Családtörténet

Jómagam, TOKAJI András, 1944-ben születtem Kolozsvárott, a szovjet katonai repülőgépek bombázásainak közepette, egy fűthetetlen kórházban, melynek a légnyomás az összes ablakát betörte. Édesapám, Tokaji András, gordonka- és fotóművész; édesanyám, TAKÁCS Paula (születési nevén Ermelinda Maria Paula BERNAL-SCARPA) operaénekesnő volt. Mivel különben is közismert művészek voltak, személyes tapasztalataim talán többeket érdekelhetnek. Visszaemlékezésemet tehát velük kezdem. VARGA Mátyás, a Kolozsvári Nemzeti Színház híres díszlettervező-grafikusa, éppen születésem évében készítette el remek fametszetét, melyen – egy kis kegyes csalással – a „kincses város” minél több látványosságát próbálta egy képben elhelyezni:  

Édesapám, Tokaji András

Miután édesapám elvégezte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola gordonka szakát, 1930-tól egy évtizeden át a Budapesti Hangversenyzenekarban, majd 1940-től a Kolozsvári Nemzeti Színház, majd 1945 után a Kolozsvári Magyar Opera zenekarában volt alkalmazásban. 1948-tól nyugdíjazásáig a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának szólócsellistája volt. Játékát temperamentum és energia jellemezte. Igen jó ritmusérzéke volt. Tónusa telt és vibratója „magvas” volt, amit elsőrangú zenei ízlésének és erős, kissé vaskos ujjainak, ujjbegyeinek köszönhetett, melyek a fémhúrok tökéletes lefogását biztosították. Hangszere NEMESSÁNYI Sámuel híres műhelyéből került ki, amit valószínűleg sokan irigyeltek. Kiválóan ismerte és felismerte a zenei karaktereket, és ugyanannyira értett azok egyértelmű, hatásos megjelenítéséhez. Zenei ízlése és ítélete legalább olyan biztos és megalapozott volt, mint a zenekritikusoké. Örök bánata volt, hogy nem lehetett karmester, pedig úgy érezte, hogy jobb karmester lett volna a legtöbb karmesternél. De ahhoz le kellett volna tudnia zongorázni a partitúrákat, és el kellett volna merülnie a zenei összhangzattan és a hangszerelés, a formatan és a komponálási technikák rejtelmeiben.

Csakhogy ugyanolyan elemi erővel jelentkezett vizuális tehetsége, és követelte magának a kibontakozást. Középiskolás korában rajzolni és festeni tanult. Elsőrangú rajztehetsége volt, amit már csak azok a portréi bizonyítanak, amelyeket különféle eszpresszókban készített a nála levő papírlapokra vagy az éppen olvasott könyvek borítójára. Ha egyedül volt, és egy-egy jellegzetes arc került elé, nem tudott ellenállni a csábításnak, hogy rajzban is megragadja a karakterét.

A gordonkázás igazi konkurenciája azonban – 1936 után – a fényképezés lett.² Ehhez azt kell tudni, hogy a foglalkozásoknak alapjában véve két feltételnek kell megfelelniük. Az egyik maga a tárgy, amire irányulnak, a másik pedig az életforma, amely hozzájuk tartozik. Édesapám számára így lett a zárt térben és ülőhelyzetben végzett gordonkázás tökéletes kiegészítője a szabadtéri fényképezés. 1939-ben jelent meg első publikációja a Fotóművészetben, 1940-től vett részt kiállításokon. 1941-ben kapta meg a Budapest Sport Egyesület Fotószakosztálya által rendezett kiállításon első ezüstérmét. Csendéletét – mellyel egy versenyen első díjat nyert – az EMAOSZ 1941-ben a „Legszebb képek gyűjteményébe” válogatta be. 1960-tól tagja volt a Magyar Fotóművészek Szövetségének, a Budapesti Fotóklubnak.

Mint fotóművészt a különleges látványok izgatták; pontosabban a látszólag mindenki számára egyforma világ új aspektusainak felfedezése és újrakomponálása, a kódolatlan látványokban rejlő „jelentések” felfedezése. Olykor hajnali 5 órakor elindult, hogy valahol elcsíphesse azokat a fényviszonyokat, amelyeket legutóbb elszalasztott. Zenei és látványművészeti érdeklődése, ízlése az impresszionisták művészetében találkozott. Ezért is adta egyik könyvének alcíméül: A fény, a víz s a szél játéka.³

Másrészt ugyanannyira szüksége volt a szabadban, a friss levegőn való kóborlásra is, amihez a fényképezés kiváló ürügy volt. Javarészt egyedül ment; édesanyám sokkal temperamentumosabb, nyugtalanabb volt annál, mintsem hogy ezeken a túrákon türelmes társa lehessen. Élvezte az őt körülvevő táj változó formáit és színeit, melyeket – ha már arra járt – le is fényképezett, hogy másokkal is megoszthassa élményeit. Ugyanolyan biztosan felismerte a várható légköri jelenségeket, mint a juhászok vagy a tengerészek. Témáit nem határozta el előre, hanem barangolásai során talált rájuk. Ez csak abban nyilvánult meg, hogy milyen jellegű területre ment fotózni: egy folyó árterületére vagy erdőbe, egy faluba vagy egy városba stb. Felfedező művész volt, aki vizslató, jó szemmel ismerte fel a témát, azonnal kialakította az „eszmei mondanivalót”, majd – minimális beavatkozással – igyekezett láthatóvá tenni és kidomborítani.

Beszédbe elegyedett a vonaton az utasokkal, megszólította az útjába kerülő parasztasszonyokat és kocsmárosokat, a szabadban dolgozókat és a strandolókat. Jó humora volt, és közvetlenségével azonnal olyan bizalmas légkört alakított ki, hogy az emberek kérdés nélkül is elárulták neki intim gondolataikat és érzelmeiket. Érezték, hogy nem „kíváncsiskodik” vagy tolakszik, hanem valódi érdeklődés szól belőle. Biztos szemmel ismerte fel Pesten is a különböző erdélyi embertípusokat, akárhonnan kerültek is elébe. Olykor meg is szólította őket, hogy lássam, mennyire biztos az ítéletében.

Jellemhibának számított, ha valaki félhomályban dolgozott, ha nem tett meg mindent azért, hogy többet lásson, ha nem tartotta tisztán az ablaküveget vagy a szemüvegét. Megvetette a televíziót, mert silánynak tartotta a kép minőségét. Szenvedélye volt a fényképezés; a látható világ a fényképezésen keresztül jutott el hozzá, mint Joseph HELLER regényalakjához, YOSSARIONHOZ.⁴

Megvetette a művészi értelemben olcsó megoldásokat. Politikusok vagy hírességek, vagy olyan szenzációs események bemutatását, melyekben nem kellett sem a fotósnak, sem a nézőnek felfedeznie a szenzációt. Ha azt mondanám, hogy egyéni megoldásokra törekedett, esetleg volna, aki úgy értené, hogy egyénieskedő volt. Valójában arról volt szó, hogy ragaszkodott a nyitott és figyelmes látásmódhoz, és átélt, hiteles kifejezésre törekedett. Ezért leplezte le az epigonizmust és a modorosságot, amikor tárlatokat vagy albumokat nézegettünk („nagy felület – kis ember” stb). De másoknak nem beszélt róla. Arra tanított, hogy a világban „naív szemmel” kell járni. (A mondás iróniája abban áll, hogy csak a gyermek látásmódja igazán naív. Az átlagember emlékezete telis-tele van klisékkel, melyek elébe tolakodnak a látványnak. Aki viszont függetleníteni tudja magát tőlük, minden, csak nem naív.)

Professzionális igényű amatőrnek tartotta magát. Mivel a természetes világ látványa izgatta, nem hitt szakmája technikai újításaiban. Meg volt győződve arról, hogy a művészi inspiráció nem a technikában, hanem a művészi látásmódban rejlik, és akik technika-függővé váltak, a technikával próbálják pótolni hiányzó fantáziájukat. Azt a technikát azonban, amellyel dolgozott – mert a technika nélkül megmozdulni sem lehet –, tökéletesen elsajátítította. Úgy is fogalmazhatnék, hogy csak annyi technikát vállalt, amennyit maradéktalanul bensővé tudott tenni; amennyit tökéletesen uralni tudott, mint a jó teniszező vagy autóvezető. Látásmódja a művész látásává vált: pontosan tudta, mely évszakban, milyen időjárási viszonyok mellett milyen látvány fogadja kint a természetben (borus, napfényes, verőfényes, ködös, esős, párás időben; hajnalban, délben, délután, alkonyatkor; a régebben lehullott, tapadó hó esetén stb.) Azt is tudta, hogy ezekben a helyzetekben hogyan fognak viselkedni a modelljei. (Pl. vakító, déli napsütésben hunyorogni fognak stb.)

Mivel az volt az álláspontja, hogy a kép eszméjének tisztán kell megvalósulnia, általában arra törekedett, hogy a képek tematikailag se legyenek túlterheltek. Ezt úgy fejezte ki, hogy „A semmiből is lehet jó képet csinálni.” Hasonló alapelvek miatt tartózkodott hosszú ideig a színes fényképezéstől is. Úgy érezte, hogy a fényviszonyoknak a fekete-szürke-fehér skálán való visszaadása és a velük való komponálás önmagában is nagy feladat, márpedig ha az egész területre ráengedi a színek világát is, „kicsúszhat a lába alól a talaj”. (Mint ahogyan vannak, akik szerint a hangosfilm beköszöntével a filmek művészi korszaka is leáldozott.)

Ha nagyritkán megrendezte a látványt, a látvány képe sohasem vesztette el naturális jellegét. Láthatólag éppen ez a megkötöttség inspirálta. Ha belenyúlt például a modell testtartásába vagy a fényviszonyokba, csak azért tette, hogy ezáltal is pontosabban adja vissza azt, ahogyan a dolgot látta. A költő szavával: hogy az „igazat” adja, ne csak a „valódit”. Volt persze egy-két fogása, melyeket tudatosan alkalmazott (pl. a homályos távoli és az éles közeli látvány, vagy a kép legvilágosabb és legsötétebb árnyalatának egymás mellé komponálása). Nyugdíjazása után minden idejét a fotózásnak szentelte. Könyveket is adott ki, részben fotográfiáinak bemutatására, részben azért, hogy tanítsa a kezdő fotósokat.⁶ Egy fotóalbum kiadása miatt utazott Velencébe; itt érte a halál.⁷

Szeretett és tudott sakkozni, sakkversenyeken vett részt, voltak sakkmester-barátai, akikkel szintén összejárt sakkozni, és 1937 és 1948 között dokumentálhatóan foglalkozott feladványok készítésével, melyek egyik-másikával díjat is nyert. A feladványok kétlépéses mattfeladványok, változatos témákkal. Feladványainak harmada külföldi folyóiratokban jelent meg.⁹

Édesanyám, Takács Paula

Eredeti leánykori nevén Ermelinda Maria Paula BERNAL-SCARPA, Palermo, 1913. december 10. – Budapest, 2003. augusztus 27. Olasz származású drámai szoprán énekesnő volt.¹⁰

Aki ismerte, aligha vonhatta ki magát a hatása alól. Közvetlen, sodró, déli temperamentuma azonnal kinyitott minden szívet és ajtót, amihez mások nem is tudták volna, hogyan fogjanak hozzá, vagy amivel próbálkozni sem mertek volna. A költő szavával: mézből és méregből volt összeszűrve. Ha jó kedve volt, ragyogott és énekelt. Mintha ő lett volna maga a Nap: olyankor körülötte mindenkinek jókedvűnek kellett lennie. Ha társaságban volt, hamarosan az ő történetére, vagy inkább Őrá figyelt mindenki. Senki sem érezte úgy, hogy bele kellene szólnia, vagy ellent kellene mondania, mint ahogy a folyóban állva sem jut eszünkbe, hogy a két tenyerünkkel megállítsuk a folyót.

Korát messze megelőzve valósította meg az öntörvényű és erősakaratú, szabadszellemű nő típusát. Gyermekkorában a fiúkkal együtt játszott, hihetetlen fizikai ereje volt, és tisztában volt azzal, hogy férfias erényekkel is rendelkezik. Ha el akart érni valamit, vagy fel kellett lépnie valamivel vagy valakivel szemben, a férfiakat megszégyenítő bátorsággal lépett be – mint mondta – „az oroszlánbarlangba”. A félelmet nem ismerte. Senkitől sem félt. Ha betörö támadt volna rá, biztos, hogy a betörő hanyatt-homlok próbált volna elmenekülni. (Szüksége is volt rá a tréfásan „viperaháznak” nevezett Operaházban.)

Elkápráztató volt a lélekjelenléte. Előfordult, hogy allergikus fulladás jött rá valamilyen gyógyszertől. Jóllehet, egyedül volt, nem esett pánikba: azonnal bement a fürdőszobába, lenyomott a torkán egy csövet, és megmenekült. A ’60-as években, amikor a vezetés még férfiprivilégiumnak számított, Mercedes kocsiját fölényes biztonsággal maga vezette. Egy alkalommal, amikor a barátnőivel, – talán HÁZY Erzsébettel és KOMLÓSSY Erzsébettel – voltak kirándulni, lelkendezve mesélte, hogy valahol szembe jöttek vele, és – mivel hirtelen kellett elrántania a kormányt –, a kocsi megbillent, és az oldalára fordult. „Úgy szálltam ki belőle, mint egy tankból!” mesélte kacagva, s mutatta a mozdulatot a karjával. Egy karcolás nélkül megúszta.

De mindennek semmi köze nem volt a feminizmushoz. A belülről vezérelt ember lerázza magáról az ideológiákat. Teljesen meg akarta élni az életét: emberi méltóságát, tartását éppúgy, mint nőiségét; hivatását éppúgy, mint magánéletét. Nőiségére ugyanolyon büszke volt, mint talpraesettségére. Ha szeretett valakit, nem „kedvelte”, hanem rajongott érte, és ha kellett, „megalázkodott”, mint egy hűséges állat, és kockára tette érte az életét. De ha haragudott valakire, tágranyílt szemmel ordított rá, és arcába öntötte a kávét. Vagy rávágta az ajtót, még akkor is, ha az a főzeneigazgató volt. Elementáris tehetsége bőségesen elég volt ahhoz, hogy ne legyen senkire rászorulva. Édesapám érzelmeit bizonyítja, és bölcsességét dícséri, hogy nemcsak tolerálta, hanem talán szerette is féktelenségéért.

Ugyanilyen volt művészete is. Sok – amúgy lehet, hogy tehetséges – művész küszködik a lámpalázzal. A színészek attól rettegnek, hogy elfelejtik a szöveget, a zongoristák, hogy félreütik a billentyűt, a vonósok, hogy hamisan fogják meg a hangot, a fúvósok vagy az énekesek, hogy gikszert fújnak vagy énekelnek. Ő nem ebből a fából volt faragva. A rivaldafény nem bénító lidércnyomás, hanem „lehetőség arra, hogy újra megmutassam, hogy az én hangom a legszebb drámai szoprán”. Hogy „akkora levegőm van, mint senki másnak”. Hogy „olyan hangerővel tudok énekelni – mikrofon nélkül! – hogy a fortissimo játszó nagyzenekar felett is tisztán és ragyogóan szól a hangom”. Vagy: „meglátjátok, olyan átéléssel fogok énekelni, hogy szem nem marad szárazon”. Emlékszem, egyik „stimmkollégája” így fakadt ki valamelyik őszinte pillanatában: „Neki könnyű! Született Santuzza!”

Vérbeli drámai szoprán volt. Ha haragot vagy elborzadást kellett megjelenítenie, mindenkinek borsódzott a háta az iszonyattól. Máskor csengő hangszíne oly sötétre váltott, mint a zivatarfelhők. Déli temperamentuma persze sokszor félreértésekhez vezetett, hiszen egy más kultúrából idecseppent ember temperamentumát és gesztusait csak kevesen tudják „dekódolni”.

Művészetében a régi iskola neveltje volt. Amilyen lezser vagy vagány volt az életben, annyira elkötelezetten törekedett a fegyelemre és a tökéletességre az éneklés terén. A fellépés napja a Fellépés Napja volt. Aznapra semmit nem tervezett, és a délutánt az ágyban töltötte. Kényesen ügyelt szólama tiszta intonációjára, a szöveg érthető kiejtésére, a pregnáns ritmusra, a karmester vezénylésére. Nem hiúság volt ez, hanem művészete, a szakma tisztelete. Ha társaságban, beszélgetés közben, valamilyen dallamot idézett, a dallam akkor is a maga tökéletességében hangzott el.

Tisztában volt azzal, hogy a színpadon a hétköznapitól merőben eltérő világot kell megjelenítenie, és még egy zongorakíséretes előadáson is azonnal a mű hangulatát sugalló testtartást és a darab hangulatához illő, ihletett arckifejezést vett fel, hogy közönsége teljes mértékben ráhangolódjék arra, amit hallani fog. 1947-ben PUCCINI Turandot-jának címszerepében mutatkozott be a Magyar Állami Operaházban. A darab élete végéig összefonódott a nevével.

Takács Paula származása

Kissé furcsán hat, de nekem így esik jól. Az Ő származása. Nekem túlságosan távoli az egész. Innen-onnan összeszedtem, amit származásáról tudni lehet. A legrégebbi előd, akihez el tudtam jutni, Francesco DOLFIN, aki a Velencei Köztársaság Nagy Tanácsának (Gran vagy Maggior Consiglio della Repubblica Veneta-nak) volt tagja.¹¹ A Tanács az őt alkotó családokat négy csoportra osztotta; a DOLFIN család a negyedik csoportban foglalt helyet, és a különböző korokban különböző helyesírással (DELFIN, DELFINO, DOLPHIN stb.) ugyancsak a velencei családok – mint ők írták – „ősi családjai” közé tartoztak.¹² A családot 1095-től dokumentálják, egészen pontosan Domenico DELFINO-tól, aki a San Marco prokurátora volt. Francesco DOLFIN nemcsak a Maggior Consiglio, hanem a Negyvenek Tanácsának (Consiglio dei Quaranta (röv. Quaranta) is tagja volt.

A Toscanából származó család Velence egyik leggazdagabb családja volt, mely a bankszakmában szerezte vagyonát. Több illusztris személyiséget adott a Köztársaságnak; többek közt katonatiszteket, politikusokat, egyházi tisztségviselőket, sőt egy dózsét is. Giovanni DOLFIN (1303-1361) politikus, majd dózse volt (1356-tól haláláig). Giovanni DOLFIN püspök volt. (1529-1584) Egy másik DOLFIN – Giovanni DOLFIN (1617-1699) – pedig kardinális és színműíró (drammaturgo) volt.

A család palotája a Canale Grandén található Palazzo Dolfin Manin palota volt. Már korábban is volt ott palotájuk, mely két díszes középkori épületből állt; ezt építette újjá 1536-ban a család, pontosabban az utolsó velencei dózse, Ludovico MANIN, aki az építéssel Giannantonio SELVA-t bízta meg.¹³ (MANIN itt töltötte visszavonultságban utolsó éveit, miután aláírta a Campo Formiói Békét. 1797. október 17-én a Velencei Köztársaság megszűnt létezni. Az épület homlokzatát isztriai kövekből 1538-1547 között a neves építész, Jacopo SANSOVINO készítette el.¹⁴ A palota alatt boltok helyezkedtek el.

Újabb átalakítását DOLFIN püspök végeztette el Ludovico MANIN és Elizabeth GRIMANI 1748-ban megtartott esküvőjének alkalmára. Ekkor, az 1740-es években,¹⁵készítette el az enterieurt Giovanni Battista (Giambattista) TIEPOLO.¹⁶

Francesca DOLFIN leányát Giulio BALBI vette el,¹⁷ aki a krónika szerint a velencei nemesség ún. „új családjaihoz” (Nuove Pur) tartozott.¹⁸ Ez a család a római kori Cornelius BALBUS családjából ered, mely Pávia és Milánó érintésével előbb Ravennában települt le, majd két ágra szakadt. Az egyik Aquileába ment, a másik Velencébe.¹⁹ Ez a család is sok egyházi méltóságot adott Velencének. Ilyen volt Torcello püspöke, Pietro BALBI,²⁰ a politikus és hadvezér, aki a Cambrai Liga háborúban megvédte Páduát MAXIMILIAN császártól. A törökkel való honvédelmi harcban is kitüntette magát, Theodore és Lucio LEONARDO helyett felvéve a törökkel a harcot. A literátorok között Jerome BALBIt találjuk.²¹ Giulio BALBI a velencei Tízek Tanácsának (Consiglio dei Dieci, vagy csak X) tagja volt.²² Alacsony, fekete kalapjuk és vörös köpenyükön fekete szalag különböztette meg őket a többi szenátortól.

A BALBIk palotája (Palazzo Balbi) Velence Dorsoduro nevű kerületében található, ugyancsak a Grand Canalon, jobbra a Ca’Foscaritól. A palotát 1582-ben építették Alessandro VITTORIA tervei alapján. Később, a 19. században, Michelangelo GUGGENHEIM, majd az Adriai Elektromos Társaság tulajdonába került. 1971 óta Veneto tartomány elnökének rezidenciája és a Tartományi Tanács székhelye.²³

A család anyai ágon tehát kétszeres velencei patrícius család. Mindazonáltal a „klubtagság” a 18. század végén már korántsem volt annyira irigyelt méltóság, mint korábban. Amikor 1776 és 1788 között a Gran Council úgy rendelkezett, hogy az államkincstár feltöltése céljából tagjai közé bebocsát 40 önként jelentkező, jómódú családot, csak 12 család jelentkezett felvételre. (Mint említettem, az arisztokrácia uralmán alapuló köztársaság 1797-ig állt fenn.)

A Giulio BALBI és Francesca DOLFIN leányának házasságából született leány dédanyja volt Maria de BERNAL-nak, a híres énekesnőnek, aki házasságot kötött Joseph Gustavus BERNAL-lal,²⁴ a híres énekessel, akik édesanyámnak szülei, nekem pedig nagyszüleim voltak. Maria de BERNAL édesapja 1914-ben bosszúsan írta leányának a velencei Teatro Fenice színházba:

“Nem tudom megérteni hanyagságodat; megjelent a Piccolo della Sera a művészek névsorával, és Te nem szerepelsz benne; ez már a második eset, hogy nemtörődömségből ilyen butaságokat csinálsz. Kérlek, tájékoztasd a tudósító urat, hogy a Te apád nagyanyja Giulio Balbinak, az X Tanácsa tagjának a leánya volt. Giulio Balbi felesége, azaz a fent említett nagyanyám anyja, pedig Francesco Delfin leánya volt; Francesco Delfin a Negyvenek és a Köztársaság nagytanácsának volt a tagja, így családfánkat tekintve – anyai ágról, a Te nagyanyád részéről – velencei patríciusok vagyunk.”²⁵

Ezek szerint a nagymamám mindezt nem tudta? Nekem is csak édesanyám halála után került kezembe a levél…

Valamikor az 1870-es évek folyamán, Mexikóban, az Aguascalientes állambeli Rincón de Romos-ban, BERNAL nevű apától és Jermina RAYES anyától megszületett egy Celso BERNAL nevű fiúgyermek.²⁶ Valamikor ugyanabban a században, ugyancsak Rincón de Romos-ban, Mariano CAMINO apától és Gertrud VILLALPANDO anyától megszületett egy Josefin CAMINO nevű leánygyermek.²⁷ 1872. június 24-én, szintén Rincón de Romos-ban, C. Celso V. BERNAL (24 éves, nős, helybeli hivatalnok) apától és Jozefin CAMINO anyától (házastársak) megszületett a Joseph Gustavus BERNAL fiúgyermek, ²⁸ aki elismert baritonistaként járta be a világot, és készített hangfelvételeket. Párizsban halt meg, 1918-ban.

Valamikor, még a 19. század folyamán, Fiumében, egy közelebbről meg nem jelölt, HYGINUS nevű apától és Paulina SCARPA²⁹ anyától született egy Antonius Josephus Vincentius SCARPA nevű fiúgyermek,³⁰ aki 1873. október 14-én Divjakében feleségül vette a 17 éves Maria Massaroni GERGORINČIĆ-et.³¹ Pontosan egy évvel később, 1874. október 14-én, Fiumében megszületett Maria Antonia Rosalia SCARPA nevű leánygyermekük.³² A gyermekből, – akit december 6-án kereszteltek meg – később egy szoprán hangfajú, koncertező énekesnő lett. 1903. augusztus 21-én, Lusakban, J. G. BERNAL feleségül vette Maria SCARPÁ-t. ³³ Kettejük házasságából született meg 1913. december 10-én, – mivel SCARPA éppen akkor, ott vendégszerepelt a stagionéval –, Palermóban, a Villacumosa út 12. sz. alatt, a későbbi TAKÁCS Paula.³⁴

1880-ban Iginio SCARPA apától (1794-1866) és Paula POLITE anyától megszületett Paula SCARPA.³⁵ (Van olyan oklevél, amelyben Paula IGINIÓ-ként szerepel.)³⁶ Őt vette később feleségül TAKÁCS Gyula.

A helyi Opatija.net portál írja: „Opatia picinyke, névtelen halászfaluként kezdte egyetlen templomával és két tucat lakójával. A 19. század közepén az enyhe éghajlat és a tengerpart látványa megragadta a képzeletét Iginio SCARPA-nak, egy rijekai gazdag olaszénak, aki megépítette a pazar (legutóbbi felesége neve után) Villa Angiolinát; körülvette a világ minden tájáról, a Távol-Keletről, Dél-Amerikából, Ausztráliából stb. való egzotikus növények dzsungelével, és összes arisztokrata barátját meghívta magához.”³⁷

Ami nagyapámat, Gustavo de Bernal RESKY-t (RESZKY) illeti, a Forgotten Operasingers blogspot szerint „Mexikóban és Mexico Citiben tanult, és a Figline Valdarno Garibaldi Szíházban debütált a Traviatával. Olaszország, Spanyolország és Dél-Amerika sok színpadán fellépett. Még Oroszországban is énekelt, nagy sikerrel, ahol a G&T felvételt készített vele. Az 1905-1906-os szezonban Gustavo BERL-RESKY néven debütált Enrico szerepében (Lammermoori Lucia) a Metropolitan Operában, New Yorkban. Felesége a szopránénekesnő, Maria SCORPHY (Maria SCARPA) volt.”³⁸ (Szerepeit és a diszkográfiát külön fájlban közlöm.)

1906-ban és 1912-ben hanglemez-felvételeket is készített a milánói Columbia, a londoni Sterling Cylinders, a New York-i Edison Gold, a berlini Homokord, a párizsi AGPA, a szentpétervári Gramophone, a Sterling Records a New York-i Zonophone, a New York-i és a philadelphiai Victor Record hanglemezkiadóknál francia, olasz és spanyol nyelven. 1918-ban halt meg Párizsban.³⁹

Ami nagyanyámat, Maria SCARPHY de BERNAL-RESKY-t illeti (bal oldali kép), a Forgotten Operasingers azt írja, hogy „lehetetlenség ennek a szopránénekesnek a pályájáról információt találni. Csak annyit tudunk, hogy a férje a bariton Gustavo de BERNAL RESKY volt. Valószínűleg Franciaországban és Olaszországban énekelt. Franciaországban készített Odeon felvételei/lemezei rendkívül ritkák”.⁴⁰

Ami pedig édesanyámat illeti, édesanyja, Maria SCARPA, aki szintén énekesnő (alt) volt, nemzetközi karrierjére hivatkozva 1915. augusztus 4-én örökbeadta nővérének, a Magyarországon élő Paula SCARPA-nak és férjének, TAKÁCS Gyulának,⁴¹ aki vasútimérnök és nem mellesleg a Tiszántúli Méhészegylet titkára volt.⁴² Ők viszont – hogy a természetellenes helyzet édesanyám nevelését ne nehezítse meg, – valószínűleg azzal a feltétellel vállalták el a feladatot, hogy a gyermek őket saját szüleinek, őt pedig, édesanyját, – akitől csodálatos hangját örökölte – nagynénjének fogja tartani.

TAKÁCS Gyula szenvedélyes magyarérzelmű ember volt, aki nagy gondot fordított arra, hogy édesanyám is magyarnak érezze magát. Szerintem ez sikerült is neki, annak dacára, hogy olaszországi és mexikói rokonainkkal többé-kevésbé szoros kapcsolatban voltunk.⁴³ Mivel a vasúti igazgatóság más és más szolgálati helyre vezényelte, a család a vasútállomások közelében körbelakta az egész országot. Valószínűleg ebből kifolyólag adták édesanyámat később egy ausztriai zárdába, ahol tökéletesen elsajátította a német nyelvet.

Rendkívüli zenei hallása és énektehetsége már gyermekkorában megnyilvánult. Tekintve, hogy a zenerajongó házaspárnak rengeteg komolyzenei felvétele volt, édesanyám már gyermekként „fülből” megtanulta egyes operák, operettek áriáit, és a házaspár nagy örömére előadta a vendégeknek azokat. Szívesen tette, hiszen már akkor is énekesnőnek készült. Mikor nagyobb volt, nyaranta meglátogatta „nagynénjét” Olaszországban, aki ilyenkor énekelni tanította. Amikor édesanyám betöltöte 17. életévét, Maria SCARPA úgy gondolta, hogy elérkezett az ideje annak, hogy feltárja előtte, hogy ő az igazi édesanyja, Paula SCARPA pedig a nagynénje. A kegyes – vagy kegyetlen – igazság – vagy hazugság –, annyira megrázta édesanyámat, hogy nevelőszüleinek házát elhagyva, azonnal Budapestre költözött, és attól kezdve egyedül élt.

Ének-tanulmányait a Debreceni Városi Zeneiskolában kezdte meg. A Liszt Ferenc Zeneakadémiára WAGNER Tannhäuserének Csarnokáriájával nyert felvételt, 1931-ben, ahol MALECZKY Oszkár, UNGER Ernő és HOÓR-TEMPIS Erzsébet növendéke volt; utóbbihoz még évekig járt korrepetálásra. 1935-ben elnyerte a II. díjat a bécsi nemzetközi énekversenyen, és diplomáját a következő évben VERDI Tosca című operája címszereplőjének áriájával védte meg 1936-ban. Büszke volt arra, hogy tanárával, a Scarpia szerepét éneklő MALECZKYvel énekelhetett egyazon színpadon. „Hiába” volt azonban a siker, és „hiába” írta meg LÁNYI Viktor és PÉTERFI István elismerő kritikáját; édesanyám sehol sem tudott leszerződni. Kiutazott tehát édesanyjához, Fiumébe, ahonnan 1940-ben tért vissza. Édesanyjának sohasem volt alkalma lányát meghallgatni egyik operaháznak a színpadán sem.

Miután visszacsatolták Erdélyt Magyarországhoz, 1941-ben TÁRAY Ferenc, a Kolozsvári Nemzeti Színház színész-igazgatója, a prózai színházhoz munkatársakat keresett. Édesanyámmal is elszavaltatott egy verset, és mivel alkalmasnak találta, felvette a társulatba, és MADÁCH Az ember tragédiájából Éva szerepét adta neki. Már folytak a próbák, amikor édesanyám összetalálkozott ANDRÁS Béla karmesterrel, — aki korábbról jól ismerte őt és tehetségét, — és boldogan elújságolta neki, hogy mire készül. ANDRÁS összecsapta a kezét: „Te prózát játszol? Ezzel a hanggal?” Egyenesen a színház – ugyancsak frissen megalakult – operatársulatának zeneigazgatójához, VASZI Viktorhoz ment, aki ugyancsak éppen a maga társulatának megszervezésével volt elfoglalva, és „egy” Melindát keresett ERKEL Bánk Bánjának megnyitó díszelőadásához. Édesanyám tehát 1941 és 1947 között a Kolozsvári Nemzeti Színház (1945-től Kolozsvári Állami Magyar Színház) operatársulatának volt magánénekesnője, ahol Melinda szerepében debütált. Édesapám ugyancsak a színházban – csellistaként annak zenekarában – dolgozott.  

A II. világháború után Erdély visszakerült Romániához, de a társulat sok tagja már 1944 őszén a szovjet csapatok közeledésének hírére Magyarországra távozott. Kivéve bennünket, mert közben – pontosabban az Ukrán Front októberi bevonulását követő napokban – megszülettem. 1947-ben azonban a szüleim is úgy határoztak, hogy Budapestre jövünk. Édesanyám így emlékezett vissza erre az időre:

„Kezdetben elviselhetetlen körülmények között laktunk egy vagonban, majd szűkös albérletben. Egy évig állás nélkül voltam, addig kellett várnom a visszahonosításra. Mindent újra kellett kezdenem. Szerencsére sikerült: állást kereső körutamon benéztem az Operaházba, s ott a véletlen összehozott OLÁH Gusztávval. A történet mesébe illően folytatódott. OLÁH — akinek segítőkészsége legalább olyan legendás volt, mint univerzális tehetsége — éppen Szegeden rendezett, oda hívott meghallgatásra. A Trubadúrból, a Toscából és az Oberonból énekeltem az ismert szopránáriákat. OLÁH azonnal felhívott pesti meghallgatásra TÓTH Aladárhoz. A próbaéneklésen KEREKES János kísért zongorán. 1947. december 20-án léptem fel először az Operaházban — zenekari próba nélkül! — a Turandotban.”⁴⁴ 1948-tól a Magyar Állami Operaházban énekelt, és 1969-ben vonult nyugdíjba.

Első feleségem KOVÁTS Zsuzsanna hegedűművész, a Magyar Állami Operaház koncertmesternője volt. Négy év után elváltunk. Később újra férjhez ment, és családjával együtt úgy tudom, Finnországban telepedett le.

---

1. „RICHARD Károly költségével ’s betűivel, Kőszegen, 1842.”
2. Legjobb méltatását KINCSES Károly írta meg. TOKAJI András: A Magyar Fotográfia Szimfonikusainak csellistája. http://www.fotomuveszet.net/korabbi_szamok/200356/tokaji_andras. L. még: VÉGVÁRI L. katalógus- bevezetését, Műcsarnok, Budapest, 1973., ÁBEL P.: A szépről és az izgalmasról. In: Fotó, 1973/4. Ugyanő: TOKAJI András halálára. In: Fotó, 1981/9.
3. Claude DEBUSSY A tenger 2. és 3. tétele címének („A hullámok játéka” és „A szél és a víz párbeszéde”) parafrázisa.
4. Joseph HELLER A 22-es csapdája című regényéről van szó.
5. https://varietas.tumblr.com/post/52695878047
6. TOKAJI András: Fényképezés a szabadban. Műszaki Könyvkiadó, 1977.; A fény, a víz, s a szél játéka. Corvina kiadó, 1978.; Velencei bolyongások. Corvina, 1980.
7. További fotói megtekinthetők a https://varietas.tumblr.com/tagged/tokaji%20andras és a http://fotomuveszet.net/korabbi_szamok/200356/tokaji_andras oldalon.
8. Forrás: http://clausisback.blogspot.com/2010/03/feny-viz-s-szel-jateka-cseke-to-vol-4_9030.html
9. A továbbiakat l. http://www.sakk-magazin.hu/4si/kerdes.php?sorszam=685&lejatszo=2
10. Díjai, kitüntetései: LISZT Ferenc-díj (1953), Munka Érdemrend ezüst fokozata (1955), KOSSUTH-díj (1956), Érdemes művész (1959), A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1994), A Magyar Állami Operaház Mesterművésze (2003).
11. Antonius Josephus Vincentus SCARPA levele leányához, Maria de BERNALhoz. Venezia Centro, 1914. dec. 23.
12. Ezek a BASEGGIO, a DOLFIN, a QUERINI, a SALAMON, a SORANZO, a ZANE, a ZEN és a ZORZI családok.
13. Az építkezés 30,000 aranydukátba került. Az ismertetést és a képet l. https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Palazzo_Dolfin-Manin.jpg
14. Az ő alkotása a Palazzo Corner is, mely ugyancsak a Canal Grandén van.
15. Más feltételezések szerint az 1725 és 1730 közötti években.
16. Az ő fia volt a híres velencei barokk festő, Giovanni Domenico TIEPOLO.
17. Maria de BERNAL apjának levele leányához, Venezia Centro, 1914. dec. 23.
18. Dorit RAINES: Cooptazione, aggregezione e presenza al Maggior Consiglio: le casate del patriziato veneziano, 1297-1797, Storia di Venezia-Rivista, 2003.
19. Francesco CASIMIRO: La Nobolitá Veneta, Forni Editore, 2001.
20. Megh. 1215.
21. Freschot CASIMIRO: La nobilità Veneta, Forni Editore, 2001.
22. A tanácsot 1310 június 10-én hozták létre abból a célból, hogy kinyomozza Tiepolo BAJAMONTE és Marco QUERINI június 15-i (meghiúsult) összeesküvését, továbbá hogy elejét vegye az efféle szervezkedéseknek.
23. Ismertetés és kép: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Palazzo_Balbi_Canal_Grande_Venezia.jpg
24. A Bernal (“medveerős”) a spanyol Bernaldo katalán változata. A Names Analyses Report szerint héber eredetű; pontosabban a spanyol és portugál zsidó közösségek névhasználatából származik. (https://nameyourroots.com/home/names/Bernal)
25. Maria de BERNAL apjának levele leányához, Venezia Centro, 1914. dec. 23.
26. A Rincón de Romos-i San JOSÉ de Grazia plébánia anyakönyvi bejegyzése alapján: Ahuas Calientes Szabad Állama és Legfőbb Hatalma, Mexikói Egyesült államok Kisebb Ügyekben Ítélkező Bírósága, Rincón de Romos, Aguas, 1872. júl. 3. (Hitelesítés: 1940. febr. 23.)
27. A Rincón de Romos-i San JOSÉ de Grazia plébánia anyakönyvi bejegyzése alapján: Ahuas Calientes Szabad Állama és Legfőbb Hatalma, Mexikói Egyesült államok Kisebb Ügyekben Ítélkező Bírósága, Rincón de Romos, Aguas, 1872. júl. 3. (Hitelesítés: 1940. febr. 23.) A keresztelés bejegyezve: 1872. júl. 3. I. kivonat: Rincón de Romos, 1902. ápr. 27.2. kivonat: B.V. Assumptas Plébánia, Fiume 1940. mác. 16.
28. A Rincón de Romos-i San JOSÉ de Grazia plébánia anyakönyvi bejegyzése alapján: Ahuas Calientes Szabad Állama és Legfőbb Hatalma, Mexikói Egyesült államok Kisebb Ügyekben Ítélkező Bírósága, Rincón de Romos, Aguas, 1872. júl. 3. (Hitelesítés: 1940. febr. 23.) A keresztelés bejegyezve: 1872. júl. 3. I. kivonat: Rincón de Romos, 1902. ápr. 27.2. kivonat: B.V. Assumptas Plébánia, Fiume 1940. mác. 16.
29. A Scarpa („cipő”) állítólag olasz-zsidó eredetű név, mely első viselőinek cipész foglalkozására utalhatott.
30. Anyakönyvi kivonat, Divjakei plébánia, 1921. aug. 5.
31. Házassági Anyakönyvi Kivonat, Divjakei Plébánia, 1921. aug. 5.
32. A család lakhelye Fiume, San Sebastiano u. 4. Születési anyakönyvi kivonat, Olasz Királyság, Carnaro Tartomány, Fiume Község, III. Fiume Egyházmegye, Szűz Mária Mennybemenetele Székesegyház, 1939. dec. 2.
33. Mindkettőjük lakhelyeként Lusak van megjelölve.
34. Születési anyakönyvi kivonat, Palermói Polgári és Büntetőjogi Törvényszék Elnöksége, 1915. febr. 19. Téves belügyminisztériumi bejegyzés: „TAKÁCS E. M. P. született 1911-ben”. (Honosítási okirat, Magyar Királyi Belügyminiszter, Bp. 1938. máj. 4.)
35. Hiv. a halotti anyakönyvi kivonatban. Debrecen, 1936. nov. 12.
36. Megh. Debrecen, 1936. szept. 28.
37. A Date with History. In: Opatija.net. (é.n.)
38. http://forgottenoperasingers.blogspot.com/2011/08/gustavo-de-bernal-reszky-1875-1918.html
39. Uo.
40. Uo.
41. Nagyvárad Város Árvaszékének Véghatározata, Nagyvárad, 1915. aug. 4. Igazságügyi rendelettel és kormányhatóságilag megerősítve okt. 16-án. Neve Mostantól TAKÁCS Ermelinda Mária Paula.
42. L. http://docplayer.hu/12716337-Meheszeti-kozlony-takacs-gyula-gal-imre.html
43. Magyar állampolgárságát ettől függetlenül csak nyugdíjjogosultságának megállapításakor intézte el.
44. GÁBOR István. In: Operaélet, 1994./2. (Mindezt persze magam is tudtam, de publikálni nem publikáltam.)
45. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy annak idején az elektronikus közvetítés és hangrögzítés kínálata sokkal szűkebb és alacsonyabb színvonalú volt.