a “lírai részek” “drámaiakkal” váltakoznak. Mivel úgy ítélik meg, hogy kevés a humoros férfikari mű, Goll György, az Apollo Kiadó férfikari antológiájának szerkesztője 1902-ben pályázatot tesz közzé “eredeti magyar humorisztikus fér­fikarra”. 1910-ben, Maczky Valér javaslatára, “a nép ajkán élő népdaloknak férfikarra való átdolgozására” hívnak föl.

A pályázatok eredményességét nem lehet bizonyosan megálla­pítani, hiszen nem tudni, hogy mely művek születtek volna meg nélkülük is. Tény, hogy sok pályázatra nem érkezett be olyan kompozíció, amit a bírálóbizottság el tudott volna fo­gadni. A királyhimnuszra kiírt pályázatok sikertelensége kü­lönösen feltűnő, mert a szövetség az egész időszak folyamán próbálkozik vele.^[72]

A tárgyidőszakban mintegy száz magyar szerző ír karműveket; közülük hatvannak a művészete még a 19. században, a többié azonban már a 20. században bontakozik ki.^[73] A köz­ponti elvárásokat a díjnyertes pályaművek listája is jelzi.^[74] Ugyanebből a szempontból lehetnek érdekesek az összkarra kijelölt művek is.^[75] A központ értékítéletének egy má­sik jellemzője, hogy milyen dalokat jelöl ki a Királydíjért folyó verseny kötelező darabjául. (Ez 1912-ben Lányi Ernő Rákos nymfája című karműve.)

Műfajok

Itt csak a hazai dalármozgalom adott időszakára jellemző néhány műfajt tárgyaljuk. A legkisebb lélegzetű kompozíciók a néhány ütemes köszöntök (Éljen … szövegkezdettel); azután következnek a 4-20 ütemes dúr hangnemű jeligék, melyek a dalolás és a haza szeretetéről szólnak. Szerkezetileg és hangulatilag közel állnak hozzájuk a 4-20 ütemes, frappáns himnuszok és indulók, valamint a gyászdalok, a szerenádok és a bordalok. Stílusuk a korra jellemző úgynevezett Liedertafel-stílus.^[76]

A dalok strófikusak; a bordalok három strófásak. Ritmiká­juk a klasszika negyedekben és nyolcadokban mozgó, statikus és szimmetrikus ritmikáját a magyar parlandóval ötvözi; erre mutatnak a szövegritmust követő pontozott ritmusok és koro­nák. E darabocskák a klasszikus összhangzattan legegyszerűbb sorait ismételgetik (pl. IV-II-V-II-VI, a sor végén V fokú szűk szeptimmel). A kompozíciók kisebb szerkezeti egységek­ből épülnek fel. Faktúrájuk akkordikus; a bevezető ütemek általában unisonók.

A még mindig rövid, de az előbbieknél kissé hosszabb művek két nagy csoportját a három-négy perces világi kórusok és a szvitszerű “műdal-csokrok” alkotják. A népies műdal-feldolgozások száma a tárgyidőszakban egyre nő, és szintén csokrokat készítenek belőlük “népdalok” vagy “népdalegyve­leg” címmel. Ilyeneket minden dalárda énekel, különösen a paraszt-dalárdák. A kompozíciók alapdallamai korántsem ere­deti népi melódiák;^[77] vagy ismert, régi nótaszerzők dalai, vagy maga a szerző által írt dalok. Régebbi népdalkutatóink (Bartalus János, Káldy Gyula stb.) rendszerint férfikarra is átírják az általuk gyűjtött népdalokat. Köztük több vallá­sos, főként református dal is van. Ilyen feldolgozásokat elsősorban Bartalus, Káldy, majd Bellovits Imre, Szotyori Nagy Károly és Sztankó Béla készített. Néhány egyvelegben (pl. a Bakanótákban és a Bakonyi dalokban) új stílusú népda­lokat dolgoznak fel.

A fődallamot néhol tenor vagy bariton szólista, esetleg tenor és bariton duett énekli, szöveg nélküli zümmögő (mint akkoriban mondják: “dongó”) kísérettel. Ezek a meglehetősen színpadias hatású művek főleg a városi dalárdák körében népszerűek. A kíséretes szólóénekek egyik legjellemzőbb példája Thern Károly Nem tudom én, mi a bajom című kompozíciója. A kíséret általában szűk fekvést és izoritmikus. Előfordul az I-II basszus ostinato-szerű alkalmazása is. Az uralkodó stí­lus itt is a “Liedertafel”. Előfordul azonban olyan darab is, mely a népies műdalt a német barokk korálharmonizálásai modorában dolgozza fel.^[78]

Az “egyveleg” műfaji megjelölés voltaképpen szvitformát takar, nagyjából a következő formában: egy lassú dal (un. “hallgató”) rubato ritmusban és 4/8-os ütemben; egy vagy két lassú csárdás, élénk 2/4-es ütemben és egy gyors csárdás, élénk 2/4-es ütemben, melyeket összekötő anyagok fűznek egybe. A dalok ritkán állnak össze szerves kompozícióvá, bár az utolsó darab általában bővebb feldolgozást kap.

A szintén rövid, népies alapdallamú és romantikus hangula­tú művek a természetről, az év- és napszakokról, a hazasze­retetről és a szerelemről szólnak. Formájuk háromrészes, dalszerű, vagy a vers strófái szerint tagolva páros, és a kibővített utolsó sorral végigkomponált. A homofón, dallam­kíséretes anyagban csak ritkán fordul elő imitáció. Ütemnemük jobbára 3/4 és 6/8. Az összhangzást felső és alsó váltóhangok és simább alterációk színezik; a modulációk általá­ban nem lépnek ki a maggiore-minore váltás köréből.

A terjedelmesebb művek csoportját csupán 28 kompozíció képviseli.^[79] 4-6 perces és 80-120 ütemes, végigkomponált művek; fő témájuk szintén a magyarság eszméje, a magyar törté­nelem és a dal szeretete. Csupán két gyászdal és három humo­ros (mint akkoriban mondták: “humorisztikus”) dal van közöttük.^[80] A kompozíciók összetételüket tekintve a capella vagy zongora, ill. zenekari kíséretes művek; faktúrájuk szintén homofón. A jelzésszerű imitációk és lépcsőzetes szólambelé­pések a fokozást szolgálják. (Igényesebb imitációs építke­zéssel egyedül Révfy Géza műveiben találkozhatunk.) Itt is jellemző az unisono kezdés. A darabok hangvétele rapszodi­kus: több kisebb egységből állnak, sok bennük a tempó- és hangnemváltás, és rövid idő alatt aránylag nagy dinamikai különbségek követik egymást. A harmóniavilág azonban itt sem igen lép túl a klasszikus dúr-moll kisdiatónián és a szeptimakkordokon. Az ennek alárendelt dallam maga is szívesen rajzol harmóniát, illetve akkordot. Ezekben a művekben is sok a magyarosnak számító éles és nyújtott ritmus, valamint a szinkópa.

A kórusdalok jó része korabeli népszínművekből kerül ki (pl. szöv.: Csepreghy Ferenc-zene: Erkel Elek: Piros bugyel­láris; szöv.: Szigligeti Ede-zene: Szerdahelyi József és Lavotta Rezső: A csikós stb.) A Pécsi Dalárda a Pécsi Nemze­ti Színház operett előadásaiban is részt vesz – az ottani repertoár pedig a kórusműsorokban is megjelenik. A műsorokban előfordulnak melodrámák is, például id. és ifj. Lányi Erna darabjai vegyeskarral, vagy Horváth Ákos és Ábrányi melodrámája (szintén énekkari betétekkel).

A repertoárdarabok népszerűsége a dalosok
és dalárdáik körében

Természetes, hogy némileg más művek lesznek népszerűek ma­guknak a dalárdáknak, a dalároknak a körében. Az 8 ízlésük szabadon nyilvánulhat meg már azáltal is, hogy karnagyaikat maguk alkalmazzák, maguk is részt vesznek a repertoár vá­logatásában és az esetleges házi pályázatok zsűrizésében. Ha összevetjük az 1880 előtti repertoárt az 1881-1905 közötti­vel, látható, hogy ez idő alatt a hazafias tárgyú kompozíci­ók aránya lényegesen, az emberi “kisvilágot” festő zsánerké­pek aránya mintegy három és félszeresére növekedett. A tárgyidőszak műsorai a Petőfi-kultusz szerves részét képezték.^[81] Ady Endre költészetét Jandl Béla fedezi fel a mozga­lom számára; Májusi zápor című férfikari művét 1914-ben komponálja.^[82]

Lényegesen megnövekedik a dalárélet alkalmi darabjainak az aránya is, különösen a nótafüzéreké és a népszínműbetéteké. A neves külföldi szerzők száma majdnem egy harmadára, műveik száma pedig két harmadára esik vissza. Ezzel szemben feltűnő az autodidakta szerzők számának megkétszereződése és szerze­ményeiknek három és félszeres arányú képviselete.^[83] A nótafeldolgozások (“népdalegyvelegek”) más zenetörténeti korok feldolgozásainak dilettáns utánérzései. De még a tandalok is a visszájukra sülnek el, mert nem az ízlés fejlesztését, ha­nem annak további lerontását segítetik elő.^[84] Sokatmondó az is, hogy a kiadványok többnyire sem a szöveg, sem a zene szerzőjét nem közlik. A Zene című folyóirat 1912-ben amiatt panaszkodik, hogy sok a művészietlenül megharmonizált és rossz prozódiájú férfikari mű.

A ZK szerint 1903-ban Huber Károly művei a legnépszerűbbek a férfikarok közt.^[85] A dalárdák és kórusok 1900 és 1917 között énekelt műsorszámainak vizsgálata azonban nem ezt tá­masztja alá.^[86] Eszerint a leggyakrabban énekelt művek ebben az időben a következők: Lányi Ernő: Régi nóta, híres nóta (0p.81.), Erkel Ferenc (-Petőfi Sándor): Elvennélek, Lányi Ernő (-Borsodi László): Kertem alatt, Thern Károly: Dalün­nepen és Gaál Ferenc: Balatoni nóták. Jól látható, hogy a mozgalom milyen nagy mértékben részesíti előnyben a hazai szerzőket. A külföldi szerzők ugyanis csak a 11. helyen je­lennek meg (Verdivel). Az alábbiakban közöljük a 10-nél többször előadott “dalok”, “karok”, kórusos operák, orató­riumok és kantáták (valamint részleteik) előfordulásának gyakoriságát 1900 és 1925 között.^[87]

47	Lányi Ernő: Régi nóta, híres nóta (0p. 81., 1900)
43	Erkel Ferenc-Petőfi Sándor: Elvennélek (1900-1914)
42	Lányi Ernő (szöv. Borsodi László): Kertem alatt (1900)
41	Thern Károly: Dalünnepen (1901)
40	Gaál Ferenc: Balatoni nóták (Balatoni dalok), Milleniumi dalok, Népdal-egyveleg (Nyisd kisanyám…) (1900)
38	Auspitz Jenő: Falu végén kurta kocsma (1900)
34	Várföldi (Fortuner) Elek (szöv. Petőfi Sándor): Mi volt nekem a szerelem (1904)
33	Gaál Ferenc: Szent hamvak (fk. 1903) Lavotta-Hoppe Rezső: A reményhez (1906)
29	Huber Károly: Édes lánykám (1900)
28	Erkel Ferenc: Takarodó a Névtelen hősök c. operából (Fk. 1900-1915) Huber Károly: Szabadságdal. (fk+fúvószkr; fk.+ kürt ötös+zg. (1901)
26	Huber Károly: Nem nézek én (1900) Giuseppe Verdi: Bordal az Ernaniból (1900)
24	Hoppe Rezső: Daloljatok (fk., 1903)
23	Pogatsnigg Guido: Dal a dalról (fk., 1904)
21	Huber Károly: Magyar király-induló (Király-induló) (fk.+zg., 1900) Zichy Géza: Szerenád (fk.+zg, 1902)
20	Reiger György (-Bajza József): Isten hozzád (1900)
18	Liszt Ferenc: Rajnai bordal (fk.+zg., 1902) Palmgren, Selim: Tengerész a szénégetők között (fk, 1908)
17	Fáy Elek (-Hackl N.Lajos): Rákóczi induló (fk.+zg., 1904) Káldy Gyula: Kuruc dalok (1917)
16	Angyal Ármánd: Eredeti népdal egyveleg (Amerre én járok, A szép asszony, Harangoznak) (1902-1906) Liszt Ferenc: A magyarok Istene (1900) Méder Mihály: Harangoznak, imádkozzunk (Dalegyveleg, fk., 1900)
15	Festetics Leo-Petőfi Sándor): Árvalányhaj (1902) Huber Károly: Fohász (fk.+zg, T-solo+fk.+zg.+harmónium, 1900) Rieger György: Ki a gonddal (1903) Zimay László-Komócsi József): Suhog a szél (1900)
14	König Péter: Dal a dalról (1902) Lányi Ernő: Temetésre szól az ének (fk., 1903) Pacius, Friedrich: Finn dal. (fk., 1906)
13	Huber Károly-Losonczy L.: Győzelmi dal (1900) Lányi Ernő: Dalszentháromság (1901)
12	Aggházy Károly: Fényes csillag (Fk, 1900-1917) Beschnitt, Johannes: 0sszián (Fk 1902-1917) Falk Zsigmond-Váradi Antal: Vígan, cimbora! Galopp, ill. Bordal (Fk.+zg., 1912) Goldmark Károly: A tavasz varázshálója (fk.+zg., 1900) Lányi Ernő-Pósa Lajos: Magyar nyelv (1901) Sztojanovits Jenő: Régi emlékek (kuruc dalok, T.+Bar szóló+fk) Sztojanovits Jenő: Régi magyar nóták (Hullámzó…stb., 1912.)
11	Kjerulf, Halfdan: Hardangeri nászút/Nászút Hardangerben. (fk., 1907) Pogatsnigg Guido: Török ima (fk., szólókkal, 1904) Sztojanovics Jenő-Lampérth Géza: A magyar nóta (1904)
10	Erney József: az 0MDE Jeligéje (1901) Lányi Ernő: Rákos Nymphájához/Rákos Nimphája (1912) Szent-Gály Gyula: Fehér galamb (népdalegyveleg, 1902) Sztojanovits Jenő: Szerenád (fk., 1904) Wagner, Richard: Zarándokok kara a Tannhäuserből. (1903)

Művészi színvonal

A mozgalom művészi fejlődése ellentétektől terhes, ami a színvonal egy alacsonyabb szinten történő kiegyenlítődéséhez vezet. A falusi tanítók és kántorok áldozatos munkával ta­nítják a dalárdákat, aminek következtében nem egy földműves-dalárda teljesítménye megközelíti a városi dalárdákét. Ugyanekkor a városi dalárdák színvonala süllyed, amit a 70-es évek közepétől már a ZL is jelez. Az egyik ok az, hogy a dalárdák (főleg iparosokból és munkásokból) álló tagjai még mindig zenei analfabéták. A másik, hogy a művészi ambíció is hiányzik. A dalárdák egyre inkább a külsőségekre figyelnek, és arra, hogy nyerjenek a versenyeken. Sokatmondó adat, hogy 1906-ban még a Budai Dalárda is csak heti egy próbát tart.

A dalárdák készületlenül jelennek meg még a versenyeken is. Előfordul, hogy az összkarok öthatoda nem énekel, csak mímeli az éneklést. A hanganyag esetleges, hiszen a felvé­telkor semmilyen zenei követelménynek sem kell megfelelni. A férfiak hangja gyakran éretlen, “üres”, “magvatlan”. Lehe­tetlenség felsorolni a képzetlenségből fakadó, egyben igen jellemző hibákat: a gégében vagy az orrüregben való hangkép­zést, a mássalhangzók és a vokálisok nem ejtését vagy eltor­zítását, a rövid szótagok hosszan ejtését és fordítva, a szavak összeolvasztását (amiben olykor a szerzők is hibá­sak).

A dalárdák gyakran nem ott vesznek levegőt, ahol kel­lene; ha mégis vesznek, nem eleget, vagy nem osztják be. Folytathatnánk a sort a hamis intonációval, a “csúszással” és a tonalitásból való kieséssel, az egyes ütemrészek és szólamok értelemzavaró és túlságba vitt dinamikájával, a ritmusképletek pontatlan megvalósításával (a nyolcadokat, különösen az ún. „magyar” ritmusban, sokszor túlságosan rö­viden éneklik), a hirtelen gyorsításokkal és a lassítások­kal.

Az utóbbi már az előadói stílus modorosságát bizonyítja. A rubatót nem ismerik; dinamika-kezelésük mechanikus és szélsőséges. Csak “susogó pianót” és “hörgésszerű pianissi­mókat”, illetve “üvöltő fortissimót”, “trombitaszerűen kita­szított hangokat” vagy “csuklásszerű sforzatókat” lehet hallani.^[88] Az uralkodó ízlés a Liedertafel, ami spontán módon a többi stílusra is “kisugárzik”. Amilyen gyakori a kottában az érzelmes dolce és amoroso utasítás, olyan általános (halk részekben) a falzett-ének alkalmazása. De nemcsak a mezzo voce hiányzik, hanem a crescendo és a decrescendo is. A modorhoz szorosan hozzátartoznak az élesen elvágott, utánrezgés nélküli staccatók. A dalárok gyakran alulról csúsznak rá a hangokra,^[89] a karnagyok olykor túl hosszúra méretezik a ko­ronákat. Mindez a romantikus stílusban nevelkedett, de művelt zenész számára is “mesterkélt” és “affektált”.

Éppen ezért egyre nehezebbnek tűnnek a kötelező verseny­darabok, melyeket csak a legjobb dalárdák tudnak előadni. (Ezek pedig, mint utaltunk rá, egyre inkább elmaradoznak.)^[90] Részben ez váltja ki a többség elégedetlenségét, ami a köve­telmények leszállításához, illetve (a kerületi szövetségek felállításán keresztül) majdnem az országos szövetség fel­oszlásához vezet. A Dunántúli DSZ kiköti, hogy a résztvevők csak olyan darabot adhatnak elit összkarban, amelyet valahol már korábban is énekeltek; máshol pedig előírják, hogy az összkari szám vezetésével megbízott karnagynak még az ünne­pély előtt ki kell szállnia a dalárdákhoz a számok betanítá­sa céljából.

A helyzet orvoslására felmerül, hogy a dalároknak alap­fokú zeneelméletet kellene tanítani, és hogy lapról olvasási versenyt kellene nekik rendezni. A szövetség szorgalmazza az ének- és zenetanítás kiemelt oktatását az iskolákban, pályá­zatot írnak ki énektankönyv és “kótaolvasó vezérkönyv” megí­rására. Mindez azonban csak a 20-as, 30-as években érik be. Nem jobb a helyzet a karnagyok vonatkozásában sem. Leg­többjük nemcsak a karvezetés, hanem az általános zenei műveltség tekintetében is dilettáns. önkényesen és avatatlan módon változtatásokat hajtanak végre a művek szövegén, hangképzéssel nem foglalkoznak,és így tovább… Még a szakma is fontosabbnak tartja azon kvalitásaikat, melyek a dalárda­közösségekbe való beilleszkedésükhöz kellenek, mint zenei felkészültségüket. Décsi Imre alkalmi zenekritikus 1912-ben hiába veti fel, hogy szervezzenek karmester-kurzusokat; javaslata is visszhang nélkül marad.^[91]

KÓRUSOK ÉS ZENEEGYESÜLETEK

“Letargikus, zeneietlen kor” – írta később Harmat Artúr.^[92] A magyar karének visszaesése, ha kisebb mértékben is, mint a dalárdamozgalomban, a kórusok és zeneegyesületek körében is igazolható.^[93] Megszűnik a Budai Egyházi Zeneegylet és a Budai Zenekör. A korábban példamutató munkát végző két fővárosi zeneegyletnek, a Budai Ének- és Zeneakadémiának és a Buda­pesti Zenekedvelők Egyletének az 1900-as évek elején egy bemutatója sincsen, felújítás is alig fordul elő. Ezt a je­lenséget Harmat a karéneklés ellen dolgozó “társadalmi és gazdasági okokkal” magyarázza, többek közt az individuali­zálódás térnyerésével és a rangkórsággal.^[94] Engeszer Mátyás 1885-ben bekövetkezett halálával a Liszt Egylet is beszün­tette működését. A háború alatt a kórusok is hallgatásra kényszerülnek a férfiénekesek hiánya miatt.

Női karok, vegyes karok

A társasági életet s azon belül a férfitársaságot és a fér­fihangot középpontba állítók természetszerűleg férfiak, akik férfikarokba s azok mozgalmába, a dalárdamozgalomba tömörül­nek. Ezzel szemben az igényes zeneművészet ápolására törek­vők között egyaránt találunk nőket és férfiakat, akik a két hangfajt egyenrangúnak tartják, s akik egyaránt alakítanak – sokszor a férfikarok mellett – női karokat és vegyeskarokat,^[95] és, ha szükséges, fordítva, a női karok mellé férfika­rokat is. Az autonóm zene iránti igény feltámadásának és elterjedésének egyik fontos jele és fokmérője tehát a női-és vegyeskarok iránti igény alakulása.^[96]

1900-ban már mintegy 82 éve megalakult az első magyaror­szági zeneegylet (mely Haydn Teremtését is bemutatta), és 1836-tól, a Pest-budai Hangászegylet megalakulása óta, rend­szeresség vált a vegyeskari és oratórikus művek előadása. A “magán hölgykarok” működésének 30 éves hagyománya van, s így, ha még nem is megszokott, minden bizonnyal már elfoga­dott dolog ebben az időben. Ilyen a budapesti Lipótvárosi Polgári Kör helyiségében megalapított Magyar Női Karének Egyesület, a Kassai N81 Dalegylet vagy A II. kerületi Állami Tanítóképző Női Kara.

Az 0MDE vezetősége már 1892 óta szorgalmazza a nők bevoná­sát a karéneklésbe. Sőt, az 1912. jan.11-én elfogadott új alapszabály külön előírja (a férfi karéneklés mellett) a női karéneklés és karirodalom fejlesztését. Maguk a dalárok azonban nem nagyon lelkesednek érte. 1902-ben a MDÉZK mind­össze egy állandó vegyeskarról tud, ez pedig A Magyar Kir. Zeneakadémia Kórusa.^[97] Valójában a Magyar Kir. Operaház Énekkara is az, és korántsem véletlen, hogy mindkettő hiva­tásos énekkar. A lap szerint a többi vegyeskar mind alkalmi, azaz egy-egy meghatározott mű vagy műsor előadására szerve­zett vagy felkért női kar. Mivel a férfikarok nem akarják feladni exkluzivitásukat, a kiegészítő kórusok helyzete meg- lehetősen bizonytalan, ugyanis sem önálló női karoknak nem tekinthetjük őket, és nem alkotnak egyetlen férfikarral sem szervezeti egységet. Ilyen a Kolozsvári Iparos Egylet Dalkör mellett 1895 vagy a Szegedi Dalárda mellett 1911 óta működő női kar.

A fővárosi oratórium-sikerek a 10-es évek elejétől ösztön­zőleg hatnak vegyeskarok szervezésére az ország legkülönbö­zőbb részében, a MDE0SZ pedig 1911-ben külön feladatként tűzi ki a női karéneklés fejlesztését. A fejlődés többféle vá­gányon folytatódik. Van, ahol már meglévő férfikart és női kart hoznak össze; Ábrányi Lajos és Haksch Lajos karnagyok például 1902-ben művészeti célokkal egyesítik a Pécsi Dalár­dát és a Pécsi Női Énekegyesületet. A két csoport csak három év múlva, 1905-ben egyesül véglegesen, bár a férfikar to­vábbra is működik külön is. Ez teszi lehetővé, hogy a dalár­da a Pécsi Nemzeti Színház operett előadásain is fellépjen. Szoros kapcsolat alakul ki a férfi és a női kar között a Szolnoki Daloskörben is.^[98]

Vannak azután olyan együttesek, amelyeket eleve oratórikusnak terveztek; ezek magától értetődően és feltétel nélkül vonják be a nőket soraikba. Ilyen a Budapesti Egyetemi Ének-karok,a Székesfővárosi Énekkar a Temesvári Gyárvárosi Zene-és Énekegyesület vagy az Uj Madrigál Egyesület. Van olyan kórus (pl. a Hatvani W V Dal-, Zene- és Önképző Egyesület, mely kezdetben vegyeskarként is, később azonban csak férfi­karként működött. Végül pedig vannak női karok, melyek fér­fikart szerveznek maguk mellé. Igy jön létre 1912-ben a Budapesti Karének Egyesület. 1905-ben még egy fontos kezde­ményezés történik: egy Erdődi nevű tanító fiú vegyeskarral lép fel, ami azonnal felidézi a klasszikus vokális korszakok autentikus megszólaltatásának perspektíváját.^[99]

A hazai kórusok külföldi vendégszerepléseiről, bemutatói­ról sem tudunk sokat. Egyedül az Egyetemi Énekkarok 1910-es berlini és 1912-es bécsi vendégszereplése maradt emlékeze­tes. Ami külföldi kórusok vendégszerepléseit illeti, a már említett Suomen Laulu Férfikar 1906-ban a fővároson kívül több vidéki városban is fellép. Még ugyanabban az évben jár nálunk egy svéd egyetemi kórus is, 1911-ben pedig a Wiener Männergesang Verein, mely a fűvárosban és vidéken énekel Brahms, Goldmark, Liszt, Rubinstein, Schubert és J. Strauss műveket.

Alább alfabetikus rendben közöljük az 1900 és 1920 közötti időszak legkiválóbb kórusainak és zenei egyesületeinek nevét és néhány fontosabb adatát. Az első jegyzék azon kórusokat és egyesületeket tartalmazza, amelyek már 1900 előtt is működtek, a második jegyzék pedig azokét, amelyek a tárgyalt időszakban jöttek létre.^[100]

1. A múlt században alakult egyesületek

• Brassói Magyar Dalárda (vk) Al.: 1863. Kgy.: 1910-től Honigberger Emil. Lsz. (1913): ffi: 71, nő: 63.
• Budai Dalárda (ffik) Al.: 1864. Kgy: Sztojanovics Jenő. A század elején sokan a legjobb kórusnak tartják. Évente 2-3 önálló hgv-t rendez. Énekesei között operai magánénekesek is vannak. 1912-ben elsőként nyeri el a Királydíjat.
• Budai Ének- és Zeneakadémia Kórusa (vk) Al.: 1867. Kgy: 1878­1910: Szautner Zsigmond, 1910-től Clauser Mihály.
• Budapesti Posta- és Távírda Tisztviselők Ének- és Zene Egyesülete (vk) Al: 1896.
• Budapesti Zenekedvelők Egylete (vk) Al: 1881. Lsz: 150. Kgy: 1882-1914: Bellovits Imre. Az egyes. voltaképp a Budai Zeneakadémia pandanja. A pártoló tagok jó anyagi helyzetet biztosítanak az egyesületnek. Később, Bellovits megöregedése miatt, a fáradtság jelei mutatkoznak. Az egyes. 1916 után visszavonul.^[101]
• Fővárosi Tanítók Énekkara (vk) Lsz (1904): 146.
• Győri Ének- és Zeneegylet Al: 1846. Kgy: Angyal Armand, Vajda Emil, Kirchner Elek. Az egyl-nek saját zkr-a és lapja van, a ML.
• Lugosi Dal- és Zeneegyesület (vk) Al: 1852.
• A Magyar KIrályi Operaház Énekkara (vk) Al: 1884. Egisto Tango (főz.ig. 1913 IV. 1.-1919. IX.15.), Kerner István (karm.: 1896-1907., kgy: 1908-1915, főz.ig. 1917. I. 1.-1929.).
• A Magyar Királyi Zeneakadémia Kórusa (vk.) Al: 1875. Kgy: Koessler János (1926-ig), Kún László, Siklós Albert és Ádám Jenő.
• A Nemzeti Zenede Kórusa (vk.) Az alapjául szolgáló Zenedét az 1836-ban alapított Pestbudai Hangászegylet és az 1851-ben létrehozott Pestbudai Hangászegyleti Zenede egyesítése révén hozták létre, 1867-ben.
• Pécsi Női Énekegyesület. 1902-ig állt fenn.
  Sárospataki Kollégiumi Kórus (ffik.) Al.: 1621.
• Temesvári Zenekedvelő Egyesület Al.: 1871. Létszám (ffi): 44 Kgy: Járossy Dezső. Az egyesületnek zenekara is van.

2. A századforduló után alakult egyesületek

• Budapesti Egyetemi Énekkarok (vk) A kórus alapítóit az előző évben nálunk vendégségben járt Helsinki Egyetemi Énekkar (Suomen Laulu Férfikar) inspirálja. 1906. októberében alakul meg a Műegyetemi Énekkarból és a Tudományegyetemi Énekkarból, II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatala alkalmával. Kgy: 1906-tól Hackl N. Lajos, majd (a háb. után) Toldy László, Töttösy Béla és Noseda Károly. Hatékony propagandát fejt ki vidéken a karéneklésnek.
• Budapesti Magyar Női Karének Egyesület 1907-ben alapítja meg Lichtenberg Emil, Szécsi Pálné és mások. Eln.: Gr. Festetich Pálné. A magy. arisztokrácia és középosztály nőtagjai jól működnek együtt a művelt zsidó középosztály nőtagjaival. Kgy.: 1907-től Lichtenberg. Brahms Német Requiemjének 1910-es előadásán végleg bebizonyosodik, hogy a kórusnak ffik-i és zkr-i részlegre is szüksége van. Ezáltal létrejön a
• Budapesti Karének Egyesület (ffik), 1911-ben, az Operaház tagjaiból. Mivel a nagyszabású feladatokhoz zkr-ra is szükség van, létrehozzák a
• Budapesti Zenekaregyesületet is, 1913-ban, melynek tagjai szintén az Operaházból kerülnek ki. Az egyes. ebben az időben anyagilag erős alapokon nyugszik. – A három zenei egyesület 1918-ban
• Budapesti Ének- és Zenekaregyesület néven egy testületté forr össze. Az egyes-nek 1918-ban 55 alapító, 59 pártoló, 14 rendes és 149 működő tagja van.
• Budapest II. Kerületi Állami Tanítóképző Női Kara (N. a.)
• Budapesti Palestrina Kórus (vk.) A kórust csáktornyai Gamauf László fiatal pap alapítja 1916-ban, főleg klasszikus művek előadására, templomi kórustagokból és operaházi énekesekből. Tagjainak száma kezdetben 4, majd 9, később 17 fő. Kgy: Gamauf (1917-1922), majd Harmath Artur (1922-1927). Az együttes a Palestrina Kórus nevet 1918-ban veszi fel.
• Budapesti Városi Énekkar (vk.) Al.: 1913. Kgy: Sztojanovics Jenő.
• Ceglédi Zeneiskola Énekkara (vk.) Al: 1911. Lsz.: vk.: 70, zkr: 24 Kgy: Mihó Ernő.
• Csíkszeredai Dal- és Zeneegylet Dalosztálya 1914-ben már bizonyosan működik. Kgy: (1919-ig) Kacsóh Pongrácz.
• Hatvani MÁV Dal-, Zene- és Önképző Egyesület Eleinte vk-ként, később azonban csak ffik-ként működik. Al.: 1919. Lsz.: 45. Kgy: Kovács Gyula és Wagner Lajos.
• Kassai Női Dalegylet (N. a.)
• Kolozsvári Iparos Egyleti Dalkör Al.: 1874. 1995 óta női dkör is működik a ffi dkör mellett. Kgy: 0berti János
• Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem Énekkara 1914-ben már bizonyosan működik.
• Pécsi Dalárda (ffik) Al.: 1862. 1905-ben egyesül a Pécsi Női Énekegyesülettel. Kgy: Hackl N. Lajos.
• Pécsi Női Énekegyesület Alapításának dátuma ismeretlen, 1902-ben egyesül a Pécsi Dalárdával.
• Szegedi Dalárda A ffik. mellett 1911-től női kar is működik. Kgy.: Kőnig Péter.
• Székesfővárosi Énekkar Az ék-t Bárczy István polgármester kezdeményezésére és támogatásával tanítók, énektanárok és karvezetők hozzák létre, 1912-ben. Az ék a háború alatt – énekesek hiányában – kénytelen szüneteltetni működését. 1919-ben Kacsóh Pongrác szervezi újjá. Kgy.: Sztojanovics Jenő (1912-1919) és Kacsóh, majd Karvaly Viktor.
• Szolnoki Daloskör Szoros kapcsolat alakul ki a ffik. és a nőik. között.
• Temesvári Zenekedvelő Egyesület Al.: 1871. Kgy: 1912-től Járossy Dezső. Az egyes-nek sokáig saját zkr-a is van.^[102]
• Temesvári Gyárvárosi Zene- és Énekegyesület (vk) Al.: 1905.
• Új Madrigál Egyesület (vk.) Al.: 1917.^[103] Lsz.: 40. Kgy: 1917­től Hammerschlag János.
• Zombori Kaszinó Egyesületi Dalárda Al.: 1872. A dalárdának 1900-tól 20 fős nőik-a is van.

Repertoárok és műsorok

A nagyobb kórusok és zeneegyletek már ebben az időben is meglepően sok művet őriznek kottatárukban, melyeket minden bizonnyal énekelnek is.^[104] A Lugosi Dal- és Zeneegyesület a tárgyidőszakban 103 kantátát, misét és oratóriumot ad elő, a Budapesti Zenekedvelők Egyesülete pedig Beethoven, Haydn, Händel, Mendelssohn, Mozart, Schubert és Schumann csaknem összes oratórikus művét műsorra tűzi. A helyzet mégis az, hogy a kórus-repertoároknak csak kisebb része áll jelentős (külföldi klasszikus) szerzők műveiből; túlnyomó részük ma­gyar, alapvetően kisszerzők tollából származik. Az így kia­lakuló kép meglehetősen provinciális. Jellemző, hogy kezdet­ben még az Egyetemi Énekkarok is csak a magyar szerzők mű­veit énekelték, és csak külföldi fellépéseik visszhangtalan­sága miatt határozták el (talán Hackl N. Lajos tanácsára is), hogy a külföldi szerzőket is éneklik.

A vezető kórusok hangversenyek uralkodó stílusa a század­fordulón a barokk, a klasszika és a romantika; ezen belül is a (külföldi) klasszikus és romantikus művek állnak előtér­ben. A klasszikát mindenekelőtt Gluck, Haydn és Beethoven képviseli.

Brahms, Mendelssohn, Schubert, Schumann, Volkmann és Weber számos férfikara a 70-es években lett különösen népszerű – s népszerűségüket azóta is megőrizték. Az 1853-ban megalakult Budapesti Filharmóniai Társaság szervezésében^[105] elsősorban a nagy, klasszikus vokális művek kerülnek előadásra.^[106]

A vegyeskarok és oratórikus egyesülések szaporodása már 1905-ben eljut arra a pontra, hogy külön feladattá válik a vegyeskari művek íratása. A ZL azt a tényt, hogy a vegyeskarok nem énekelnek magyar műveket, már 1905-ben azzal magya­rázza, hogy nincsenek is ilyen művek.^[107] A MD pedig (ugyanabban az évben) szintén arról panaszkodik, hogy a magyar kar­irodalomban alig van vegyeskari kompozíció.^[108]

A magyar karének következő jelentős korszaka nagy alakjai­nak, Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak a neve még csak mu­tatóba jelenik meg az együttesek műsorán.^[109] A Lichtenberg- kórus 1917. január 5-i hangversenyén előadja a Két zoborvidéki népdalt és a Tót népdalokat. A gyermekkarok egyelőre még főleg Geszler Ödön és Sztojanovics Jenő gyermekkari műveit éneklik.

A tárgyalt időszak egyik jelentős fejleménye, hogy ekkor, pontosabban 1902 április 12-én (161 évvel a londoni Madrigal Society megalakulása után) énekel először magyar kórus mad­rigált: a Ganzgyári Dalkör Lassus Visszhangját adja elő a Budai Vigadóban, Hackl N. Lajos vezényletével. Ezt a törek­vést folytatja 1909-ben a Magyar Női Karének Egyesület, Dowland, Gastoldi, Hassler, Morley, Palestrina és Pergolesi madrigáljaival, majd a brassói Kronstádter Deutscher Mánnergesangverein, Adam de la Halle Komm o komm Geselle mein-jé-nek 1913-as előadásával. Egy évvel később az Egyetemi Énekkarok “0rlando” Villanellaját énekli el.^[110]

Sőt, két olyan kórus is alakul ebben az időben, amely módszeresen kíván foglalkozni a reneszánsz a cappella műveivel. Az egyik a Hammerschlag János professzor vezetésével 1917-ben megala­kult Új Magdrigál Egyesület, a másik a Csáktornyai Gamauf László által ugyanabban az évben megalapított Palestrina Kórus. Az utóbbi a 15. és 16. sz. karművészetének hazai megismertetését tűzi ki célul. Előadásaik azonban csak a szakemberek érdeklődését keltik fel; a magyarországi közön­ség még sem a régi zenék, sem az a cappella ének iránt nem fogékony. A kórus vezetősége emiatt úgy dönt, hogy inkább a régi, klasszikus egyházi műveket mutatja be.^[111] Az együttes ettől kezdve egyházi kórusként működik. Kacsók Pongrácz is a capella művek bemutatásával kezdi meg munkáját a Székesfővá­rosi Énekkar élén, melyekkel neki sincs sikere. Ő viszont oratórium-előadások mellett dönt.

Végezetül megemlíthetjük, hogy 1901. márc. 2-án énekel ma­gyar kórus először néger spirituálét.^[112] Alább válogatást adunk közre azon jelentős alkotásokból, melyeket a kórusok és zeneegyletek a tárgyidőszakban adtak elő, ill. mutattak be:^[113]

• Brassói Magyar Dalárda: Szent Erzsébet oratórium stb
• Budai Dalárda: Beethoven: IX. szimfónia (majdnem minden pest-budai előadáson közreműködik) stb.
• Budai Ének- és Zeneakadémia Kórusa: Szautner Zsigmond kar­nagysága idejében: Berlioz: Grande messe de morts (1901), Saint-Saëns: Noël (1903) Bossi: Canticum canticorum (1904, 1906), Haydn: Krisztus hét szava, Mendelssohn: Walpurgis éj (1909), Halács János: Hajnaltól estig (kantáta, 1911),
• Massenet: Mária Magdolna (1913), Cséka Aladár: Ballada (1916), M. Bruch: Odysseus (1918); Clauser Mihály karnagy­sága idejében: Halács János: Hajnaltól estig (kantáta, 1911), Massenet: Mária Magdolna (1913), Cséka Aladár: Balla­da (1916)
• Budapesti Egyetemi Énekkarok: Lassus (?): Villanella (1914) stb.
• Budapesti Karének Egyesület: Mozart: Requiem (1914), Kodály: Két zoborvidéki népdal, Tót népdalok (1917) stb.
• Budapesti Székesfővárosi Énekkar: Bossi: Canticum canticorum, Mozart: Requiem stb.
• Budapesti Zenekaregyesület (1914): Bach: Máté passió, János Passió, Az Úr fia eljött (kantáta), Beethoven: IX. Szimfónia,^[114] Brahms: Sze­relmi dalkeringők, Rapszódia, Haydn: Évszakok, Händel: Mes­siás, Judas Maccabeus, Kodály: Két zoborvidéki népdal (női kar), Liszt: Dante szimfónia, Esztergomi mise, Mendelssohn: Éliás,^[115] Mozart: Requiem,^[116] Palestrina művei.
• Budapesti Posta- és Távírda Tisztviselők Ének- és Zene Egyesülete: Beethoven: Karfantázia, Missa Solemnis, Dvorak: Stabat Mater, Haydn: Évszakok, Mendelssohn: Illés és Walpurgis éj, Mozart: Requiem, Schubert: Mirjam diadaléneke, Ver­di: Requiem, Händel, Schumann, Goldmark Károly, Robert Volkmann (1900-1902), Saint Saens: La Déluge (a Filharmóniával, 1903), Beethoven: Missa Solemnis, Bruckner: Te Deum, Brahms: Végzetünk dala (1905), Massenet: Éva, Beet­hoven: IX. szimfónia, Dvorak: Stabat Mater (1906)
• Budapesti Zenekedvelők Egylete: Bellovits Imre karnagysága idejében: Bach: Máté-passio (1900), Berlioz: Grande Messe des morts (1901), Mendelssohn: Illés és Walpurgis-éj (1902), Saint-Saens: La Déluge (1903) Beethoven: Missa solemnis, Bruckner: Te Deum, Brahms: Végzetünk dala (1905), Massenet: Éva, Beethoven-est (a Filharmóniával és Kernerrel) a Meere-stille és a IX. szimfónia, Dvorák: Stabat Mater (1906)
• Csikszeredai Dal- és Zeneegyesület: Verdi opera-részletek (Ernani stb.)
• Debreceni városi dalegylet: Wagner: Bolygó hollandi (Fonó­dal) stb.
• Kronstádter Deutscher Mánnergesangverein: Adam de la Halle: Komm o komm Geselle mein (1913) stb.
• Magyar KIrályi Operaház Énekkara: Berlioz: Grande messe des morts (1901), Beethoven: IX.szimfónia, Liszt: Szent Erzsé­bet, Verdi: Reqiuem, Beretvás: Szent Ferenc stb.
• Magyar Női Karének Egyesület: Dowland, Gastoldi, Hassler, Morley, Palestrina és Pergolesi madrigáljai, 1910: Brahms: Requiem, 1911: Liszt: Dante-szimfónia, Haydn: Teremtés
• 1912: Beethoven: IX. szimfónia, Bach: Máté-passió, 1913: Beethoven: IX. Szimfónia, Verdi: Requiem, 1914: Handel: Judas Maccabeus, Mozart: Requiem, 1915: Mozart: Requiem
• 1916: Mendelssohn: Éliás, 1917: Bach, Brahms, Zilcher, Ko­dály és Bartók-est, Händel: Messiás.^[117]
• Palestrina Kórus: 1918: Allegri: Miserere, később Bach mo­tetták és korálok, valamint Hassler, Lassus, Marenzio, Palestrina és Schütz művei
• Pécsi Dalárda: Haydn: Évszakok, Mozart: Requiem, Verdi: Re­quiem, Suppé: Boccaccio stb.
• Szegedi Dalárda: Beethoven: C-dur mise stb.
• Székesfővárosi Énekkar: Stojanović Jenővel: Bossi: Canticum canticorum és Mozart: Requiem stb.
• Temesvári Gyárvárosi Zene- és Énekegyesület: Mendelssohn: Egy tavaszi nap, Wagner Tannhäuser (Bevonulási induló) stb.
• Temesvári Zenekedvelő Egyesület: Haydn: Teremtés, Mendels­sohn: Éliás, Paulus, Suppé: Pajkos diákok (1905), Brahms, Schubert, Wagner, Rimszkij-Korszakov és Liszt művei
• Temesvári Zenekedvelők Egyesülete: Perosi, Mendelssohn: Há­laadó kar a Paulusból, 0rtwein: Verits-me, Wagner, Rimszkij-Korszakov, Suppé: Pajkos Diákok (1905) stb. (Nagyobb távlat­ban: Brahms, Bruch, Haydn, Liszt, Mendelssohn és Schubert művei)
• Zombori Kaszinó Egyesületi Dalárda: Schubert művek stb.^[118]

Az alábbiakban “daloknak”, “karoknak”, kórusos operáknak, oratóriumoknak és kantátáknak (valamint részleteiknek) a magyarországi dalárdák és kórusok műsorán való elfordulását mutatjuk be 1900 és 1925 között, a MDÉZK-ben és a MD-ban kö­zölt műsorok alapján. (Az egyes tételek elején a művek előfordulásának számát jelöljük):

47	Lányi Ernő: Régi nóta, híres nóta (0p. 81., 1900)
43	Erkel Ferenc-Petőfi Sándor: Elvennélek (1900-1914)
42	Lányi Ernő (szöv. Borsodi László): Kertem alatt (1900)
41	Thern Károly: Dalünnepen (1901)
40	Gaál Ferenc: Balatoni nóták (Balatoni dalok), Milleniumi dalok, Népdal-egyveleg (Nyisd kisanyám…) (1900)
38	Auspitz Jenő: Falu végén kurta kocsma (1900)
34	Várföldi (Fortuner) Elek (szöv. Petőfi Sándor): Mi volt nekem a szerelem (1904)
33	Gaál Ferenc: Szent hamvak (fk. 1903) Lavotta-Hoppe Rezső: A reményhez (1906)
29	Huber Károly: Édes lánykám (1900)
28	Erkel Ferenc: Takarodó a Névtelen hősök c. operából (Fk. 1900-1915) Huber Károly: Szabadságdal. (ffk; ffk+fzkr; ffk.+ kürt ötös+zg. 1901)
26	Huber Károly: Nem nézek én (1900) Giuseppe Verdi: Bordal az Ernaniból (1900)
24	Hoppe Rezső: Daloljatok (ffk., 1903)
23	Pogatsnigg Guido: Dal a dalról (ffk., 1904)
21	Huber Károly: Magyar király-induló (Király-induló) (ffk.+zg., 1900) Zichy Géza: Szerenád (ffk.+zg, 1902)
20	Reiger György (-Bajza József): Isten hozzád (1900)
18	Liszt Ferenc: Rajnai bordal (fk.+zg., 1902) Selim Palmgren: Tengerész a szénégetők között (fk, 1908)
17	Fáy Elek (szöv. Hackl N.Lajos): Rákóczi induló (fk.+zg., 1904) Káldy Gyula: Kuruc dalok (1917)
16	Angyal Ármánd: Eredeti népdal egyveleg (Amerre én járok, A szép asszony, Harangoznak.) (1902-1906) Liszt Ferenc: A magyarok Istene. (1900) Méder Mihály: Harangoznak, imádkozzunk (Dalegyveleg, fk., 1900).
15	Festetics Leo (szöv. Petőfi Sándor): Árvalányhaj (1902) Huber Károly: Fohász (ffk.+zg, T-solo+ffk.+zg.+harm.,1900) Rieger György: Ki a gonddal. (1903) Zimay László (szöv. Komócsi József): Suhog a szél (1900)
14	König Péter: Dal a dalról (1902) Lányi Ernő: Temetésre szól az ének (ffk., 1903) Pacius, Friedrich: Finn dal (ffk., 1906)
13	Huber Károly (szöv. Losonczy L.): Győzelmi dal (1900) Lányi Ernő: Dalszentháromság (1901)
12	Aggházy Károly: Fényes csillag (Ffk, 1900-1917) Johannes Beschnitt: 0sszián (Ffk 1902-1917) Falk Zsigmond (szöv. Váradi Antal): Vígan, cimbora! Galopp, ill. Bordal (Ffk.+zg. 1912) Goldmark Károly: Tavasz hálója (A tavasz varázshálója) (ffk.+zg. (1900) Lányi Ernő (szöv. Pósa Lajos): Magyar nyelv (1901) Sztojanovits Jenő: Régi emlékek (kuruc dalok, T.+Bar szóló+ffk.) Sztojanovits Jenő: Régi magyar nóták (Hullámzó… sork. stb., 1912.)
11	Kjerulf, Halfdan: Hardangeri nászút (Nászút Hardangerben). (ffk. 1907) Pogatsnigg Guido: Török ima (ffk. szólókkal, 1904) Sztojanovics Jenő (szöv. Lampérth Géza): A magyar nóta (1904)
10	Erney József: az 0MDE Jeligéje (1901) Lányi Ernő: Rákos Nymphájához/Rákos Nimphája (1912) Szent-Gály Gyula: Fehér galamb (népdalegyveleg, 1902) Sztojanovits Jenő: Szerenád (ffk. 1904) Richard Wagner: Zarándokok kara a Tannhäuserből (1903)

Előadóművészi színvonal

A zeneegyesületek és nagyobb kórusok előadó-művészeti színvo­nala sokkalta magasabb, mint a dalárdáké, ami a műsorszámok nehézségén túl a korabeli kritikákból is kitűnik. A háttér­ben egy-egy zenei szakoktatási intézmény, egy hivatásos együttes vagy régi karhagyományokkal rendelkező templomi kó­rus áll (pl. Budapesti Zenekedvelők Egylete). Különösen ér­vényes ez a madrigál együttesek esetében, melyeket eleve egy magasabbrendű zenei ízlés hozott létre. A korabeli sajtó azonban elmarasztaló véleményeket is megfogalmaz, rámutatva az énekkari tagok képzetlenségére és fegyelmezetlenségére.^[119] A gyenge előadások további oka, hogy a kórusok kevés időt fordítanak a próbálásra. (A kórusok – kivéve Lichtenberg egyesületét – általában csak hetente egyszer próbálnak.) A kórusok akkori értékelése szempontjából fontos körülmény, hogy a Filharmónia Társaság mely kórusokat kérte fel szereplésre.

A kórusok egyik legfontosabb eredménye (szemben a dalárdák hiábavalónak bizonyuló erőfeszítéseivel) az, hogy tovább folytatják a zeneiskolák fenntartásának immár 60 éves hagyományát.^[120] A Zeneművészeti Főiskolán 1882 óta folyik karének­oktatás. Hackl N. Lajos 1905-ben írja meg az első olyan ké­zikönyvet, amely gyakorlati segédeszköz lesz mind a karveze­tők, mind a kórustagok számára úgy a hangképzés, a kottaol­vasás, a vezénylés, mind az énekkar összeállítása vagy a próbálás tekintetében).^[121]

Ebben az időszakban már vannak Magyarországon is a kor színvonalán álló, olykor külföldön képzett karvezetőink. Mindenekelőtt Bellovits Imrét (1847-1921) kell említenünk, kinek tekintélye igen nagy ebben az időben. Ének- és zeneta­nár, és (1881-től) a Budapesti Zenekedvelő Egyesület vezető­je. Falk Géza szerint “kiváló muzsikus, biztos kezű karmester és igazszívű, szorgalmas férfi”. Bellovits 1899 és 1906 kö­zött, mint az 0MDE országos karnagya, Erkel Sándor örökébe lép. Különös érdeme, hogy a Budapesti Zenekedvelők Egylete élén (s ott Káldy Gyula örökében) 1884 és 1906 között a nagyformátumú művek egész sorát mutatta be közönségének. (A fen­tebb felsorolt szerzőkön kívül pl. Haydnt, Händelt, Schu­mannt és ‘Verdit.) Harmat kifejezetten úttörőként jellemzi később: “Bellovitsnak óriási érdeme, hogy egy közömbös, le­targikus, zeneietlen korban kitűnő eredménnyel szolgálta a nálunk gyökértelen, sőt talajtalan európai értékes zenekul­túra ügyét.”^[122]

Bellovits munkáját Lichtenberg Emilt folytatja (1874­1944). 1907-ben a Budapesti Női Karének Egyesületet, 1911-ben a Budapesti Karének Egyesületet, végül pedig (1912-ben) a Budapesti Zenekar-egyesületet mint az 0peraház ifjú karmes­tere alapítja meg. Méltatói dicsérik “elhivatottságát”, “a­postoli hitét és odaadását”, póztalan vezénylését. Németor­szági tanulmányútjáról hozza haza Bach és Handel passióinak és oratóriumainak szeretetét. Kora szellemi életének legje­lentősebb képviselőit mellette találjuk. Lichtenberg nagy súlyt helyez arra, hogy közönségének világos fogalmai legye­nek a művek szerzőiről és magukról a művekről. Ennek érdeké­ben kitűnő programfüzeteket ad ki, szövegfordításokkal és zenei magyarázatokkal, melyeket a hangversenyek előtt oszt ki. Egyik méltatója szerint “egészen rendkívüli ravaszsággal szedte rá a pestieket és tette őket, nyilván akaratuk elle­nére, műkedvelőkké”.^[123]

Csáktornyai Gamauf László elévülhetetlen érdemeket szerez azzal, hogy megteszi az első lépéseket hazánkban az a cappella kórusok és a XVI. századbeli karművészet megismertetése fe­lé. Ezzel a céllal alapítja meg a Palestrina Kórust, 1917-ben, melyet 1922-ig vezet. Az 8 m{inkáját folytatja az (e­gyébként zeneszerzőként is tevékenykedő) Harmat Artúr (1885­1962), aki gregoriánt a prágai Emaus- és a beuroni bencés ko­lostorban tanul. Előbb Nyitrán az Egyházi Zeneegylet karna­gya és főgimnáziumi énektanár, 1912-től pedig székesfővárosi énekoktató. A Palestrina Kórust 1922 és 1926 között vezeti.

Sztojanovics Jenő (1864-1919) énektanár és szakfelügyelő, 1906-tól szintén országos karnagy, 1912-től pedig a Fővárosi Énekkar karnagya. Mint karnagy azonban elsősorban az egyház­zenében tevékenykedik. Harmat “határozott kezű, biztos lé­lekjelenlétei, szuggesztív erejű” karmesterként jellemzi.^[124] Jelentős karnagy még ebben az időben Hammerschlag János (1885-1954) és Szautner Zsigmond (1844-1910) egyházkarnagy, aki különben zeneszerző is.

JEGYZETEK

1. A Pécsi Dalárda 30. évi fennáldásának ünnepélye. Fotó: Zelesny Károly. A kép tájékoztató szövege:

   “Az ország szép számú dalártestületei között van egy, melynek elsőségét minden ellenmondás és irigység nélkül a többi mind elismeri, s egész természetesnek találja, hogy országos dalversenyek alkalmával ez az egy már kívül essék a versenyen, mert ha részt venne benne, nem is lehetne benne semmi kétség, hogy az első díjat elviszi. Az a dalárda, melynek a hazában a kétségtelen elsőséget, de a külföldön is annyi diadalt és elismerést sikerült kivívnia, a pécsi” dalárda, mely e hó 7-én és 8-án ülte meg fennállásának harmincz éves jubileumát. Harmincz esztendeje ugyanis, hogy egy lelkes kis csapat összeült, tanácskozandó a fölött, miként lehetne olyan testületet alakítani, mely a városban élő zeneművészeket és tehetségesebb műkedvelőket egyesítené. így jött létre a “Pécsi dalárda”, melynek Bánffay Simon ügyvéd s most kir. közjegyző volt első elnöke s mely szervezkedvén s alapszabályai hatósági megerősítést is nyervén, annak rendje-módja szerint zászlót is szerzett be, melynek fölszentelésénél Mailáth Györgyné szül. Prandau Stefánia bárónő volt a zászlóanya.”

   Forrás: Vasárnapi Ujság, 1891. november 22. Tulajdonos: Országos Széchényi Könyvtár – Digitális Képarchívum. ↑

2. Göndöcs I. közlése, MDÉZ, 1903. máj. 1. ↑

3. Munkácsy Mihály: Dalverseny az 1868-iki debreczeni dalárünnepélyen (rajz). (A kép tájékoztató szövege azonos Keleti G. A Magyar Daláregyesület jubileuma c. rajzhoz készített szöveggel.) (Forrás: Vasárnapi Ujság, i.sz. 573. old. és az OSZK Digitális Képarchívuma.) ↑

4. A Szövetség főbb tisztségviselői a tárgyidőszakban:

   Örökös díszelnök: Gr. Zichy Géza. Elnök: 1900-tól Madarassy Pál, 1902-től Lung György, 1907-től Erney József, 1908-tól Bárczy István, 1914-től Sipőcz Jenő, 1917-től ismét Bárczy. Alelnök: 1900-tól Erney, 1911-től Burdács Rezső és Zseny József, 1912-től Kacsóh és Burdács, 1914-től Pongrácz és Burdács, 1916-tól ismét Kacsóh és Burdács. Tiszteletbeli elnök: Erney. Titkárok: 1899-tól Falk Zsigmond, 1907-től Göndöcs István, 1912-től Véssei Ede. ↑

5. A MDÉZ szerkesztősége: Szerk.: Falk Zsigmond, 1907 ápr-tól: Göndöcs István; Seg.szerk.: Göndöcs; 1907. ápr-tól: Burdács Dezső. ↑

6. A MD szerkesztősége: Fel. szerk.: Göndöcs István, 1911. jan-tól: Sztojanovics Jenő, 1911. okt-től: Burdács Rezső. Főm.társ: 1911. okt-ig: Burdács. Szerk.: 1913. jan-tól: Hoppe Rezső (ig.sági tag). A szerk.biz. tagjai: Kacsóh Pongrác (aleln.), Axmann Béla, Lányi Ernő (ig.sági tagok). ↑

7. MDÉZ, 1904. Jan. 15. ↑

8. Borsy, 1942, 29. ↑

9. V. ö. Zenelap, 1909. dec. 20. ↑

10. Részletesen:

    1899: 99 tagdalárda, 1900: 101 (27 főv. + 74 vid.), 1901: 107 (29 főv. + 78 vid.), 1902: 116, 1903: “további számbeli gyarapodás”, 1904: n.a., 1905: 146, 1906: 112, 1907: 127, 1908: 134 (27 főv. + 104 vid. + 3 külf.), 1909: 126 (27 főv. + 98 vid.), 1910: 132 (26 főv. + 105 vid. + 1 külf.) 1911: 135 (28 főv. + 105 vid.), 1912: 148 (30 főv. + 117 vid. + 1 külf.), 1913: 157-152, 1914: 175, 1915-1909: n.a., 1920: 97 tagdalárda.). ↑

11. Az Egri Dalkór 1907-ben pl. 100 fős vk (Zlap, 1907.IV.10.), a Budai Dalárda pedig 1906-ban 139 aktív és 141 pártoló tagot számlál. (MDÉZ, 1906. Nov.1.) ↑

12. A belépti díjak összege 40 f-től 2 K-ig terjed. Egy-egy műsor akár 400 K tiszta jövedelmet is hoz. ↑

13. A Budai Dalárda vagyona 1906-ban pl. 12.186 K, kottatára 765 művet tartalmaz. (L. 10. sz. jegyz.) ↑

14. A Szövetség vagyona (a számvizsgálók hivatalos lapban közölt év végi beszámolói szerint) a következőképpen alakul:

    1900: 4727 K, 1901: 3711 K, 1902: 6466 K, 1904: 6162 K, 1905: 6174 K, 1906: 7130 K, 1908: 1911:468 K, 1912: 11.740 K, 1913: 26.537 K, 1920: 35.055 K. ↑

15. V. ö. ZL, 1903. okt. 15. ↑

16. Fodor Gyula, ZSz, 1917. máj. ↑

17. A Szövetség következő rendes közgyűlésére csak 1923-ban kerül sor. ↑

18. A “Zeneirodalmi, színművészeti és zenemű-folyóirat” 1901. júniusától 1905. novemberéig jelenik meg, 12 oldalon, kottamelléklettel. Ára 1 K. Szerk.: Angyal Ármánd és Vajda Emil; hozzájuk csatlakozik 1903-ban Kontor Elek. – A Dunántúli DSZ 1906-tól (hasonlóan a Budapest és Vidéke DSZ-hez) a ZL-ot ismeri el sajátjának. ↑

19. 1906: Nagykanizsa, 1908: Székesfehérvár, 1910: Keszthely, 1912: Veszprém. ↑

20. P1. a Dunántúli DSZ tagjainak száma 1902-ben 27, 1905-ben 36, 1907-ben 38. ↑

21. V. ö. ZL, 1902. máj. 15. ↑

22. Ezt támasztják alá egyes korabeli források, amelyek szerint a kerületek (a Dél-magyarországi DSZ kivételével) csak “papíron léteznek”. ↑

23. A kerületek a következők:

    Budapesti (I.sz.), Kecskeméti (II. sz.), Szegedi (III. sz.), Temesvári (IV. sz.), Kolozsvári (V. sz.), Székelyudvarhelyi (VI. sz.), Debreceni (VII. sz.), Kassai (VIII. sz.), Esztergomi (IX. sz.), Pozsonyi (X. sz.), Szombathelyi (XI. sz.) és Pécsi (XII. sz.) daloskerület.

    A Belügyminisztérium 1912-ben hagyta jóvá a kérelmet. (V. ö. Lózsy, i.m. 64.) ↑

24. A Szepesi Kerületi DSZ már 1911-ben megalakult, de létrehozatala nem szerepelt a központi tervekben. ↑

25. Harmat A. 1936, 142. ↑

26. ZL 1908.dec.20. ↑

27. MDÉZ, 1908. Jan. 27. ↑

28. Temesvár, aug. 20. (V. ö. Zenelap, 1903. márc.3.) ↑

29. V. ö. ZL, 1902. okt.15. ↑

30. V. ö. MDÉZ, 1903. jún.15. ↑

31. V. ö. MDÉZ, 1900. júl.15., 13-16. ↑

32. V. ö. ZV, 1901. febr. 15. ↑

33. V. ö. ML, 1902. febr. 25., márc.1. és máj. 1. ↑

34. ZL, 1902. máj. 25. ↑

35. ZL, 1903. júl. 15. ↑

36. V. ö. Pataki, 1909. ↑

37. MU, 1903. 1. sz. ↑

38. 1914-es adat. ↑

39. A szövetség 1900-ban veszi fel tagjai sorába. ↑

40. V. ö. Magyar Dal, 1921. 2., 3., 4.szám. ↑

41. Egyedül Bukarestben a következő dalárdákról tudunk ebben az időben: Bukaresti Magyar Társulati Dalárda (1903-as adat); Bukaresti Szent István Dalárda (1906-os adat) és Bukaresti Összhang Énekkar. ↑

42. Ez 1906-ban történik. A következő egyesületekről tudunk ebben az időben: New York-i Szabadság Munkás Daloskör, The New-York Hungarian Singing Circle, A Philadelphiai Magyar Műkedvelő Egyesületek Dalosköre, Elisabethi Magyar Daloskör és Elizabethi Petőfi Daloskör. ↑

43. Az elsőt (létszáma 86 fő) Serli, a másodikat (melynek neve Turul Férfi Karegyesület, létszáma 42 fő) Sztojanovics vezeti. ↑

44. Az ünnepélyek dátuma és helye a tárgyidőszakban: 1901: Kassa (14. ünnepély), 1903: Temesvár, 1905: Szombathely, 1907: Eger, 1909: Kecskemét, 1912: Budapest. (A következő, 20. ünnepélyt a háború miatt csak 1925-ben fogják megtartani.) ↑

45. Jantyik Mátyás: Az országos dalünnep. A dalárdák együttes előadása az iparcsarnokban az augusztus 18-iki hangversenyen. (Rajz.) A kép tájékoztató szövege:

    “Az országos dalünnep utolsó napja aug. 19-ike volt, s ezt a dalegyesületek is nagy érdeklődéssel várták, mert a jury szólalt meg és itélt. A vélemények különben meglehetősen határozottan hangzottak a közönség köréből mind a legjobban kivált dalegyesületeket illetőleg, mind pedig a király-hymnusz pályázatról, melynek bemutatott eredménye sehogy sem lelkesítette a közönséget. Az utolsó nap eseményeinek színhelyét a redoute termeibe tették át a városliget nagy iparcsarnokából, hol három este gyűlt össze már a közönség. A nagy üveges falak, a horganylemezes tetők ott az iparcsarnokban, sehogy sem tudtak ellenállni a kánikulai nap forróságának, s este, mikor a közönség belépett, hatalmasan fűtött levegőt talált, mely izzasztotta a hallgatóságot. Máskülönben pedig nagyon alkalmas ez a helyiség nagy tömegek befogadására. Tágas és magas. A zenéhez, dalhoz jó az akusztikája. Ezúttal még ízlésesen is átalakították, elkülönítve a kupola alatti részt a többi helyiségektől, hol az állandó kiállítás tárgyai vannak elhelyezve. Drapériák, zászlók, czimerek; középen a szökőkút, hatásos környezetet adtak a képnek, mely három este nyílt meg itt, nyüzsgő élettel, a dalegyesületek csoportjával, melyek mindenike külön jelvényekkel, külön színű, tollú, bokrétájú és szalagú kalapokkal, kibontott zászlóival jelent meg, s foglalt helyet az emelvényen. Képünk azt a mozzanatát mutatja a dalünnepnek, mikor az összes dalegyesületek fölléptek, s 800 énekes khórusa zengett.”

    (Forrás: Vasárnapi Ujság 35. sz. (1892. augusztus 28. Tulajdonos: Országos Széchényi Könyvtár – Digitális Képarchívum.) ↑

46. Az első (alkalmi) csarnokot 1868-ban, Debrecenben állították fel; az ötletet most csupán felelevenítik. ↑

47. Ilyen pl. az, hogy a közreműködő dalárda tagjainak száma nem lehet 16-nál kevesebb vagy 32-nél több; a dalárok csak saját dalárdájukban énekelhetnek; a karnagyok csak saját dalárdájukat vezethetik; a karnagy a dalárdával nem énekelhet együtt; színházi szólisták nem énekelhetnek a dalárdában; és olyan darab nem választható, amellyel a dalárda az utóbbi 10 évben nyert. ↑

48. Pl. 1905-ben, Temesváron, Kárász K. R. Székely harci dalát a közönség a dalárdával együtt, felállva énekli. (V. ö. MDÉZK, 1905. dec.1.) ↑

49. A tárgyidőszakban a legfontosabbak: Emlékezés Petőfi Sándorra (1900), Erzsébet királynéra (1901), Kossuth Lajosra (1902, 1906), Deák Ferencre (1903), az aradi vértanúkra és Jókai Mórra. ↑

50. A legfontosabbak: Erkel Sándor (1900), Bartay Ede (1902), Id. Ábrányi Emil, Káldy Gyula (1904), Erkel Ferenc (1904, 1910), Lányi Géza (1910) és Liszt Ferenc ünnepség (1911). ↑

51. “Vegyes karon” régebben férfikart értettek, fúvós kísérettel. ↑

52. A műsoron többek között a Gyermekeknek, a Román tánc, a Medvetánc, az Este a székelyeknél, a Két burleszk, a Két bagatell és az Allegro Barbaro hangzik el. ↑

53. Keleti Gusztáv: A Magyar Daláregyesület jubileuma. Az 1865-iki dalárünnepély a pesti Városligetben. (egykorú rajz). A rajz korabeli ismertetése:

    “Az országos magyar daláregyesület története szorosan egybefügg hazánk újabb kori művelődési történetével. Mint oly egyesület, mely minden irányban csak nemzeti czélokat követett s tisztán csak a nemzeti szellem fejlesztésére fordította minden szellemi és anyagi erejét, az ország egyik legmagyarabb egyesületének nevezhető. Keletkezésének ideje ama korszakba esik, mely vérrel és gyásszal van beírva a magyar nemzet történetébe, tudniillik: a szabadságharcz leveretése után következett 50-es évekre. Ekkor keletkeztek hazánkban az első dalegyletek, hogy a művészet jelképes nyilvánulásai mögött, egyedüli s az abszolút hatalom által legkevésbé megközelíthető menhelyeit képezzék a nemzeti vágyak s a hazafiúi érzület tüze ápolásának. Irodalom, sajtó, költészet, színművészet: mind békóban, lánczra verve feküdt s csak a dalnak szabad szárnya maradt meg, hogy szerte hordja az országban a vigaszt, a reményt, a kitartás termékenyítő magvait. Nagy elismerésre méltó nemzeti czélt szolgáltak akkor a magyar dalegyletek. “

    (Forrás: Vasárnapi Ujság 33. sz. (1892. augusztus 14. Tulajdonos: Országos Széchényi Könyvtár – Digitális Képarchívum.) ↑

54. Az alábbi alfejezetek – Maróti Gyula említett dolgozata mellett – Veöreös Enikő A Magyar kórusirodalom a XX. század első negyedében 1900-1925. c. munkájának felhasználásával készültek. ↑

55. A szövetség művészeti tisztségviselői a tárgyidőszakban:

    Országos karnagyok: 1899-től Bellovits Imre; Örökös tisztb. orsz. kgy; 1906-ban Gobbi Alajos, 1907-től Zichy Géza, 1912-től Bellovits Imre, 1917-tő1 Gobbi; Orsz. társkgy: 1899-tól Gobbi, 1906-tól Sztojanovics Jenő. A szövetség zsűritagjai: 1902-tól Bellovits, Erney József, Gobbi, Hackl Lajos, Hoppe Rezső, 1907-től Bellovits, Erney, Gobbi, Kerner István és Szabados Béla. ↑

56. Összesen 205 magyar és 106 külföldi szerző. ↑

57. Összesen 758 magyar és 196 külföldi mű. ↑

58. Fontos az 1890-től működő Rózsavölgyi és Társa kiadó Népies dalok sorozata (mely Doppler Károly, Káldy Gyula, Bartalus István, majd id.Lányi Ernő műveit tartalmazza); a Goll János-szerkesztette, 1890 és 1905 között működő és széles előfizető táborral rendelkező Apolló Kiadó kiadványai; valamint a Harrach József-féle Magyar triász c. kétkötetes gyűjtemény (Bp. 1894.). Külön kell megmelíteni az 1896-os Bartalus István és Gyertyánffy István-féle Női karénekek gyűjteményét. ↑

59. Néhány példa: Egressy Béni-Kisfaludy Sándor: Mi füstölög (1847); Huber Károly-Petőfi Sándor: Nem nézek én; Id.Lányi Ernő-Petőfi Sándor: Honfidal; Várföldi Ede-Petőfi Sándor: Mi volt nekem (mindhárom 1894); Bartalus István- Csokonai Mihály: Földiekkel játszó (1896) és Horváth Ákos-Vörösmarty Mihály: Késő vágy (1897). ↑

60. A kiadót ebben az időben Erney József és Goll János vezeti. A szólamok általában 10 f-be, a partitúrák 1-3 K-ba kerülnek. ↑

61. Egressy-Kisfaludy: Mi füstölög, 1902; Ifj. Fövényessy Bertalan-Ifj. Sárospataki: Daloskönyv, 1903. ↑

62. Doppler Károly (szerk.): 100 Férfinégyes, Rózsavölgyi, 1901; Erdődi Gyula (Szerk.): Ezüst hárfa, II. kötet, Bp. 1902; Szentgály Gyula (szerk.): Dalok a táborból, 1914; Kacsóh Pongrácz (szerk.): Magyar katonanóták, 1914. ↑

63. MDÉZK, 1903.dec.15. ↑

64. Magyar Dal, 1913. jan. 5-6-old. ↑

65. Kacsóh Pongrác, ZV, 1901. jún. l. – Jellemző, hogy a ZL, miközben “a nép ajkán 618, értékes és zenei műbeccsel bíró népdal” mellett foglal állást, a Rácsos kapu…-val és az Árvalányhaj a süvegem bokrétájá..-val szemben a Lehullott a rezgő nyárfa…, a Csak egy kislány van a világon és az Ereszkedik le a felhő kezdősorú műdalokat emeli ki (ZL, 1910. nov.10.). ↑

66. A javaslatból (amennyire tudjuk) nem lett semmi. ↑

67. A Liszt születésének centenáriumi hangversenyén fellépő dalárdát Kénig Péter vezeti. A műsoron: Liszt: Esz-dur zongoraverseny, Bartók: Román táncok, Négy magyar népdal (Rég megmondtam, bús gerlice… kezdősorral) stb. ↑

68. ZL, 1911. jun.20. ↑

69. A pályadíj 300 K. ↑

70. Tudomásunk van arról, hogy a New Yorki Ifjúsági Kör is ír ki pályázatot. ↑

71. V. ö. Pl. ZV, 1901. dec.17. ↑

72. I. díjas kompozíciók: 1904-ben: Sztojanovits Jenő-Lámpérth Géza: Magyar nóta, 1912: Lányi Ernő: Rákos nymfája. ↑

73. A legjellemzőbb szerzők: Angyal Armand, Demény Dezső, Erney József, Farkas Nándor, Fránek Gábor, Gaál Ferenc, Geszler Ödön, Horváth Ákos, Jandl Béla, Kacsóh Pongrác, Kirchner Elek, Lányi Ernő, Mácsai Sándor, Pogatschnigg Guido, Poldini Ede, Révfy Géza, Szent-Gály Gyula, Sztojanovics Jenő, Vavrinecz Mór és Zichy Géza. ↑

74. Néhány a többi díjnyertes pályamű közül: 1808: Lányi Ernő: Elment az én rózsám, 1910: Jandl Béla (szöv.: Kompolthy Gusztáv): Fohász, Lányi Ernő: Elment az én rózsám, Révfy Géza (szöv.: Szabolcska Mihály): Rákóczi-dal. ↑

75. 1908-ban pl. a következő kompozíciókat jelölik ki összkari előadásra: Erkel: Himnusz, Egressy: Szózat, Erney József: Jelige, Thern Károly: Dalünnepen, Hoppe Rezső: Magyar dalegyveleg (Nem marad a piros rózsa…), Lányi Ernő: Régi nóta, Sztojanovits Jenő: Kurucz Dalok. ↑

76. Homofón szerkezet, melyben a fődallamot a tenor viszi; a többi szólam pedig izoritmikusan, egyszerű harmóniákkal kíséri. ↑

77. Az “eredetiség” éppen a “tradicionális” népiesség ellenkezőjét: a szerzői eredetiséget jelenti akkoriban. ↑

78. Pl. Szent-Gály Gyula Fehér galamb c. kompozíciója (In: Eredeti magyar dalok, 1902, 318-320 sz. 1902.) ↑

79. E csoportban szerepel (többek között) : Lányi Ernő: Hunyadi László, Sztojanovics Jenő: A magyar nóta, Révfy Géza: Rákóczi új kesergője, Franek Gábor: Otthon és idegenben és Veress Gábor: Székelyek. ↑

80. A humoros dalok pályázatra készülnek. ↑

81. Maróti Gyula kimutatása szerint 1880 és 1905 között 40 költő szövegeivel jelentek meg karművek nyomtatásban. Ezek közül a legtöbb szöveggel Petőfi Sándor (42), Pósa Lajos (18), Arany János (16), Egressy Béni (15), Endrődy Sándor (15), Kisfaludy Károly (10) és Várady Antal (10) képviseltette magát. A legtöbben Petőfit (24), Aranyt (8) és Jókait (7) zenésítették meg. (Maróti Gy. 1962.) ↑

82. A mű bemutatására azonban a háború miatt majd csak 1925-ben, a soproni dalosversenyen kerülhet sor. ↑

83. V. ö. Maróti Gy.-Révész L. 1983, 57-58. ↑

84. Például Goll János-Endrődy Sándor.: Nincs oly nemzet a világon, 1898; Erődy Sándor-Pósa Lajos: Gondoljatok őseinkre és 1902, Beleznay-Zsongor: Nemzetiszín az én szívem, 1902. ↑

85. 1903. máj. 30. és jún. 2. ↑

86. L. Veöreös E. Műsorszám gyűjteményé-nek I. részét 1900¬1917, a művek közkedveltségének jelölésével, a MD és a ZK adatai alapján. In: Veöreös,. i.m. ↑

87. A statisztika a magyarországi dalárdák és kórusok a MDZK és a MD által közölt műsorok, ill. Veöreös E. munkája alapján készült. A baloldali számok a művek előfordulási számát jelölik. ↑

88. A dalárdákat ezért tréfásan “bömböldéknek” is nevezik. ↑

89. Még Simándy József (tenor, 1916-1997) hangképzésére is jellemző volt. ↑

90. Az aranyérmes dalárdák (a kezdetektől 1909-ig):

    Budai Dalárda, Ganzgyári Dalkör, Kassai Dalegylet, Egri Dalkör, Lugosi Magyar Dalárda, Miskolci Daláregylet, Kassai Zenekedvelők egylete, Debreceni Dalárda, Pécsi Dalárda. Az 1912-es évi királydíjasok: I. díj: Budai Dalárda, II. díj a Lugos és Kassa, III. díj: Pécs, Temesvár, Eger. ↑

91. Décsi I. (Florestan), AZ, 1912. júl. 145-147. ↑

92. Harmat, 1936., 142. ↑

93. A későbbiekben összefoglalólag csak “kórusokként” fogunk hivatkozni rájuk. Ahol szükséges, továbbra is különbséget teszünk a “kórusok” és a “zeneegyesületek” között. ↑

94. Harmat, uo. ↑

95. Így pl. a Zombori Kaszinó Egyesületi Dalárda, 1900-ban. ↑

96. Itt csak jelezzük, hogy ebben az időben már régóta működnek vegyes összetételű templomi énekkarok. (Pl. a Budapesti Belvárosi Plébánia Templom vagy a Budapest Székesfőváros Szent István Bazilika Ének- és Zenekara. Sőt, az 1739-ben alapított Debreceni Kollégiumi Kántus eleve vegyeskarként jött létre.) ↑

97. MDÉZK, 1902. okt.15. ↑

98. Az 1888-ban alakult The New- York Hungarian Singing Circle 1901-ben szintén női kart alakít a férfikar mellé. ↑

99. V. ö. ZK, 1905. máj.3. ↑

100. A listák olyan kórusokat is tartalmaznak, melyeket társadalmi-társasági életük a dalárdákhoz kapcsol. A karnagyok neve melletti két dátum azt az időszakot jelzi, amely alatt az illető karnagy a kórust vezette. ↑

101. V. ö. ZSZ, 1917. okt. 254. old. ↑

102. V. ö. MD, 1912. dec. 297. old. ↑

103. V.6.: MD, 1917. 7/9.sz. szept., 24. old. ↑

104. Pl. a Budai Dalárda kottatárában (1906-ban) 765, a Győri Ének- és Zeneegylet kottatárában (1912-ben) 1300 mű található. ↑

105. A Társaság által meghívott énekkarok: a Magy. Kir. Operaház egyesített énekkara, a Budai Zeneakadémia és a Budapesti Zenekedvelők Egyletének kórusa, valamint a Budai Dalárda, később a Palestrina Kórus és a Székesfővárosi Énekkar. ↑

106. Többek közt: Bach: Máté passió (1900), Berlioz: Requiem (1901), Koessler János: Szilveszteréji harangok (1904) és (meglehetősen nagy rendszerességgel) Beethoven IX. szimfóniája. ↑

107. ZL, 1905. ápr. 5. ↑

108. V. ö. Horváth, 1958, 57. ↑

109. Kodály karművei ebből az időből: Két zoborvidéki népdal (nőik, 1908) és Két férfikar (1913-17). Bartóktól: Est (ffikar, 1903), Harangszó (1905 után), Négy régi magyar népdal (ffikar, 1910-1912), Két román népdal (nőikar, 1915), Tót népdalok (ffikar) és Négy szlovák népdal (vk, mindkettő 1917). ↑

110. Lehet, hogy Lassus Visszhang c. kórusáról van szó. ↑

111. V.6.: ZSz, 1918. szeptember, 246. ↑

112. A Törekvés Dalegylet “bohóc-estélyén”, melyet a MÁV Északi Főműhelyének éttermében tartanak meg. ↑

113. A kimutatás legfontosabb forrásai Maróti 1989 és Harmat 1936. ↑

114. Szóló: Durigó Ilona, Radó Klára, Székelyhidy Ferenc. ↑

115. Szóló: Rózsa Lajos, Berta Mimi, Székelyhidy, 0ttó M., Sámson Mária, Pilinszky Zsigmond, Kálmán 0szkár. ↑

116. Szóló: Medek Anna, Durigó, Székelyhidi. ↑

117. V. ö. (név nélk. ) A Magyar Nők Karegyesületének jubileuma. In: ZSz, 1917. okt. p.256. ↑

118. Ismeretes még, hogy a Lugosi Dal- és Zeneegyesület: 2115 férfikart és 39 vegyeskart, a Nemzeti Zenede Kórusa pedig sok kisebb-nagyobb karművet és oratóriumot mutat be. ↑

119. L. Hackl már idézett bírálatát az Egyetemi Énekkarról. ↑

120. A Budapesti Zenekedvelők Egyesülete 1883-ban alapított zeneiskolát. Ismeretes az is, hogy a Lichtenberg-kórus egy kórus és zeneiskolája egyesüléséből jön létre. A Győri Ének-és Zeneegyesület zeneiskolájában 1905-ben 46 növendék tanul. Végül pedig megemlítjük, hogy a századfordulón már a Szatmárnémeti Dalegyesületnek is van zeneiskolája. ↑

121. L. Hackl, 1905. ↑

122. Harmat, 1936.u.o. ↑

123. V. ö. Fodor, ZSz,1917 okt., 252. ↑

124. Harmat, 1944, 276. ↑

SZTNH 010088